Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekekért

Sokáig haboztam, hogy írjak-e erről a könyvről, de aztán amikor társaságban valaki azt mondta, hogy „na hiába kapott Nobel-díjat, úgy sem olvassa senki”, akkor jöttem rá, hogy: basszus, de én olvasom!, és akkor azt gondoltam, hogy mégis írok. Bár nem hiszem, hogy egy nagyon értelmes bejegyzés lesz, mert Kertész nem olyan punnyadt (a szótár szerint nincs is ilyen szó) agyú anyukáknak való, mint én vagyok. Az élet mély kérdéseiről ír, azokról a kérdésekről, melyeken én általában gondolkodás nélkül átsuhanok, mert éppen valami NAGYON fontos élet-halál problémán aggódóm, például, hogy a gyerekemen megint valami kiütéses nyavalya van, vagy csak a szúnyogok csipkedték agyon. (TELE vagyunk szúnyoggal! Vagy mindenki himlős a családban…)

Tehát Kertész Imre:

Circa 2001: Vali már régóta mondogatja, hogy olvassam el Kertész Sortalanságát, mert nagyon jó. El is mondja a tartalmát, és hogy miért is jó. Keresem is a boltban, de nem árulják. Aztán 2002-ben munkaidőben telefonált Vali (sosem szokott!), hogy megvan az első magyar irodalmi Nobel-díj. Rögtön kiadták újra az összes Kertész-könyvet, megvettem őket. És Valinak persze igaza volt. Nagyon jó a Sortalanság. (Filmet nem láttam. Vali azt mondja, hogy elvből nem nézi meg. Így én sem.) Itt meg kell emlékeznem arról is, hogy környezetemben Vali volt az egyetlen, aki a Nobel-díj ELŐTT olvasta a regényt.

London-Budapest járaton olvastam aztán a Felszámolást. Az is nagyon tetszett, és nemcsak azért, mert sikerült elterelnie a figyelmemet a repülésről…

Múlt hétvégén aztán a Kaddist is elolvastam. Az írás maga nem hosszú, csak a mondatok benne, ami miatt nagyon kell figyelni. Ezért csak a délutáni pihenő jöhetett szóba, mert este már a fáradtság megakadályozza, hogy igazán hosszú mondatokat földolgozzon az agyam.

Úgy éreztem olvasás közben, hogy Kertész elég sokáig kerülgette a forró kását, hogy miért nem akar gyereket, de aztán a könyv második fele, amikor rátér a konkrétumokra és elkezd mesélni és magyarázni, akkor világos lesz minden. Persze az érvei tökéletesen érthetőek. És az is világos, hogy milyen sok gyerek nem születhetett meg a 20. században. (A cím is többes számban van.)

Talán ez egy jellemző idézet:

„És hogy micsoda nyomorúság a gyerekkor, és hogy milyen türelmetlenül igyekeztem felnőni, mert hittem a felnőttek titkos szövetségében, hogy a szadizmus övezte világukban ők maguk tökéletes biztonságban élnek…” (132. old.)

Igazából azért sem akartam írni erről a könyvről, mert csak közhelyek jutnak eszembe arról, hogy remélem, hogy az új gyerekek majd…