Miért vagyok szar anya…

783. rész

Azt már tudjuk, hogy nem vagyok egy guru-anyuka. A legtöbb probléma és kérdés esetén fogalmam sincs, mit kell(ene) mondanom, válaszolnom vagy csinálnom. Első reakcióként általában pánikolni szoktam, aztán meg improvizálok valamit. De inkább A. improvizál.

Ennek eredményeképpen a gyerekeim nem szoktak tanácsot kérni tőlem.

Maximum utánoznak.

Na most, ha valamit nem szeretnék, akkor az, hogy olyanok legyenek, mint én. És úgy viselkedjenek, ahogy én szoktam.

Mert az még talán vicces is lehet, amikor egy hároméves kislány panaszkodik, hogy nincsenek kötélből az idegei, de az már nem annyira, amikor egy hétéves gyerek magyarázza, hogy hány osztálytársa idegesíti és miért.

Érzem, hogy egy kicsit feljebb kell kapcsolnom a gyereknevelés-ügyében, azaz a példamutatás terén.

Íme két példa, hogy, ha akarom, képes vagyok összeszedni magamat.

Példa 1:

Egyik este Bakka szólt, hogy vérzik az orra. Semmi gond, ZK-nak az elmúlt hónapban többször is vérzett, mondjuk általában éjjel, így csak a párnáján lévő vérfoltokból tudtuk meg a dolgot. De Bakkának nem vérzett az orra, hanem dőlt belőle a vér. De rengeteg. És kezdett már pánikolni. És én is pánikolni kezdtem. Amitől Bakka annyira megijedt, hogy sírni kezdett. Amitől már nemcsak orrán, hanem a száján át is dőlt a vér. És kezdte már hergelni magát, hogy hányjon. [Ezt nem tőlem tanulta, mondjuk!] ÉS DŐLT AZ A RENGETEG VÉR. És már annyira pánikoltam, hogy a mentőt akartam hívni. A. hirtelen nem is tudta, hogy a lányán segítsen, vagy engem csapjon le előbb… Szerencsére nem csapott le, és én gyorsan rájöttem, uralnom kell a helyzetet és legalább úgy csinálni, mintha nem ijednék meg, mert különben nem fogjuk tudni a nagyon beijedt Bakkát megnyugtatni. Így kimentem egy percre a fürdőszobából, hogy összeszedjem magam. Majd ölbe vettem Bakkát és megnyugtattam. És vártuk, hogy elálljon a vérzés. De basszus ennyi vért! Ráadásul a kezdeti pánik miatt ide-oda ugráltunk a fürdőszobában, így a horrorfilmnyi vér tényleg mindent beterített…

Példa 2:

A két lány rászokott, hogy bosszantsa Pepét. Ehhez annyi kell, hogy Pepe éppen befogja a száját és elkezdjen valamiben elmélyülni. A lányok odamennek hozzá, elkezdik puszilgatni, majd mindenféle hülyeségeket kezdenek bátyjuk fülébe suttogni. Csak néhány ismétlés kell, hogy Pepe beguruljon és ordítozni kezdjen. Szorosan a nyomában én is kieresztem a hangom, hogy a lányok szálljanak le már a bátyjukról. Pár alkalom után, amikor Pepe már non-stop panaszkodott, hogy idegesítik a testvérei, rájöttem: A lányok talán azt élvezik, ahogy Pepe kiborul. Pepe, mondom nagy eszesen, mi lenne, ha nem vennél tudomást róluk, amikor el kezdenek piszkálni. Szerintem hamar megunnák. „Nem hiszem, Mamika”, jött Pepe szkeptikus válasza. Pár óra múlva kikerekedett szemekkel jön a fiam hozzám:

Pepe: Képzeld működött! Nem törődtem velük, és abbahagyták.
Én: Mennyi ideig csinálták?
Pepe: NAGYON sokáig, Mamika.

Hát igen, ez a baj, nemcsak, hogy nincsenek kötélből az idegeim és beszari vagyok, de ráadásul még türelmetlen is…

És mennyire boldog, hogy ezeket a tulajdonságokat sikerülni fog a gyerekekre hagyományoznom!