Karátson Gábor: Ötvenhatos regény

„Vagyis a jint, a festészet fénye után a prózát: regényírásra adtam a fejem.” (24 old.)

Kicsit féltem, hogyan fogok 700 oldalt elolvasni az ötvenhatos forradalomról, de persze (szokásom szerint) nem olvastam el elég figyelmesen a címet: „regényről” van szó és nem „forradalomról”. Hamar meg is nyugodtam, mert a regény 56-ról és a rendszerváltásról, illetve a könyv megírásának 15 évéről szól. Nagyon jó ritmusban váltakoznak az idősíkok, a történeteket. Az erdélyi szál külön tetszett. És az „éppen a könyvemet írom” bejegyzések is nagyon érdekesek.

Élmény volt ezt a könyvet olvasni, mert úgy éreztem, hogy egy reális ötvenhatos képet kapok. Méghozzá egy olyan képet, amivel Karátson tudott újat mondani, nekem legalábbis. Nagyon jó ízléssel ír, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy az én ízlésemnek megfelelően ír. Semmi sincs túl heroizálva, túl dramatizálva. Mentes a felesleges túlzásoktól.

Élmény volt olvasni, mert annak ellenére, hogy politikai és vallási téren sok mindenben nem értek egyet a szerzővel, illetve/továbbá számomra a weberi protestáns etika férfialakja sokkal vonzóbb, mint a keleti vallások útkeresője, mégis annyi kedvességgel és megértéssel adja elő KG a mondanivalóját, hogy nem lehet nem törődni vele, nem lehet nem komolyan venni.

Élmény volt olvasni, mert mindenki benne van: valaki álnéven, valaki saját nevén. Lehet gondolkodni, találgatni és rájönni.

Élmény volt olvasni, annak ellenére, hogy: „A forradalomról is ezt a könyvet ifjúkorunk felől szerettem volna megírni. Csak arrólfelől lehetett volna látni magát a képet; innen, ahol most vagyunk, csak a festmény hátoldala látszik; és ez a hátoldal mérhetetlenül, halálosan fárasztóan lehangoló.” (120. old.)

Élmény volt.