Kire ütött ez a gyerek?

Hát kire? RÁM!

Végre eljutottunk ZK-val a gyógytornászhoz. Az első dolog, amit észrevett a nő az a gyerek pókhasa volt. „Jó sokat ebédeltél”, mondta. Nem akartam vitával nyitni a dolgot, így nem szóltam semmit. A gyerek egyáltalán nem ebédelt, hanem pókhasa van. Amit tőlem örökölt. A két testvérével együtt. A jelenség Bakkánál nem okoz különösebb gondot, mert ő a hízásra való hajlamomat is örökölte (HURRÁ!). Pepénél és ZK-nál viszont a cingár testfelépítésük mellett ijesztő a nagy pocak. (Pepét csecsemőkorban külön ultrahangra is kellett vinnem, mert a gyerekgyógyász nem hitte el, hogy nincs semmi a gyerek hasában…)

De vissza a gyógytornászhoz:

A 25 perc arról szólt, hogy felmérte, hogyan tud a gyerek mozogni. A következő tanulságokat vontunk le:

1. Úgy ül le a gyerek, hogy kizárható a komoly csípőprobléma.
2. Nagy fájdalmai sem lehetnek a csípőjében, mert úgy ülő helyzetben úgy ugrált a labdán, hogy a gyógytornász az életéért retteget. Szerencsére a gyerek nem fejelt le senkit. Mondjuk, én erősen behúztam a nyakamat...
3. A jobb csípő „minimálisan” kötöttebb, ami miatt nem kell aggódni.*
4. A jobb fenékizmai (persze ezt valami csodás latin szóval mondta a nő) kicsit sorvadtak. Ezért sem kell aggódni.
5. A gyerek nemcsak a pókhasát örökölte tőlem, hanem a hasizom hiányát is. A rengetek gyakorlat közül egy volt, amit sehogy sem tudott megcsinálni, MERT A HASIZOMÁT KELLETT VOLNA HASZNÁLNIA.

* Persze ez nem jelenti, hogy én nem aggódom. Mert az utóbbi időben főállásban aggódom ZK-ért...

Csoda történt!

Bakka és ZK játszik a gyerekszobában. Bakka kirohan, hogy a következőket közölje velem: "Olyan furcsa Mamika, de most tényleg jól érezzük magunkat kettesben."

És akkor hirtelen tragikus [NEKEM TRAGIKUS] fordulatot vett a napunk…

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Még pár perce is nyugiban ülünk a fiammal a gép előtt. Puzzle-t akar csinálni magának, ahhoz válogatjuk a képeket. Hirtelen ránézek a fiamra.

Én: Pepe hányadikat van?
Pepe: ???
Én: Augusztus 26. Augusztus 26. AUGUSZTUS 26.
Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Hogy miről?

Hát a Vezúv kitörésének évfordulójáról. A Pompei katasztrófáról való megemlékezésre készül a fiam kb. február óta.

Hogyan óhajt emlékezni a természeti katasztrófa áldozataira? Egy vulkán alakú tortával. Amit én fogok megsütni. Álmaim feladata!

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Hiába derült ki közben, hogy ma 27-e van. És az is, hogy Pepe rosszul emlékezett a dátumra, mert augusztus 24-én volt a kitörés.

Pepe ragaszkodik a tortához, amit megyünk is megsütni…

Hurrá!!!

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Az optimista és a pesszimista beszélget, II. rész

Tegnap este:

Én: Nem hiszem el. Ótvaros a gyerek.
A.: Dehogyis. Ez csak egy felületi seb.
Én: DEHOGYIS! Ugyanolyan, mint Pepének volt.
A.: Hidd el, nem.

Ma reggel:

Én: Látod nőtt a seb.
A.: Dehogyis. Kisebb lett és szebb.
Én: Nem lett szebb. Ótvaros a gyerek. Ezt nem hiszem el!
A.: Nem. Szebb lett. Nem ótvaros.

És igen, kiről másról lenne szó, mint ZK-ról?

Bakka biciklizni tanul

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy Bakka megtanuljon kétkerekűvel biciklizni. MERT. CSAK.

Pepénél elég gyorsan ment a dolog. Megkapta a pótkerekes kétkerekűt 3 éves korában. Ment vele két kört az utcánkban, majd kijelentette, hogy ő már tud pótkerék nélkül menni.

Én: Nem, Pepe, nem tudhatsz.
Pepe: De tudok. Vegyétek le a pótot.
Én: Nem tudsz, hidd el!

Nem hitte el. Levettük a pótkereket, hogy bebizonyítsuk, téved. Nem tévedett. Mi tévedtünk. Tudott kétkerekűvel menni. Igaz megállni még hónapokig nem tanult meg, így elég izgalmas volt minden egyes biciklitúránk.

Bakka kerékpáros karrierje kicsit zűrösebben alakult. Kiskorában betettük az apja pótülésével, ahol tökéletesen jól érezte magát, és hajlandó sem volt arról tárgyalni, hogy saját maga biciklizzen. Aztán egy nap nem akart többé beszállni az ülésbe. Hogy miért? Mert az apja beleborult vele egy csipkebokorba. ÉS MINDENÜNNEN FOLYT A VÉR! (Legalábbis a családi legendárium szerint.)

Átnyergelt a hercegnős bicajra. Két kerék. Pótkerékkel. Amivel hatalmas távolságokat tud megtenni, ha az út kellően sima. Igaz, hogy hangosan és lassan, de legalább megy vele.

Nyár közepén aztán úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy kicsit csesztessem a lányomat.

Én: Gyere, Bakka, leszedjük a pótkereket a biciklidről.
Bakka: És nem rakjuk vissza soha többé?
Én: Nem, ha egyszer leszedtük, akkor nincs már visszaút. De hidd el, fogsz tudni biciklizni pótkerék nélkül is.

Nos, néhány hétnyi többoldalú diplomáciai tárgyalás után Bakka hajlandó volt beleegyezni, hogy próbaként kétkerekűvel menjen.

Tökéletesen tud menni pótkerék nélkül is. Ha fogom az ülést és futok mellette. Vagy ha azt hiszi, hogy fogom az ülést.

Hogy mi a gond? Hát az, hogy közben elfelejtette a kanyarodást, a fékezést és egyéb biciklizési alapkészségeket.

Így a tréning egy nagy vitába torkollott, amely során Bakka feltette az alapkérdést: Miért erőlteted, Mamika?

És akkor elgondolkoztam.

Én: Igazad van Bakka. Gyere, rakjuk vissza a pótkereket a bicajra.

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Legfeljebb pótkerekes biciklivel jár majd egyetemre…*

* Az egyetemet nem erőltetem! Egyelőre. Ha Bakkát megkérdezed, mi akar lenni, akkor vagy azt mondja, hogy építész, mert a szerelme papája építész, vagy azt, hogy „egyetemes”. Ebből következtettem ki éles logikámmal, hogy egyetemre is akar majd járni a nagyobbik lányom.

Bakka rajzol

Életem első óvodai szülői értekezletén a vezető óvónő, többek között, arról tartott kiselőadást, hogy a gyerekek rajzai milyen pszichés problémákat tükrözhetnek.

Forgattam a szememet.

Nem azért, mert azt gondolom, hogy a gyerek rajzok nem árulnak el semmit a kicsik lelkéről, hanem azért mert, számomra, teljesen hihetetlen összefüggésekről beszélt az óvónő. Egyébként is, Pepe rajzaival sosem volt gond. Rajzolt karácsonyfát sok ajándékkal. (Sok ajándékot akar?) Engem hercegnőként. (Fogalmam sincs, mit jelenthet!) Sivatagban oázis felé haladó teve. (Szomjas a gyerek?)

De most Bakka! Ez már érdekesebb!

Éppen valami dolgozom, Bakka mögöttem rajzolgat.

Bakka: Mamika, a gazfickók hova kakilnak, pisilnek?
Én [még nem fordulok hátra]: Talán WC-be???
Bakka: Van ott WC?
Én: ???

Ezen a gyorsan megnézem, mit is csinál a lányom.

Én: Bakka, te egy börtönt rajzolsz?
Bakka: Igen, ez egy börtön benne egy gazfickóval. Kiengedik őket kakilni és pisilni?
Én: Igen, vagy kiengedik, vagy a cellában van egy vödör, és abba kell kakilniuk, pisilniük.
Bakka: Értem. És azt a vödröt kiengedik naponta? Hogy ne teljen meg, igaz?
Én: Igen, úgy gondolom.

???

Az optimista és a pesszimista beszélget

Már említettem valahol, hogy a férjem az ostobaságig optimista. Én meg, nos, ha jókedvem van, akkor realista vagyok, ha rossz, akkor pesszimista.

Nyilván való, hogy A.-nak van valami trükkje, amivel optimistán tudja szemlélni a dolgokat. Ezt a trükköt azonban nem hajlandó elárulni nekem. MERT NYILVÁN ÉLVEZI, AHOGY SZENVEDEK.

Csak egy rövid részlet egy beszélgetésünkből:

Én: Miért vagy optimista? Mi a trükköd?
A.: Nincs trükköm. Miért NE lennék optimista? Te miért vagy pesszimista?
Én: Hogy miért vagyok pesszimista? MERT A VÉGÉN MIND MEGHALUNK!
A.: Ez egyáltalán nem biztos*. Lehet, hogy mire odaérünk már olyan génsebészet lesz, ami minden betegséget tud gyógyítani.
Én: NEM AZT MONDTAM, HOGY ÖRÖKKÉ AKAROK ÉLNI! Csak azt kérdeztem, hogy mi a trükköd. Amivel optimista tudsz lenni.
A.: Nincs trükköm.

És innen folytatjuk elölről…

* Ez tipikus A. Csak ha védeni akarnátok, mert azt mondtam, hogy balekként optimista…

Hogyan pánikoljunk?

Útmutató kezdőknek*. Megpróbálom pontokba szedni, hogy könnyebb legyen saját magamat kifigurázni.

1. Vegyünk az életünkből egy mindennapi tényt. Például: A házunk körüli járda felrepedezett.

2. Vegyünk az életünkből még egy mindennapi tényt. Például: Tegnap ment a hasam.

3. A két véletlenszerűen felmerült tényt kapcsoljuk össze.

Jó, ez most nem fog menni. Akkor negyedik pont: az egyik tényt cseréljük le: A hasmenés helyett legyen az, hogy Az idei nyár nagyon esős volt.

Ha pánikban kezdők vagyunk, akkor mindenképpen két dolog ajánlatos: A) Olyan területekkel kezdjünk, amikről nagyon keveset tudunk, hogy a tények ne befolyásolják a képzelőerőnket. A képzelőerő nagyon fontos eszköz, ha profi pánikolók akarunk lenni. B) Ne válasszunk nagyon ijesztő tényeket, mert kezdőként nem akarjuk magunkat mentőmellény nélkül a mélyvízbe dobni. Azaz azt a tényt, hogy A MÚLT HÓNAPBAN KIÉGETETT ANYAJEGY VISSZANŐTT A HÁTAMRA nem ajánlom senkinek. Elnézést, össze kell szednem magam egy kicsit, MERT NYILVÁNVALÓ, HOGY PILLANATOKON BELÜL HALOTTKÉNT FORDULOK LE A SZÉKEMRŐL!

5. Szóval a két tény: repedezett járda és sok eső. Próbáljuk meg ezt a két tényt bármilyen tetszőleges módon összekötni. Az a jó, ha minél vadabb kombinációk születnek. Nyugodtan használjunk fel bármilyen fél-füllel hallott fél-információt, vagy pletykát. Ezen a ponton mindenkit buzdítok arra, hogy használja a képzeletét, és, egyelőre legalábbis, ne használjon semmilyen segédeszközt. Mert, ahogy már említettem, a szárnyaló képzelet nagyon sokat segíthet, hogy könnyen és gyorsan pánikba essünk bármilyen szituációban. Én a múlt héten két könyvet is olvastam, amiben szó volt épületek megcsúszásáról. Ezt és egyet a Borostyánszobáról, amit nem találok sehol. Így egyenes út vezetett ahhoz a képhez, hogy a sok eső alámossa a házunkat, ami összedől.

Hatodik és egyben leglényegesebb pont: Nagyon fontos, hogy vegyük komolyan magunkat és a kitalált képzetet minél részletesebben dolgozzuk ki az agyunkban, anélkül, hogy A) röhögőgörcsöt kapnánk saját hülyeségünkön, és B) BÁRMILYEN TÉNY befolyásolna minket (pl.: a házunk nem egy 13. századi rosszul felújított katedrális; nem fából készült, nem dombon áll, nem is esett sok eső a nyáron, a betonnak csak a felső rétege repedezik… stb…)

7. Ha kész a képzeletünkben a lassított felvétel, ahogy a házunk összedől, akkor mindent bele! Próbáljuk hozzáképzelni, VÁLOGATÁS NÉLKÜL, az összes szörnyűséget, ami csak eszünkbe jut. Milyen gyorsan történt, kik voltak bent, mentőmunkálatok hiábavalósága stb. Ezen a ponton is nagyon fontos, hogy mindig vegyük NAGYON KOMOLYAN magunkat, és ne hagyjuk, hogy a tények befolyásoljanak. Továbbá az, hogy a gyakorlat végzése közben MINDENFÉLE POZITÍV GONDOLATOT száműzzünk az elménkből. MINDENT! Azaz, szóba sem jöhet az a verzió, hogy az egész család nyaral, amikor a ház összedől, és mindenki megmenekül!

8. Ezt a gyakorlatot naponta legalább háromszor végezzük el, hogy a megfelelő agyi kapcsolatokat bejárassuk.

9. Ha már bármilyen szituációban percek alatt képesek vagyunk pánikhangulatba kerülni, akkor haladó szintre léphetünk.

A kérdés: Forduljak pszichiáterhez vagy pszichológus is elég lesz?

* Lesz majd haladóknak is. És lesz majd valamikor Hogyan legyünk optimisták? is. Bár ami az eddigieket mutatja, amit megígérek, azt nem szoktam megírni… BOCS!

Ez a betegség nem türelmetlen anyáknak való…

Szóval voltunk ZK-val orvosnál. Megint.

Az izületgyulladás az „tuti-fix”, hogy Bakka szavával éljek, bár az orvos nem teljesen így fogalmazott.

Több helyről is megerősítést nyert, hogy egy nagyon okos szakemberhez kerültünk, aki biztos meg fogja tudni gyógyítani a gyereket. Lehet, hogy így van, de ritkán találkoztam ilyen felfuvalkodott hólyaggal… De ezt a véleményemet most félretesszük, mert lehetséges, hogy meg tudja gyógyítani ZK-t.*

Lényeg a lényeg: kaptunk gyógyszert. Most köpjetek le nyugodtan, de nem vagyok az a típusú anyuka, aki bármilyen gyógyszert bead a gyereknek kérdés nélkül.

FH: Írok gyógyszert. Azt kell szednie. Naponta kétszer felet. Be tud venni a gyerek tablettát?
Én: Fogalmam sincs. ZK, be tudsz venni tablettát?
ZK: Mi az a tabletta?
Papika: Kis gyógyszer.
ZK: Be tudok venni kis gyógyszert.
Én: Be tud venni tablettát.
FH: Rendben. Felírom.
Én: Milyen gyógyszer ez?
FH: Ez egy non-szteroid gyulladáscsökkentő.
Én: Ööö. Értem. Vannak mellékhatásai?
FH: Minden gyógyszernek vannak mellékhatásai, anyuka**. A májat és a vesét károsíthatja.
Én: Ööö. Értem.

Nos ennyivel lettünk okosabbak.

Gyógyszer mellé kaptunk jó tanácsot is: „Semmiben ne korlátozzák ZK-t. Amit szívesen csinál, azt csinálhatja. De a panaszkodik, hogy fáj a lába, akkor azt vegyék nagyon komolyan. És ne erőltessék a gyereket. Ha panaszkodik, akkor vegyék fel.” Nos, nem tudom, hogy dr FH hány gyereket nevel, de ZK a fenti módszerrel immár 3 hónapja pompásan manipulál bennünket. Elhiszem, hogy fáj a lába. De miért mindig akkor, amikor nem kap meg valamit azonnal vagy nem szolgálom ki elég gyorsan???

Mindezek után joggal kérdezhetitek, hogy mi volt a vizsgálat eredménye.

Azt szeptember 3-án fogjuk megtudni.

És aztán, és itt megint dr FH-t idézem: „hogy a betegség melyik alfajtája van ZK-nak, azt kb. 6 hónap megfigyelés után fogom tudni megmondani”.

Mondtam, hogy nem türelmetleneknek való betegséggel állunk szemben…

* Amin jelen esetben azt kell érteni, hogy rá tudja húzni annak a betegségnek a kaptafáját ZK-ra, aminek ő a szakértője. A kérdésem: Miért van az, hogy Magyarországon egy orvos egyetlen betegséghez ért? Ha összestimmel ZK a betegséggel, akkor szerencse, ha nem, keringünk az útvesztőkben tovább…
** Ezen a kórházi anyukázás, apukázáson nem tudok felülemelkedni. Miért nem szólítanak valami normálisabb módon? A. szerint megint túllihegek egy bolhányi ügyet. Bár ez csak addig volt a véleménye, amíg az asszisztens azt nem mondta a férjemnek: „Itt írja alá, apuka! Utána oda csüccs!”

Szerencsére én a délelőtti kirándulásra voltam beosztva,

és nem a délutáni különleges lények megfigyelésére indított expedícióra, amelyről a következő feljegyzés készült:

„Láttam egy sárkányt és egy wales-i zöldet. Találtunk egy sárkány gyülekezőhelyet, ahová három hetente vérszopó mumusok szoktak járni. Találtunk sárkány pikkelyéről lehullott port. Találtunk egy megégett (valószínűleg sárkánylángtól) fát, és rájöttünk, hogy a sárkányok elől nem ajánlatos sziklavárakba húzódni, mert a sárkányok ott keresnek minket először. A sárkányok a színes bokrokkal övezett fás területeket szeretik, mert ott nem tudnak rájuk lőni. Ahol kissárkány sírását halljuk, annak a helynek még a közelébe se merészkedjünk, mert az anyasárkány nagyon félti a kicsinyét. (Onnan fussunk!) Ahol bokros, fás, sziklás területet találunk, ott zajtalanul járjunk, és a nagy fák közelében maradjunk. Lassan lopakodjunk, ha szél van, elvigye a szagunkat.”

Hogy mert Cseh Tamás meghalni?

Szóval elmegyek néhány napra nyaralni, és éppen a strandon hajkurászom a gyerekeket, amikor jön a hír: Cseh Tamás meghalt.

És igen, olvastam a Beszélgetőkönyvet és a Heti Válasz cikket, tudtam, hogy beteg. De mégis:

Hogy mert Cseh Tamás meghalni???

Nem is tudom, hol kezdjem. Mert annyi dalához van élményem. De mivel ez a blog a gyerekeimről szól, a végén kezdem.

Amikor Pepe kiscsoportos volt, hazafelé mindennap, és aki ismeri a 3-4 éveseket tudja, hogy nem túlzok, mindennap meghallgattuk erről a lemezről ezt a számot.

Mindennap mentünk a "nincsből a van felé".

Bakka kiscsoportjához pedig ez a lemez tartozik. Ezért tudják a gyerekeim, ki Petőfi Sándor, Arthur Rimbaud, Shakespeare William, József Attila és Dosztojevszkij.

Tudom, hogy a tény, hogy Cseh Tamás szövegeit szeretem, technikailag azt jelenti, hogy Bereményi Gézáért rajongok, de azért jó, hogy „dallamok mindig voltak”.

RIP

Az élet napos oldala

Most, hogy három hónap és három méregdrága ortopédorvosi-vizit után, az orvosnak még mindig fogalma sincs, hogy miért sántít az egyébként teljesen egészséges gyerek, a gyermek-reumatológia félé vesszük ZK-val az irányt.

Hurrá!

ZK-val az ágyban

Késő este van (nálunk ez 9 óra). Már az ébrenlét és álom mezsgyéjén járok. Baloldalamon Bakka szuszog, saját takarója alatt. A saját paplanomat ZK-val osztom meg. Ő is már csöndben van. Alszunk! Végre!

Vagy még sem?

Még sem… Mert ZK előáll a kérdéssel, ami hetek óta nyomasztja. És ami nem tűrhet halasztást. És amit MOST azonnal kell megbeszélnünk.

ZK: Mamika, ha felnövök milyen autóm lesz?
Én: Fogalmam sincs. Aludjunk most!
ZK: De milyen autóm lesz?
Én: ZK, nem tudom. De ezt még ráérünk eldönteni. Aludjunk most.
ZK: Kölcsönadod majd a tiédet?
Én: SZÓ SEM LEHET RÓLA. ALVÁS!!!

Persze ez nem tetszik ZK-nak, így feljebb kapcsol…

ZK: Amikor felnőtt leszek, akkor te már meghalsz?
ÉN: ???
Bakka [akiről kiderül, hogy mégsem alszik, és, akit minden halállal kapcsolatos dolog érzékenyen érint, így rögtön jajgatni kezd]: Mamika, ugye nem fogsz meghalni?
Én: Nagyon sokára mindannyian meg fogunk halni.
ZK: Én is?
Bakka: JAJAJAJAJ.
Én: Igen. De csak nagyon sokára. Most inkább aludjunk! Különben is, akik nagyon szeretik egymást, azok haláluk után is együtt maradnak.
Bakka [kicsit megnyugodva]: Tényleg?
Én: Igen, mi örökké együtt maradunk.
ZK: Igen, mert egymás mellé fognak temetni minket.
Bakka: JAJAJAJAJ.
Én: MOST MÁR CSÖND LEGYEN. ALVÁS!!!

És akkor ZK rátér a lényegre. Mert az eddigi csak porhintés volt… Én úgy szeretek aludni, ha nyakig takar a paplan. ZK úgy, hogy hozzám bújik ÉS kitakarózik. Ez utóbbit UTÁLOM.

ZK: Mamika?
Én: Igen, ZK, mit akarsz?
ZK: Kicsit kitakarózhatok?
Én: Nem!
ZK: De így nem tudok aludni, Mamika. Mert annyira leizzadok. És leizzadva nem tudok aludni.
Én: ZK, egy hároméves gyerek alig izzad. ALVÁS!
ZK [vinnyogva]: De, Mamika…

És ekkor halljuk, hogy Papika térdei ropognak felfelé a lépcsőn. Izzadás ide vagy oda, ZK eltűnik a paplan alatt.

És Papika hisztije kezdődik, hogy miért nem alhat mindenki a saját ágyában…

Miért vagyok szar anya…

783. rész

Azt már tudjuk, hogy nem vagyok egy guru-anyuka. A legtöbb probléma és kérdés esetén fogalmam sincs, mit kell(ene) mondanom, válaszolnom vagy csinálnom. Első reakcióként általában pánikolni szoktam, aztán meg improvizálok valamit. De inkább A. improvizál.

Ennek eredményeképpen a gyerekeim nem szoktak tanácsot kérni tőlem.

Maximum utánoznak.

Na most, ha valamit nem szeretnék, akkor az, hogy olyanok legyenek, mint én. És úgy viselkedjenek, ahogy én szoktam.

Mert az még talán vicces is lehet, amikor egy hároméves kislány panaszkodik, hogy nincsenek kötélből az idegei, de az már nem annyira, amikor egy hétéves gyerek magyarázza, hogy hány osztálytársa idegesíti és miért.

Érzem, hogy egy kicsit feljebb kell kapcsolnom a gyereknevelés-ügyében, azaz a példamutatás terén.

Íme két példa, hogy, ha akarom, képes vagyok összeszedni magamat.

Példa 1:

Egyik este Bakka szólt, hogy vérzik az orra. Semmi gond, ZK-nak az elmúlt hónapban többször is vérzett, mondjuk általában éjjel, így csak a párnáján lévő vérfoltokból tudtuk meg a dolgot. De Bakkának nem vérzett az orra, hanem dőlt belőle a vér. De rengeteg. És kezdett már pánikolni. És én is pánikolni kezdtem. Amitől Bakka annyira megijedt, hogy sírni kezdett. Amitől már nemcsak orrán, hanem a száján át is dőlt a vér. És kezdte már hergelni magát, hogy hányjon. [Ezt nem tőlem tanulta, mondjuk!] ÉS DŐLT AZ A RENGETEG VÉR. És már annyira pánikoltam, hogy a mentőt akartam hívni. A. hirtelen nem is tudta, hogy a lányán segítsen, vagy engem csapjon le előbb… Szerencsére nem csapott le, és én gyorsan rájöttem, uralnom kell a helyzetet és legalább úgy csinálni, mintha nem ijednék meg, mert különben nem fogjuk tudni a nagyon beijedt Bakkát megnyugtatni. Így kimentem egy percre a fürdőszobából, hogy összeszedjem magam. Majd ölbe vettem Bakkát és megnyugtattam. És vártuk, hogy elálljon a vérzés. De basszus ennyi vért! Ráadásul a kezdeti pánik miatt ide-oda ugráltunk a fürdőszobában, így a horrorfilmnyi vér tényleg mindent beterített…

Példa 2:

A két lány rászokott, hogy bosszantsa Pepét. Ehhez annyi kell, hogy Pepe éppen befogja a száját és elkezdjen valamiben elmélyülni. A lányok odamennek hozzá, elkezdik puszilgatni, majd mindenféle hülyeségeket kezdenek bátyjuk fülébe suttogni. Csak néhány ismétlés kell, hogy Pepe beguruljon és ordítozni kezdjen. Szorosan a nyomában én is kieresztem a hangom, hogy a lányok szálljanak le már a bátyjukról. Pár alkalom után, amikor Pepe már non-stop panaszkodott, hogy idegesítik a testvérei, rájöttem: A lányok talán azt élvezik, ahogy Pepe kiborul. Pepe, mondom nagy eszesen, mi lenne, ha nem vennél tudomást róluk, amikor el kezdenek piszkálni. Szerintem hamar megunnák. „Nem hiszem, Mamika”, jött Pepe szkeptikus válasza. Pár óra múlva kikerekedett szemekkel jön a fiam hozzám:

Pepe: Képzeld működött! Nem törődtem velük, és abbahagyták.
Én: Mennyi ideig csinálták?
Pepe: NAGYON sokáig, Mamika.

Hát igen, ez a baj, nemcsak, hogy nincsenek kötélből az idegeim és beszari vagyok, de ráadásul még türelmetlen is…

És mennyire boldog, hogy ezeket a tulajdonságokat sikerülni fog a gyerekekre hagyományoznom!

Ma két éve…

Nem tudom, hogy egy igazi jó anyának mi kellene az első dolga legyen, amikor három gyerekkel és férjével hazaérkezik. Mindenki fáradt, nyűgős. Mindenki akar valamit:

A kertkapu becsukódni.

Az autó beállni a garázsba.

A csomagok el akarják pakoltatni magukat.

A madarak vizet akarnak.

A gyerekek enni, inni, pisilni és beszélgetni.

A. egy kis nyugalmat szeretne, gondolom.

És én?

Én megnézni, hogy hagyott-e valaki üzenetet a blogomon, ami ma két éves.

Köszönöm, hogy olvassátok. Köszönöm, hogy üzentek.

Nagyon sokat jelent nekem!

***

A tavalyi hagyományhoz hasonlóan, íme a megíratlan témák listája:

1. ZK autóvásárlási problémái. (Van benne fütyibe rúgásos rész is…)
2. Pepe olvasni tanul.
3. Bakka ruhái.
4. Jó tanácsok ajándékcsomagolásról. (Sütőpapírt nem fogja a cellux…)
5. Nyáron is iskolába akarnak járni a gyerekek, és ők mondják meg, milyen óra legyen!
6. Mi a kapcsolat a jóság és a szemüvegem között?
7. Milyen barátaim vannak a dolgozómban? (ZK kérésére)
8. Ki hová üljön az autóban?
9. Papikát autóval követjük a bicikliedzésére.
10. Legózunk az autóban!
11. ZK alszik. 4563. rész.
12. Bacon.
13. Óriásplakát trendek.
14. Finommotoros kézmozgás és a csipetkeszaggatás.
15. Köszönés.
16. És az örökzöld témám: takarítok!

***

Azt szoktam mondani, hogy ez az én blogom és nem kívánságműsor. Arról írok, amiről kedvem van. De most a születésnap tiszteletére: Lehet kérni. És lehet kérdezni. Ha valaki kíváncsi lenne valamire…

***

Még egyszer: Köszönök mindenkinek mindent! És akik feliratkoztak, ide oldalra, azoknak külön!!!

Tényleg!!!