Gyerekfilmek

Mióta engedjük, hogy a gyerekek TV-t nézzenek egy teljesen új világ tárult fel előttünk. Nem mondta senki, hogy lehet úgy is mosogatni esténként, hogy egyetlen gyerek sem üvölt, vagy csavarodik fel a lábamra. Jelentéktelen kis életem nagy eseményei!

Persze minden éremnek két oldala van. Sajnos. A TV-t nem bébiszitternek akarjuk használni, így kénytelenek vagyunk a fiammal együtt nézni a filmeket.

Azt hiszem elég hozzá annyi, hogy nem azon szoktunk vitázni, hogy KI ÜLJÖN le a TV elé a gyerekkel, hanem, hogy ki mehet/menjen a dolgára.

Tudjuk, hogy nagy K. vagyok, így rövid idő alatt az indokok szép kis tárházát hoztam össze, hogy miért éppen A.-n van a sor.

Íme a filmek listája. És ahogy a férjemet csőbe húztam:

Hamupipőke: A., te láttad ezt a filmet gyerekkorodban? Nem? Itt az ideje, hogy megnézd!

Verdák: A 66-os úton játszódik. Te akartál mindig vezetni rajta!

Thomas, the tank engine: Csak 15 perc!

A nagy kékség (természetfilm, nem Luc Besson filmje. Gyorstalpaló filmkurzuson vesznek részt a gyerekek, azért nem ilyen gyorson…): Én nem szeretem a természetfilmeket!

Toy Story: Az amerikai kritikusok listáján 7. ez a film! (Ez egyébként nem igaz, mert 27. helyen van, de mint tudjuk nemcsak lopok, hanem hazudok is!)

Kukori és Kotkoda: Én ezt már gyerekkoromban láttam!

Kis-pingvinjegesmedve-kajandjai-a-Galapagos-szigeteken [nem tudom mi a címe]: Német állatos rajzfilmet VÉGKÉPP NEM fogok megnézni!

Süsü: NINCS KEDVEM ÁLLATOS BÁBFILMHEZ

Stuart Little 3: KÉREM VISSZA A DÉLUTÁNI CSENDESPIHENŐMET!!! OLVASNI AKAROK!!!

Az erdő kapitánya: Panaszkodás helyett talán befejezhetném azt a sálat, amit tavaly nyáron kezdtem Bakkának kötni…

Centrál Kávéház

Visszamentünk egykori törzshelyünkre. Sokáig bojkottáltuk, mert egyszer egy pincér nem akart kiszolgálni minket. Pedig nem is randalíroztunk! Mai napig nem értjük mi volt a gondja…

Nagy szó, hogy feloldottuk a bojkottot, mert bojkott kérdésben hajlíthatatlan vagyok. Eddig sosem volt visszaút! Végül is nem bántuk meg, mert finomat ettünk. (Libamáj, vargánya), de mindig ott van a levegőben az a nem-is-tudom mi (barátságtalanság? keletlenség?), ami miatt nem szívesen megyek vissza.

Miről beszélek?

Talán arról, hogy megint „könyörögni” kellett a pincérnek, hogy rendelhessünk vacsorát.

Talán arról, hogy amikor nem azt hozza ki, amit kérünk és ezt szóvá is tesszük, akkor egy „tényleg”-gel sarkon fordul és otthagy minket.

Talán arról, hogy egész este a villanyt próbálgatták beállítani, így hol teljes sötétségben ültünk, hol meg félhomályban.

Sajnálom, nagyon, mert sokkal jobb is lehetne.

Reggel van és öltözködöm, avagy miért fogom ezentúl minden este kikészíteni a másnapi ruhámat

Szombat reggel fél 8. Ilyenkor az igazak álmát szoktam aludni, míg a férjem a gyerekeket próbálja halkan foglalkoztatni. (Többek szerint szent ember!)

Most azonban a gardróbszobában próbálok öltözködni. Nincs sok ruhám. Rendben szoktak lenni. Általában nem sokat variálok, hogy mit vegyek fel, de mivel másfél óra múlva előadást kell tartanom egy konferencián, szeretnék rendesen felöltözni. Jelentéktelen kis alszereplője vagyok az eseménynek, de mégis szeretnék úgy kinézni, mint aki tud valamit és azt elő is tudja adni. Mondjuk nem egy sznob hely, így bármit viselhetnék, de azért mégis...

Bugyi. Melltartó. Eddig rendben vagyunk.

Pár hete megvettem életem második nadrágkosztümét, így nem kétséges mit fogok viselni. A nadrág OK. A blézer nincs meg. Az autóban hagytam. Kiabálok A.-nak, hogy legyen szíves behozni. Pizsamában van, de rendes férjként megy érte. Addig zoknit veszek.

A ruhatáram a végtelenségig le van egyszerűsítve. Őszre-télre tíz egyforma pár zoknim van. Kettő tiszta. Nem gond az egy pár. Igen, csak az egyik lyukas.

Nos, túlzás nélkül állíthatom, hogy nem vagyok egy varrós-típus. Így a rossz zoknit gondolkodás nélkül vágom a szemétbe. Közben A. visszajön a garázsból, hogy a blézer nincs az autóban.

Nem vesztem el a fejemet: elől van, mondom. Ott nézted? Igen, ott nézte. Akkor az esernyőtartón van az autóba. Ott is nézte. Menj ki még egyszer, ott kell lennie. Nem hiszem, hogy a férjem egy szent ember. Mindenesetre kimegy még egyszer.

Közben zokni után nézek. Van még nyolc darab. Mindegyik tiszta. Tiszta, de vizes. Néhányan úgy hallották, hogy csúnya szavakat kiabáltam, de ez nincs így! Mindegy, vizes zoknit fogok viselni.

A. vissza. Blézer továbbra sincs az autóba. Én esküszöm, hogy ott van. A. tagadja a tényt. Túl ideges vagyok, hogy kimenjek szembesülni a ténnyel. Nyilvánvaló, hogy B-tervre van szükség.

Nincs vész. A B-tervek királynője vagyok. (Jó, a B-terv általában az, hogy bőgve idegösszeroppanást szimulálok, de most ne vesszünk el a részletekben.) A B-terv jelen esetben a fekete esprit pulóverem. Aha, csak az elején levő nagy lyuk nem szerepel a tervben. Már említettem, hogy nem vagyok egy varrogatós típus, de ekkor már világossá vált számomra, hogy vészhelyzetről van szó, így előkaptam a varródobozomat. Megfoltoztam a ruhadarabot. Néhány megint úgy hallották, hogy átkozódom, de ez nincs így!

Már indulhattam is. S mivel mindig mindenhová korán indulok el, nem is késtem el. És rendesen néztem ki.

PS: Igen, az előadás jól sikerült.
PPS: Nem, nem kérdeztem meg a közönségtől, hogy észrevették-e, hogy a pulóveremen a lyukat csak félig sikerült megjavítanom. A másik fele még ott tátongott. Nyilván titokban röhögött rajtam.

Kompromisszumkészség

Férj A.: Azon nem fogunk összeveszni, hogy 4x8-as vagy 5x8-as csíkot építsünk hozzá a házhoz.

Feleség Én: Nem. Akkor nem, ha úgy lesz, ahogy én akarom.

Skizofrén a lányom!

Bakka: Mamika, én most Barbi vagyok. [Barbi, mint a szomszéd kislány. Nem a baba. Szerencsére.]

Én: Rendben! Szia Barbi!

Bakka: Szia. Szeretsz?

Én: Szeretlek, Bakka.

Bakka: Barbi vagyok! Szeretlek Barbi!

Én: Szeretlek Barbi. Bár Bakkát jobban szeretem.

Bakka: Jó, de én Barbi vagyok. Mondd azt játékból, hogy Barbit jobban szereted.

Én: Rendben. Szeretlek Barbi. Jobban, mint Bakkát.

Bakk: Köszi Mamika, csak Bakka meg ne tudja!

Zsoldoshadsereg

Alaptörténet: Amikor Pepét három és fél évesen óvodába szoktattuk, két napig bent kellett vele lennem. (Óvodai előírás, nem én kértem.) Ahogy ott játszottunk, két fiú elrohant mellettünk, Katonák vagyunk! felkiáltással, lövöldözést imitálva. Pepe hozzám fordult a kérdésével: Mamika, kik azok a katonák?

Mindez két éve történt. Azóta sokat fejlődtünk. Szokásunk szerint a rossz irányba. Először is Pepe fegyvereket gyűjt (ami [szerencsére] elég lassan megy, mert egyetlen nagymama van, aki hajlandó neki műanyag pisztolyokat és kardokat vásárolni), másodszor a lányokat is elkezdte kiképezni. Bakka és ZK a legelszántabb zsoldos katonákat megszégyenítve képesek bármilyen ügyért harcolni. Sőt, amikor Pepe óvodában van, akkor előszeretettel forgatják a fegyvereit:


Igazából nem aggódom, mert úgy gondolom, hogy azért mert van két játék pisztolyuk és három játék kardjuk, nem fognak 15 évesen iskolai lövöldözésbe keveredni. Sőt nem is gondolom, hogy különösen agresszív gyerekek lennének. Vannak náluk rosszabb is. Mondjuk mulyábbak is…

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó érzés, amikor a gyerekek fegyverrel hadonásznak a házba. Tudom, hogy műanyag, mert nem is lehet semmit kilőni belőle, de akkor is.

Hogy mit tartok mégis aggasztónak? A következőt:

Amikor Bakkával az oltása utáni nap orvososat játszunk, nem töltött el jó érzéssel, hogy a doktor néni pisztollyal érkezett a házunkhoz. Mégis mit csináljon, ha úgy véli, hogy veszélyes környéken lakunk?


Miután ezt megtárgyaltuk, követekezett a vizsgálat. Minden rendben ment. Bakka kérdésére, hogy megeszem-e a zöldségeket, szerencsére igen-nel tudtam válaszolni. Egészségesnek nyilvánított, így az oltásomat is megkaphattam. Miután Bakka beadta és nem sírtam, még dicséretet is kaptam.

Majd Bakka bízatóan azt mondta: Gyere, rakok a szuri helyére egy kis krémet.
Én: Jó, de miért?
Bakka: Hogy fel ne robbanjon a karod!

TESSÉK?

Világos, hogy valamelyik kanyarban megint rossz felé fordultunk…

Fényképeket válogatok

Semmi érzékem nincs a fényképezéshez. Nem tudok jó képeket csinálni. A digitális kameránkkal viszont könnyen tudom a minőséget mennyiséggel pótolni. Ezzel semmi gond nincs egészen addig, míg nem kell fényképeket válogatni a karácsonyi ajándékokhoz. (Igen, karácsonyi ajándékokhoz. Mint jó flybaby október 15-én kezdem a készülődést az ünnepekre, hogy az utolsó két hétben ne kelljen körbe-körbe futkosnom idegességemben.)

Több ezer „kattintáson” (nem tudom képeknek hívni a fényképeinket) kell átszenvednem magam.

Milyen a választék? Nem jó:

Vagy nem éles.
Vagy a vaku miatt túl fényes minden.
Vagy rendetlenség látszik a háttérben.
Vagy koszos a gyerekeken a ruha.
Vagy a gyerekek bohóckodnak, ahelyett, hogy édes képet vágnának.
Vagy csukva van a szemük.
Vagy kócos a hajuk.

Ha végre találok egy képet, amin stimmel a három gyerek, mosolyognak, nem grimaszolnak, rendesen vannak felöltözve, egyiknek sincs a keze a szájában, akkor BIZTOS, HOGY AZ EGYIKNEK LÓG A TAKONY AZ ORRÁBÓL.

FRANCBA! MIÉRT?

Azt hiszem mindenki IKEA ajándékcsomagot fog kapni Karácsonyra.

Saki

1909. október 23. - 2004. január 31.

Mini macaron

Mivel tud a barátnőm rávenni, hogy vasárnap este vidékről (!) utazzak a fővárosba, hogy ki tudjak menni elé a reptérre (és vigyem haza)?

Azzal, hogy fél 3-kor felhív Párizsból, hogy itt áll:

És, hogy hozzon-e mini macaront. Mióta ezt az írást olvastam, nem kétséges, hogy igen volt a válaszom. Jó, de 22 euró, tíz darab. A 22 nem tűnt olyan nagy számnak, míg a férjem átszámolta, hány forint darabja a sütinek.

550.

Szerencsére TÉNYLEG nagyon finom.


A csokis és a málnás nyert!

Az élet nagy talányai I.

Nem, nem arra gondolok, hogy miért sós az óceán vize, vagy, hogy milyen evolúciós funkciója van a zenének, hanem arra, hogy miért van az, hogy függetlenül a cumisüvegben lévő tej mennyiségétől, a lányok mindig meghagynak körülbelül 10 ml-t az üveg ajlán.

Miért?

Hosszú hétvége

Mi nem utaztunk el. Csak a gyerekek mentek sátorozni.

Sajnos csak a gyerekszobába...

Az évfordulóm

Mielőtt még bárki megijedne: nincsen születésnapom. Gyereket sem szültem ezen a napon. Viszont, lehet, hogy a házassági évfordulómat kellene ünnepelnem, mert októberben volt az esküvőm, de nem emlékszem a pontos dátumra.

Zárójel:

Én: Hányadikán volt az esküvőnk?
A.: 16. December.
Én: Nem, nem, az októberi.
A.: 13.
Én: Biztos?
A.: Nem, nem. 11 vagy 12.

Egy szóval: fogalmunk sincs.

Zárójel bezárva.

Tehát ma egy éve volt a műtétem. Ez így meglehetősen komolyan hangzik, pedig csak egy apróság volt. Egy kis csavarocskát távolítottak el az emésztőrendszeremből. Alig több mint 24 órát töltöttem kórházba. (Bár megfogadtam, hogy 24 óra alatt kint leszek, de 28 lett belőle…)

Nagyon bölcsen azt mondta valaki, hogy az életünk minőségét nagyban meghatározzák a gondolataink minősége. Nos ez valóban így van. És ez az én nagy problémám. Mert fejben vagyok gyenge.

Miért csak lényegében szűntek meg a problémáim a műtét után? Mert stresszel tudom a műtét előtti tüneteket produkálni. Simán! Lazán! Kisujjamban van! (Tudom, hogy ügyes vagyok!)

Mindenesetre volt néhány olyan eset, amikor valóban fájt a hasam. Mikor A. megkérdezte, hogy mit ettem, akkor hazudnom kellett nem mertem válaszolni.

Nem mertem bevallani, hogy megettem ebédre két tál lencselevest, majd vacsorára még hármat. Vagy a 3 sport szeletet sem mondtam el, egyenként 33 gramm, amit ebéd után ettem meg. Homály fedte (eddig) azt az esetet is, amikor 2 , 3 4 darab danette csokis pudingot tüntettem el 25 perc alatt.

Nem folytatom, pedig tudnám. Azt hiszem nyilvánvaló, miről van szó. És hogy ennek semmi köze sincs a műtétemhez.

Az is világos, hogy bár meggyőződésem volt, hogy vége lesz a világnak, ez mégsem következett be. (Meglepetés!). Itt az ideje, hogy továbblépjek.

Ideje valami más miatt aggodalmaskodnom!

Pepe iskolája? Bakka óvodája? ZK egészsége? Férjem megcsal? Nincs munkám?

A lehetőségek tárháza végtelen!

Beszélgetés Pepével

Pepe: Isten tudta, hogy Jézus szent volt?

Én: Igen.

Pepe: Hogyan? [1. csapda felállítása]

Én: Mert Jézus Isten fia volt, és Isten mindent tud. [1. csapdába besétálok.]

Pepe: Miért?

Én: ???

Pepe: Miért volt Jézus Isten fia?

Én: ???

Pepe: Miért volt Jézus Isten fia? [2. csapda]

Én: Miért? Miért? Miért vagy te az én fiam? [2. csapdába is besétálok]

Pepe: Mert te szültél.

Én: Hm. HM. HMMM. Mert Isten. Mert Szűz Mária. Ezt inkább kérdezd meg Papikától!

Hogyan legyünk okosak, ha a pénzünkről van szó?

Nem tudom, hogy más családok hogyan intézik a pénzügyeiket, mondjuk nem is érdekel, de nekünk külön bankszámlánk van. Rosszul fogalmazok: külön bankszámlánk volt, körülbelül 10 évig. Két éve a születésnapomra meglepett a férjem a számlájához tartozó hozzáféréssel. És egy bankkártyával. És egy pinkóddal. Akármennyire is örültem a lehetőségnek nagyon hamar kiderült, hogy a dolog nem működik. Nem keres annyit A., hogy KÉT ember költse számolatlanul a pénzét. Így nem sokkal később egy dühös pillanatomban (nem volt pénz a számlán, amikor pelenkát akartam vásárolni), szétvágtam a saját bankkártyámat. Azóta sem csináltattunk újat. Jól működik a kétszámlás rendszer.

A. viszont bankot vált. Úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy újra próbálkozzunk a közösködéssel.

Tegnap megérkezett a közös számlánkhoz tartozó bankkártyám.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy nem olyan szép színű, mint a férjemé. De nagyvonalú vagyok (olvasd: egyáltalán nem érdekel a kártya színe), ezért szóvá tettem a dolgot, de csak azért mert azt gondoltam nem hagyhatom ki, hogy bosszantsam egy kicsit A.-t.

Aztán azt is gondoltam, hogy ne csak mindig azt lássák a gyerekek, hogy veszekszenek a szüleik, illetve, hogy jómódorra neveljem őket, hangosan megköszöntem a lehetőséget. Majd egy „gyere, adok egy puszi”-val próbáltam magamhoz édesgetni az uramat.

Mire ő? Mit mondott? Mit merészelt mondani?

Majd akkor köszönd meg, ha a pinkód is meglesz a kártyához.

Úgy tűnik A.-nak sokkal inkább helyén van az esze, mint gondoltam: kétszer nem hibázik. Van kártyám, de nem tudom használni.

Tehetek róla, hogy megint verekedésbe keveredtünk???

Miért jó, ha vasárnap délelőtt keresztelőre vagyunk hivatalosak?

Természetesen a lelki vonalat leszámítva: Mert előkerülnek a gyerek ünneplő ruhái!

Nagyon szeretem, ha szépen vannak felöltözve, de ez csak igazán kivételes alkalmakkor szokott előfordulni. Mivel új évszak van, és ha nem is sokat, de valamennyit nőttek a gyerekek, került néhány homokszem a rendszerbe. Szokásuktól eltérően nagyon örültek, amikor azt kértem tőlük, hogy ölelkezzenek össze a kép kedvéért. Miért? Mert 7 fok volt és így legalább melegíthették egymást. Az őszi, hidegre forduló idővel, valóban nem számoltam. A gyerekeimnek nincsen „szépkabátjuk” és nincsen átmeneti kabátjuk sem. A sí-dzsekijeiket illetve a bélelt esőkabátjaikat pedig nem találtam alkalomnak megfelelőnek. Így kabát nélkül mentek. Mert két eset van: vagy nem érdekel, hogy mi van rajtuk, vagy vasmarokkal tartom kézben, hogy mit viselnek. (Hogy rajtam mi volt? Hosszú ujjú ing, téli pulóver és kabát. Én NAGYON fázós vagyok!)

A képre rákattintva további piszkos kis titkaimra is fény derül!

Jó, ha szombaton vendégeket jönnek ebédre!

Nagyon ritkán hívunk vendégeket. Jobban szeretünk vendégségbe menni. Ha viszont jönnek a vendégek, akkor annak megadjuk a módját. Ha szombaton vendégek jönnek ebédre, akkor

pénteken kitakarítjuk a házat, és rendet rakunk.

pénteken összeszedjük a lehullott levelek egy részét, és bezsákoljuk. Igaz kis részét, de legalább nem az összes levél fog a kertben rohadni tavaszig.

pénteken kimosom az étkezőszékek párnáit. (Nem tudom, hogy mire gondoltam éppen, amikor a hófehér párnákat megvettem a háromgyerekes háztartásomba…)

szombaton reggel az egész család felöltözik. Igaz a gyerekek önállóan, ami meg is látszik.

szombaton reggel újra rendet rakunk.

ebédet főzünk. Rendes ebédet (húsleves, sütőtökös csirke), és nemcsak összecsapunk „valami ehetőt”.

befűtünk. Ami a talaj menti fagyokat figyelembe véve egészen jó érzés.

a vendégek érkezése előtt negyedórával újra rendet rakunk.

a vendégek érkezése előtt két perccel a tiszta székpárnák is a helyükre kerülnek.

Természetesen úgy csinálunk, mintha mindig ilyen rend és tisztaság lenne nálunk!

Persze van néhány dolog, amire nem jutott időnk:

Szőnyegek kitisztítása.

Ereszcsatorna újrafestése.

A házdobozolás felújítása.

Ablakmosás. A lehúzott függönyök alatt is.

A garázsbeálló leburkolása.

A terasz leburkolása.

Mindezek ellenére elégedett voltam. Talán majd a tavaszi vendégségig összeszedjük magunkat!

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény

„Vagyis a jint, a festészet fénye után a prózát: regényírásra adtam a fejem.” (24 old.)

Kicsit féltem, hogyan fogok 700 oldalt elolvasni az ötvenhatos forradalomról, de persze (szokásom szerint) nem olvastam el elég figyelmesen a címet: „regényről” van szó és nem „forradalomról”. Hamar meg is nyugodtam, mert a regény 56-ról és a rendszerváltásról, illetve a könyv megírásának 15 évéről szól. Nagyon jó ritmusban váltakoznak az idősíkok, a történeteket. Az erdélyi szál külön tetszett. És az „éppen a könyvemet írom” bejegyzések is nagyon érdekesek.

Élmény volt ezt a könyvet olvasni, mert úgy éreztem, hogy egy reális ötvenhatos képet kapok. Méghozzá egy olyan képet, amivel Karátson tudott újat mondani, nekem legalábbis. Nagyon jó ízléssel ír, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy az én ízlésemnek megfelelően ír. Semmi sincs túl heroizálva, túl dramatizálva. Mentes a felesleges túlzásoktól.

Élmény volt olvasni, mert annak ellenére, hogy politikai és vallási téren sok mindenben nem értek egyet a szerzővel, illetve/továbbá számomra a weberi protestáns etika férfialakja sokkal vonzóbb, mint a keleti vallások útkeresője, mégis annyi kedvességgel és megértéssel adja elő KG a mondanivalóját, hogy nem lehet nem törődni vele, nem lehet nem komolyan venni.

Élmény volt olvasni, mert mindenki benne van: valaki álnéven, valaki saját nevén. Lehet gondolkodni, találgatni és rájönni.

Élmény volt olvasni, annak ellenére, hogy: „A forradalomról is ezt a könyvet ifjúkorunk felől szerettem volna megírni. Csak arrólfelől lehetett volna látni magát a képet; innen, ahol most vagyunk, csak a festmény hátoldala látszik; és ez a hátoldal mérhetetlenül, halálosan fárasztóan lehangoló.” (120. old.)

Élmény volt.

Fára mászunk!

Három fiút terveztem. Mert kinek kell leánygyerek? Nekem ugyan nem!

Az elsőt kipipáltuk. Jött a második. Lány és ráadásul genetikai hibásnak mondott. Aggódtunk az életéért, így azt gondoltam: szülessen meg egészségesen, azt sem bánom, ha lány lesz. Megszületett. Egészséges. Lány. (Végül is jó a lánygyerek, biztattam magam; legalább lesz, aki öregkoromba cseréli a pelenkámat.) Jött a harmadik. Lány. Itt már erősen leszúrtam a férjemet, hogy nem figyelt oda, amikor figyelnie kellett volna. Hol járt az esze??? Próbáltam elcserélni a kórházban, de aztán hazahoztuk. (Miért nem kellett lány? Azért, mert a lányok hisztisek. Ez így is van. De a fiúgyerek is az! Mondjuk a megfelelő szülői minta sokat segít…)

Pepe öt és féléves. Most már úgy teszem fel a kérdést: Kinek kell fiúgyerek? Fiúgyerekemet lányra cserélem! Lehet, hogy Pepe megéri a 18 éves születésnapját, de, hogy az izgalmak engem sírba fognak tenni, az biztos az is elképzelhető.

Vegyük a legújabb hobbit. Fáramászás. Hogy mászik fára egy fiú? Így:

Semmi gond. Nem? De igen! Megmutatom kicsit messzebbről.


Hajoljunk közelebb a képhez! Az a kicsi fehér pötty Pepe. Nem látjátok? Bekarikázom pirossal!

És mi lesz, ha a fiam felfedezi, hogy nem is ez a legmagasabb fa a kertben? De vegyük most a lányt. Hogy mászik fára a lányom? Így:


Van fa. Van mászás. És mégsem kap szívbajt senki.

Még egyszer kérdezem! Kinek kell fiúgyerek?

Most már hálás vagyok, hogy csak egy van!

Világkörüli térkép

Múlt héten csináltam magamnak egy flickr albumot. (Nem semmi, tudom.) Fel is töltöttem az első képet rá, Pepe egy rajzát. Erről lesz most szó.

Fontos része én-képemnek, hogy azt gondolom magamról, hogy reálisan látom a gyerekeim jó és rossz tulajdonságait. Hogy nem vagyok elvakult anyuka, aki azt gondolja, hogy az ő gyerekei a legjobbak, legszebbek, legokosabbak. Tudom, hogy Pepe szemtelen, hogy Bakka hisztis és hogy ZK egy ördög (akinek ráadásul állandóan lóg a takony az orrából.)

Mindezek ellenére, most nem tudom véka alá rejteni a véleményemet, hogy a fiam egy zseni, ami persze nem baj, ha ezt a korábbi bejegyzésemet komolyan vesszük. (Vali, nem kell, hogy telefonálj, tudatosult bennem, hogy a fiamat dicsérem; a középső gyerekemről nem írok; a kicsit meg szidom!)

Múlt héten hozta ezt a rajzot. „Mamika rajzoltam egy világkörüli térképet”. Ezt a térképet nem másolta. Fejből rajzolta. És Pepe nem világutazó. Nem ült még repülőn. A földgömböt, amit kaptak, azt pár nap alatt szétszedték, és labdának használták. Nem tudtam, hogy érdeklődik a földrajz iránt. Nyilván persze minden ötéves gyerek tudja, hogy hol van India és, hogy Mexico Közép-Amerikában van. És hogy Kolumbus merről merre hajózott. És hogy van olyan, hogy Szuezi-csatorna. Úgyhogy inkább úgy fogalmazok, hogy ez nagy teljesítmény egy olyan gyerektől, akinek a mamája ma napig nem tudja a Balti Államok fővárosait. Aki nem tudja, hogy melyik Libia és melyik Libanon. Ha a barátaink Máltára utaznak, akkor elő kell vennem a térképet, hogy megnézzem, hol is van a sziget. (Tudom, hogy sziget! Bár, amikor A. megkérdezte: „Málta fővárosa hogy is van angolul?”, kiröhögtem. Magyarul sem tudom.) Vagy lehet, hogy éppen azért vagyok oda annyira, mert olyat tud a gyerekem, amit én nem?



A képre kattintva olvashatjátok Pepe megjegyzéseit is.

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekekért

Sokáig haboztam, hogy írjak-e erről a könyvről, de aztán amikor társaságban valaki azt mondta, hogy „na hiába kapott Nobel-díjat, úgy sem olvassa senki”, akkor jöttem rá, hogy: basszus, de én olvasom!, és akkor azt gondoltam, hogy mégis írok. Bár nem hiszem, hogy egy nagyon értelmes bejegyzés lesz, mert Kertész nem olyan punnyadt (a szótár szerint nincs is ilyen szó) agyú anyukáknak való, mint én vagyok. Az élet mély kérdéseiről ír, azokról a kérdésekről, melyeken én általában gondolkodás nélkül átsuhanok, mert éppen valami NAGYON fontos élet-halál problémán aggódóm, például, hogy a gyerekemen megint valami kiütéses nyavalya van, vagy csak a szúnyogok csipkedték agyon. (TELE vagyunk szúnyoggal! Vagy mindenki himlős a családban…)

Tehát Kertész Imre:

Circa 2001: Vali már régóta mondogatja, hogy olvassam el Kertész Sortalanságát, mert nagyon jó. El is mondja a tartalmát, és hogy miért is jó. Keresem is a boltban, de nem árulják. Aztán 2002-ben munkaidőben telefonált Vali (sosem szokott!), hogy megvan az első magyar irodalmi Nobel-díj. Rögtön kiadták újra az összes Kertész-könyvet, megvettem őket. És Valinak persze igaza volt. Nagyon jó a Sortalanság. (Filmet nem láttam. Vali azt mondja, hogy elvből nem nézi meg. Így én sem.) Itt meg kell emlékeznem arról is, hogy környezetemben Vali volt az egyetlen, aki a Nobel-díj ELŐTT olvasta a regényt.

London-Budapest járaton olvastam aztán a Felszámolást. Az is nagyon tetszett, és nemcsak azért, mert sikerült elterelnie a figyelmemet a repülésről…

Múlt hétvégén aztán a Kaddist is elolvastam. Az írás maga nem hosszú, csak a mondatok benne, ami miatt nagyon kell figyelni. Ezért csak a délutáni pihenő jöhetett szóba, mert este már a fáradtság megakadályozza, hogy igazán hosszú mondatokat földolgozzon az agyam.

Úgy éreztem olvasás közben, hogy Kertész elég sokáig kerülgette a forró kását, hogy miért nem akar gyereket, de aztán a könyv második fele, amikor rátér a konkrétumokra és elkezd mesélni és magyarázni, akkor világos lesz minden. Persze az érvei tökéletesen érthetőek. És az is világos, hogy milyen sok gyerek nem születhetett meg a 20. században. (A cím is többes számban van.)

Talán ez egy jellemző idézet:

„És hogy micsoda nyomorúság a gyerekkor, és hogy milyen türelmetlenül igyekeztem felnőni, mert hittem a felnőttek titkos szövetségében, hogy a szadizmus övezte világukban ők maguk tökéletes biztonságban élnek…” (132. old.)

Igazából azért sem akartam írni erről a könyvről, mert csak közhelyek jutnak eszembe arról, hogy remélem, hogy az új gyerekek majd…

Az élet nagy pillanatai

Hétfő 8 óra úgy múlt el, hogy hetek óta először nem vagyunk az orvosi rendelőben! Monumentális pillanat!

Múlt csütörtökön vittük a gyerekek kontrollra. A gyerekorvos egészségesnek nyilvánította őket. Sőt ZK még oltható állapotban is volt. Persze ez teljes mértékben váratlanul ért minket, így az oltóanyag nem is volt nálunk. De a doktornő érezte, hogy vékony jégen járunk, ezért nem mert elengedni minket, hogy jöjjünk vissza jövő héten, hanem átzavarta A.-t a szomszédos patikába a fecskendőért és a belevaló léért. ZK híven testvéreihez meg sem rezzent az oltásra. Nyilvánvaló, hogy a fájdalomküszöbét SEM tőlem örökölte.

Kijöttünk a rendelőből, és csak azért nem ígértem meg, hogy márciusban jövünk újra, mert Bakkának elfelejtkeztünk a hároméves oltásáról, amit a jövő héten kell pótolnunk. Remélem a szükséges három napig egészséges lesz, bár, lehet, hogy túladagolás miatt lesz most beteg, mert ahogy a gyógyszeradagolási-táblázatomat áttekintettük, kiderült, hogy Bakkának két gyógyszert feleslegesen adtam.

Mindenesetre felmerült a kérdés: hogyan tovább?

Hát persze szüreti mulatság!!!


Először úgy tűnt, mintha Pepe tudná a müsort, annak ellenére, hogy csak egy próbán vett részt:


Aztán kiderült, hogy mégsem tökéletes a szövegtudás. Mindenesetre Bakka is csatlakozott a müsorhoz, emelve az est fényét:

Persze ZK sem maradhatott ki a buliból:

Ha valaki tudni szeretné, egyébként, hogy Pepe szerint mi a szüreti mulatság, akkor elmondhatom: "az az ünnepély, ahol jutalmat kap az, aki a legtöbb papírt gyűjötte".

PS1: Tudom, hogy photoshop-pal rendbe kellett volna tennem a háttereket, de nem volt időm ré nem tudom, hogy kell.

PS2: Igen, megkaptuk az oklevelet!

Gyásznap

Az Apukám (többé-kevésbé; Esterházy után szabadon):

Róma: II. évad

Hónapok óta először az este a TV előtt fog találni! Mondjuk azt még nem látom kristálytisztán, hogy fog 11-ig fennmaradni...

Kedves Jézuska!

Sajnálatos módon tegnap pillanatnyi elmezavar miatt elfelejtkeztem a gyerekeimről!

Az alábbi képen láthatod azokat a játékaikat, amelyeket nem tudnak használni, mert nincs bennük elem. Azt hiszem, hogy egy zsák elemnek örülnének. És egy évig újra ellenének a saját játékaikkal…

PS: Most kezdem kapizsgálni, hogy hová lesz a pénzünk. Azt hiszem jövőre sem fogunk nagyobb házba költözni, pedig a játékoktól már alig férünk el…

Kedves Jézuska!

Csak azért született meg ez a bejegyzés, mert kérted…

Hogy mit is szeretnék Karácsonyra?

Mit szólnál egy órához? Persze nem magam miatt kérem: Talán a tanítványaim örülnének, hogy pontosan kezdem, és pontosan fejezem be az óráimat.

Egy ilyen tetszene, nagyon:

Jó csak viccelek! Nem kell rosszul lenned!

Akkor mit szólnál egy Louis Vuitton hátizsákhoz?

Hoppá, lehet, hogy megöltem Jézuskát!? Ha így folytatom, akkor idén elmarad a Karácsony!

Jó rendben van!

Szükségem lenne egy új billentyűzetre.

Egy vezetéknélküli-egérre? (De ezt csak akkor kérem, ha a gyerekek NEM öt perc alatt tennék tönkre!)

Egy ilyen dobozkészletre, bár ha szerinted jelenlegi állapotában rendben van a kamrám, akkor ezt hagyhatjuk. (De akkor hol van a rizs?)

Egy futócipőre. Nem, nem edzem, de ahhoz, hogy TERVEZGETNI tudjam a futóedzéseimet, mindenképpen szükségem lenne egy új cipőre.

Továbbá szeretném elolvasni:

Thomas Mann: József és testvérei

Marcel Proust: Az elveszett idő nyomában

Persze ezeket a könyveket csak akkor kérem, ha úgy gondolod, hogy nem elég, ha az Internet-en elolvasom a tartalmukat.

PS: Márai Teljes Naplójából az 1947-es év jön. Korábban megjelent Márai Sándor kötetek MIND megvannak!!!

Környezettudatos nevelés, avagy az óvodai papírgyűjtés örömei

Sok mindennel vádolhatnak felnőtt korukban gyerekeim, de azzal nem, hogy nem fektettem elég hangsúly a szelektív hulladékgyűjtésre. Mindenféle szemetet külön gyűjtünk, majd együtt visszük el a hulladékgyűjtő szigetre, vagy az elektromos hulladékgyűjtő ponthoz, esetleg valamelyik Zöldudvarba.

(Persze tavalyelőtt, amikor egy forgatócsoport volt az oviban és Pepe nyilatkozott műanyag palackjaink sorsáról, csak az apukáját említette: Papikával mindig külön dobjuk be – mondta, de ez egyáltalán nem így van! Legtöbbször én viszem el!)

Helyzetünket nehezíti, hogy újságot nem olvasunk. A.-nak nincs ideje rá, én meg Internet-függő vagyok. Minek újság egy Internet-függőnek? Ami felesleges papír mégis összegyűlik, az a papírkonténerbe kerül az utcánk végén.

Így mindig nehéz helyzetben vagyunk az óvodai papírgyűjtéskor szeptemberben. Amikor Pepe kiscsoportos volt, megelégedtünk a minimum 10 kilóval. (Ez könnyen is ment a Vogue szeptemberi megaszámával szinte az egész kvótát teljesítettük.) 10 kiló kellett ugyanis ahhoz, hogy a gyerek egy kis ajándékláncot kapjon. Ez ment, elég egyszerűen. Az is jó ötletnek tűnt, amikor tavaly A. unokatestvére mondta, hogy csomó kidobandó magazinja van, el is vittük mind. 100 kiló fölé kerültünk, ami azt jelentette, hogy a szüreti bálon a család kapott egy dicsérő oklevelet. (Igen, a család és nem a gyerek, mert az óvodánk családot is nevel!) Pepe majd szétrobbant a büszkeségtől, hogy szólították a nevét.

És itt el is érkeztünk a probléma: hogy lesz idén 100 kiló felett papírunk?

Egyelőre nem aggódunk, hiszen gondos és előrelátó anyukaként, már augusztus óta külön gyűjtöm, kötözöm, stószolom a reklámújságokat. Sőt A.-nak is szóltam, hogy a munkahelyén is gyűjtse a papírt, mert ha így folytatjuk nem fogunk oklevelet kapni. Pepe apukája különösen gondos, így munkaidőben viszi a hulladékpapírt az óvodába két egész nappal a papírgyűjtés vége előtt. Azért nem reggel a gyerekkel együtt, mert Pepe megint beteg, így ő itthon van. De a papírnak gyűlnie kell!

Hogy kezdjek a történek vége felé haladni: Persze erőfeszítéseink ellenére nem sikerült a 100 kilót elérnünk. Néhány kiló hiányzott. Ez az a pont, ahol összevesztem a férjemmel. Szerintem ugyanis nem elfogadható, hogy a gyerek ne kapjon oklevelet, ha az örömöt szerez neki. És igenis hozhatott volna egy kicsit több papírt a munkahelyéről. A. szerint pedig a gyerek fogja fel, hogy a szülei idén „csak” ennyi papírt tudtak összeszedni. Egyébként is egész évben szelektíven gyűjtjük a papírt, ami fontosabb sokkal és így szép teljesítmény ennyi újságot bevinni az óvodába. Különben sem fog belehalni Pepe, ha nem kap oklevelet. Lehet, hogy ott sem lesz az ünnepségen, mert beteg.

Itt tört ki a veszekedés, mert semmi sem neveli a gyereket környezettudatosabb életre, mint hogy a szülei azon vitatkoznak, hogy ki menjen a szomszédba régi újságért kuncsorogni.

PS: Természetesen a történet teljes egészében a képzeletem szüleménye. Semmiféle problémát nem jelentett nekünk 100 kilónyi régi újságot bevinni az óvodába. Csak azt nem tudom, ha jövőre két gyerek lesz óvodás, hogyan fogjuk a 200 kilós kvótát hozni...

PS2: Gyenge kezdők vagyunk! Most mondta A., hogy Pepének van olyan csoporttársai, akinek a szülei 1044 kg újságpapírt hoztak be!

Bruce Willis és én, ja, bocs nem, James Lord és Picasso

A címből talán nem teljesen világos, de most James Lord: Picasso és Dora c. könyvéről lesz szó.

Hol is kezdjem? Talán itt:

Természetesen az én hibám, hogy ez a könyv a polcomon van. Én vettem meg. Az a benyomás alakult ki bennem a címről, hogy Picasso és Dora Maar kapcsolatát fogjuk górcső alá venni. Tévedtem, de nagyon.

Hol is kezdjem? Talán itt:

Emlékeztető saját magam számára: Ha lesz elég szabadidőm, és jobb nem jut eszembe, minthogy semmitmondó és jelentéktelen életemet papírra vessem, majd ki is adassam, akkor majd valami olyan címet fogok adni, hogy Bruce Willis felesége voltam. Alcím: Egy kertvárosi anyuka vallomásai. Bár azt hiszem, hogy közel sem álmodozom annyit Bruce Willisről, mint James Lord Picassóról.

Hol is kezdjem? Talán itt:

Kit érdekel James Lord élete? Hogy ki volt James Lord? Senki híres. Egy amerikai Párizsban. Ki venne meg egy könyvet, amit James Lord írt és az a címe, hogy Vallomásos emlékirat? Nyilván senki. (Gondolom, hogy azért ’vallomásos’ emlékirat, mert bevallja, hogy homoszexuális (Lord és nem Picasso), de ennek a ténynek semmi jelentősége nincsen a könyv szempontjából.)

De itt el is érkezünk a lényeghez:

Ez a könyv nem Picassóról szól. És nem is Dora Maar-ról. És nem a kapcsolatukról. Ez a könyv James Lord életéről szól. 98 százalékban egy kevéssé érdekes szöveg, egy amerikai semmitmondó életéről Franciaországban. Valóban párszor találkozott Picassóval. Dora Maar-hoz talán még barátság is fűzte egy időben. A 300 oldalas mű 100-tól kezd a barátság kibontakozni, addig csupán párszor találkozunk Dorával . De aztán ez a „barátság” is elhal, Dora visszahúzódó életmódja miatt. Picassót a 180. oldalon látja utoljára a szerző. Ennyi az egész, semmi több. Ja igen, Dorával mindig Picassóról beszélgettek. Innen a cím.

Mit tudunk meg Picassóról és Doráról?

Picasso kávét ivott reggelire, amikor James Lord felkereste.
Dorának sok képe volt Picassótól, amelyből lassacskán eladogatott, hogy legyen pénze.
Picasso sosem adott ajándékot Dorának, kivéve egy öngyújtót, amibe belekarcolta Dora arcát.

Az egyetlen kicsit érdekesebbnek tűnő rész a könyv vége felé van. Lord és barátja Münchenben van az 56-os forradalom kitörésekor. Lord elmondása szerint annyira az események hatása alá került, hogy írt egy nyílt levelet Picassónak foglaljon állást és ítélje el a szovjet csapatok magyarországi bevonulását. (Picasso épp a kommunista párt tagja volt, innen a Lord szerinti pikantéria.) Pár nap múlva Picasso nyilatkozott valamit.

Ha valaki ezek után el akarja olvasni a könyvet, szóljon, oda adom neki az én példányomat.

Disney World

A férjemnek jó ízlése van. Nagyon jó ízlése. Ezért álmodozik arról, hogy olyan lakásban lakik, ami antik bútorokkal van berendezve. Szép szőnyegekkel. A falon képek, amiket festők festetek és nem gyerekek rajzoltak. Meg nyilván arról is, hogy ebbe a lakásba a gyerekek és nélkülem költözik be, de ez más téma… (A jó ízléssel kapcsolatban pedig most azt ne firtassuk, hogy miért engem vett el feleségül. Mindenki tudja, hogy azért, mert Németországban családi adózás van. Valahogy kellett férjet fognom magamnak!)

De most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy A. nemcsak azt határozta el, hogy a fia nem fog focizni, hanem azt is, hogy az ő házában nem lesznek rózsaszín műanyag babák, nem lesz barbiháza a lányoknak és az egész Disney Princess merchandise-nak nem fogunk bedőlni.

Nem. Nincs semmi rózsaszín a házban. Miért kérdezitek?

Szóval, hogy kezdjek a lényegre térni: dooce.com bejegyzéséről (amelyben a blogolás nagyasszonya azt mutatja be, hogy milyen szép a szappantartójuk van) viszont eszembe jutott, hogy az én férjem milyen szappannal mos kezet.

Gondolom, mindenkit nagyon érdekel!

Íme:


Nemcsak gyönyörű, hanem felhabosítva adagolja a szappant, amit néhány nő ebben a háztartásban imád! (Igen, én is!)

Tessék? Mit hallottatok? Ja, igen, és én ordítok, hogy: ZK hagyd már abba a kézmosást! MOST! Ugyanis a kicsi megszállott kézmosóvá kezd fejlődni.

De azt hiszem, mégsem ez fogja a sírba tenni A-t. Hanem talán, az, hogy a fia milyen zoknit hord a focimezéhez (a focimezéhez, amely önmagában is már elég tragikus tény):