Karácsonyi randomata, 2008

24-én délben kezdődött a balhé. Amikor autóval mentünk hazafelé. Nem ülünk még 3 perce sem a kocsiban, amikor ZK már kibújt az üléséből. Ez az egyik legsúlyosabb függelemsértés, amit a gyerekek elkövethetnek. A. ilyenkor rögtön leáll és megy hátra „rendet tenni”.

ZK [sírva]: Bakka hibája. Bakka hibája.

Ami tökéletes hazugság.

De annyit elért vele a kicsi, hogy már a nővére is bőg.

Hurrá!

Pepe mindig tudja mikor legkisebb az ellenállásunk és környékezhet meg minket a hülyeségével különös ötleteivel. Így alig nyugszik meg a két lány, már kezdi is:

Pepe: Papika fogadunk 1000 forintban, hogy mire hazaérünk ott lesz a Karácsonyfánk.
Papika: Jó fogadjunk.

MI VAN??? DE NEM JÓL HALLOM, AZ APJA FOGADOTT VELE. MERT NYILVÁN A KARÁCSONY A LEGJOBB ALKALOM, HOGY MEGTANÍTSUK A GYEREKET, HOGY LEHET LÁTSZÓLAG KÖNNYEN PÉNZHEZ JUTNI. NAGYÉRTÉKŰ FOGADÁSOKKAL…

Nem az én hibám lesz, ha szerencsejátékos lesz a gyerek…

Mert persze, hogy az apja vesztett. Mintha nem tudta volna…

***

Minden évben órákat szenvedünk a férjem, hogy egyenesre varázsolja a fát. Idén ez a művelet kb. 2 percet vett igénybe. Hogy mi a titok? Talán az az s-kanyar, ami a fában volt „gyárilag”? Csak azért nem hibáztathattam az uramat, mert ő, jó taktikai érzékkel, elvitt engem is a favásárlásra és mielőtt megvette volna a fenyőt, nekem kellett jóváhagynom a kiválasztott Karácsonyfát…

***

Karácsonyi CD rejtély: Hogy lehet, hogy minden évben veszek egy új CD-t, de 24-én nem találom?

Hogy lehet?

Pedig emlékszem, hogy augusztusban még meg volt…

***

Nem mintha a gyerekeket érdekelte volna a zene. Idén is annyira bepörögtek a fa és az ajándékok láttán, hogy az első társasjátékot, amit kibontottak már nem tudtam megmenteni a teljes pusztulástól… Jövőre ügyesebb leszek…

***

A két madár hiába csicsergett full-on az asztal alatt, ahová dugtam őket, de a gyerekek nem vették észre. Amikor felszólítottam, hogy nézzék meg, Pepe arcán a tökéletesen hitetlenség kifejezése ült ki. Erős idegzetűek lehetnek a madarak, akik a keresztségben a Hópehely és Esőcsepp nevet kapták, mert Pepe üvöltésére, hogy „végre nekünk is van háziállatunk” meg sem rezzentek. Vagy süketek?

Mindenesetre csak itthon vettük észre, hogy Hópehely nem egyszerűen szép fehér, hanem albínó, PIROS SZEMEKKEL.

NAGYON DURVA.

***

De, hogy valami még gusztustalanabbal zárjam a soraimat, meg kell említenem, hogy ez a Karácsony sem múlt el gyomorvírus nélkül. És igen, megint én nyaltam be. A gond nem a hasmenéssel volt, mert azt a WC magányában intéztem, hanem azzal, hogy khm, khm, hogy-is-mondjam jártak a szelek…

Mondjuk a testvérem szerint lehet már kapni szénszűrős nadrágot.

Úgyhogy megint van valami, amiért érdemes várni a jövő évi Karácsonyt…

Létezik Jézuska?

1. válaszlehetőség: Persze, hogy létezik.

2. válaszlehetőség: Természetesen nem létezik.

3. válaszlehetőség: A csodákban hinni kell, mert csak azokkal történnek csodák, akik hisznek benne!

Mondjuk a gyerekeim taktikája az volt, hogy nem kérdeztek semmit. Így válaszolnom sem kellett...

Miért cipel annyi ember fenyőfát az ünnep előtt hazafelé?

Én: Őszintén mondom, fogalmam sincs.

Két kicsit mélyebb magyarázat:

Pepe: Azért, mert Jézuska nem tud egyedül mindenről gondoskodni, hiszen nagyon sok helyre kell menni Európában, ezért vannak emberek, akiket megkér, hogy segítsenek nekik. Vegyék meg és díszítsék fel a fenyőfát. Beszéltem több osztálytársammal, többeknek szólt a Jézuska. Mondjuk nekünk szerencsére nem…

Rokonkislány (8 éves): Csak a katolikusoknak hoz a Jézuska fát, de a többi gyereknek a szülei is vesznek Karácsonyfát, hogy azok a gyerekek se érezzék rosszul magukat.

Karácsony

Év elején az első szülői értekezleten, amire persze A. ment el (mondjuk nagyon csinosak a tanító nénik, így nem nagyon panaszkodott…), ahol felhívták a figyelmünket az üzenőfüzetre. Amit minden nap meg kell nézni.

Így is tettem.

Elég hamar észrevettem, egy beragasztott papírdarabot, amin a „hiányokat” vezették a tanító nénik. Azaz, hogy mikor mit NEM vitt magával a gyerek az iskolába.

Miután az esetek 99%-ban én pakolom a gyerek iskolatáskáját (igen, tudom, neki kellene), nagyon büszke voltam rá, hogy a hiányokat listázó napló üres maradt jó sokáig.

Aztán egyik este A. pakolta be a gyerek táskáját.

Csak a környezetismeret könyv és füzet maradt itthon.

Amiért Pepe letolást kapott.

Szokás szerint a szívemre vettem. Aminek hangot is adtam. Szerencsére Pepe is jelen volt a szóváltásnál, aki rögtön megvigasztalta a papáját, hogy „nem baj, Papika, ne aggódjál, mindenkivel előfordulhat ez”.

Ebből a történetből tudom, hogy yko-nak tényleg igaza lehet: a gyerekek nem a tökéletességet várják tőlünk.

Igen, az ablak koszos maradt.

Viszont a madarak még élnek!

Boldog Karácsonyt! Jó pihenést!

Karácsonyi…

fáradtság.

Itt ülök a laptopom mellett. Hogy írjak valami vicceset.

A gyerekek alszanak.

A. épp most száll le London felöl. Legalábbis remélem.

Mellettem egy jó nagy bögrényi forralt bor.

Elfáradtam.

És csak a karácsonyi nagytakarításra tudok gondolni.

Csöppet megcsúsztunk idén.

Holnapra maradt a takarítás.

Holnapra, amikor temetés-fa díszítés-születésnapi buli a sorrend.

És még nincs madár és fekete kabát.

Elfáradtam.

Kb. 20 percem lesz takarítani.

Hogy lehet 20 perc alatt kitakarítani egy házat?

Hát.

Felső szint porszívózás: 7 perc.
Portörlés: 2 perc.
WC tisztítás & fürdőszoba: 5 perc.
Alsószínt porszívózás: 7 perc.
Portörlés: 2 perc.
WC tisztítás: 1 perc

Hány percnél tartunk most?

Upsz. Ez már több mint 20.

Pedig még szükségem lesz 5 percre, hogy megmossam az ablakokat.

Azt a kettőt, ami elé a fát fogjuk állítani.

Hogy a karácsonyi képeken látszódjanak, mennyire tiszták.

Mert függönyünk még mindig nincs…

Elfáradtam…

Avalon

Autóvásárláskor a nőkkel szoktak viccelődni, hogy őket csak az érdekli, milyen színű az autó.

Igen, engem ez érdekel. Mert ez a fontos. Vagy nem?

Amikor az előző nekünk-új autónkat vettük, akkor csak egy kérésem volt: ne legyen piros színű. (Lehet, hogy nem így mondtam, hanem úgy, hogy „A.! Haza ne merj állítani egy piros autóval, mert nem fogok bele ülni!”)

Nem, nincs semmi bajom a piros autókkal. Csak bosszantani akartam a férjemet.

Szóval akkoriban az autóvásárlás miatt kicsit bizonytalanok voltunk (értsd: hónapokig nem tudtunk dönteni), és a férjem rákapott arra, hogy fűtől-fától kölcsönkérje egy-két napra az autóját kipróbálásra. Akkoriban történt, hogy egyik pénteken egy pirosas-bordó színű autóval állított haza. A hároméves Pepe nagyon kiborult: „Papika, megmondta Mami, hogy ne gyere haza piros autóval. Ebből nagy baj lesz…”

Nem, nem lett nagy baj. Sőt annyira megtetszett a típus, hogy később valóban olyat vettünk.

Jó nem pirosat, hanem ezüst-szürkét. Amit később elloptak. Bár azt hiszem, ezt már említettem. Néhányszor.

Szokás szerint ismét teljesen bizonytalanok voltunk, mit is vásároljunk. Több márkának a típusait gondoltuk végig, de aztán valaki mindig lebeszélt az aktuális választásunkról. A választást a megvalósítás részletei tették még bonyolultabbá, amiről, ha akarnék sem tudnék írni, mert nem nagyon figyeltem, miről beszélt a férjem az elmúlt egy hónapban. Mindenesetre kiadtam az utasítást: Nehogy piros legyen!

Történetünk szempontjából most egyébként is elég annyi, hogy a férjem végül kikötött a „pocakos családapák sportos álmánál”. Amiről nem volt ideje senkinek sem lebeszélni minket, mert annyira felgyorsultak az események. És kb. két hete A. kapott egy nagyon jó ajánlatot. Nagyon-nagyon jó ajánlatot. Hülyék-lettünk-volna-elpasszolni-annyira-jó ajánlatot. Illetve kettőt.

Gyorsan kellett dönteni és cselekedni. Amiben alapjáraton sem vagyunk jók. [Micsoda nyelvi lelemény!]

A két autó nagyjából egyforma volt.

Leszámítva a színüket. Az egyik aranymetál volt. Nem szeretnék senkit kiábrándítani, de nem olyan emberek vagyunk, akik szívesen bezsúfolódnak egy aranymetál színű autóban.

Így maradt az avalon színű. Avalon. Milyen szín lehet ez?

Nem mintha szín szerint választanánk autót…

Nem baj, az avalon csak jobb lehet, mint az aranymetál. Nem???

Különben is az Internet-en biztos fent van a színminta.

Nem volt.

Így a férjem megrendelte az avalon színű autót. Gondoltam, van elég baja, nem cseszegetem, kivételesen. De most ő volt az, aki nem bírta a nyomást, hogy úgy vesz egy autót, nem tudja milyen színű. Így pár napra rá [azért nem siette el a dolgot…] bement egy márkakereskedésbe. És közölte az első szembejövő emberrel, hogy azonnal mutasson neki egy avalon színű autót. Mutatott. Megnézte. Majd felhívott: „Nincs baj, Pockom. Szürkés-kékes. Kékesen-szürke. Nem rossz szín, ne izgulj.” Nem mintha izgultam volna, mert az aranymetálnál minden csak jobb lehet. Igaz?

Tegnap este megjött az autó.

Sötét volt már. Így elsőre megállapítottam, hogy ez az avalon szín nem is olyan rossz. Legalábbis, ha koromsötét van.

Ma reggel aztán kimentem világosban is megtekinteni a járművet.

Hogy milyen szín az avalon?

Nehéz meghatározni.

Én talán azt mondanám, ha lenne kék színű hányás, azt bátran hívhatnánk avalonnak…

De most már késő…

PS: Sötétben TÉNYLEG nem rossz!
PPS: Igen, igazából is egy elkényeztetett ribanc vagyok, nem csak megjátszom magam!
PPPS: Ez most tényleg egy fantázia név, ugye? Vagy van valami kultúr(ipar)történeti alapismeret, amiről most tanúbizonyságot tettem, hogy fogalmam sincs???

Az apukám álma

Álltam egy téren egy templom előtt, azt hiszem a Deák-tér lehetett, de ezt nem tudom pontosan. Ott voltál te és Márton. Zoltánt nem tudom, nem derült ki. Aztán jött Anyukám, és azt mondta, hogy ne legyünk szomorúak, mert ő nem halt meg.

Pepével dumálok

Pepe: Képzeld, elültettek egy olyan helyre, ahol megbízták a padtársaimat, hogy piszkáljanak, hogy legyek rendesebb.
Én: És ki mellett ülsz?
Pepe: Noémi.
Én: De ez jó hír, nem?
Pepe: Részben igen, részben nem.
Én: ???
Pepe: Nem jó, mert egy ujjal is hozzáérek Noémihez, akkor azonnal megmond.
Én: És miért jó?
Pepe: Mert így végre közelebbi ismeretséget köthetek vele.

***

Megvettem a gyerekek karácsonyi ajándékait. És nyilván Pepe gondolatolvasó, mert felhozza a Jézuska-levelét.

Pepe: Mamika, szerinted megkapta Jézuska a levelemet?
Én: Persze, biztos vagyok.
Pepe: Mondjuk eltűnt a lábtörlő alól.
Én: Hidd el, megkapta.
Pepe: Akkor biztos kapok párbajkártyát. A lányok meg báli ruhát.
Én: #&@#>#&@>#&@<#&>.

Nem elfelejtettem???

Bakka és az óvoda

Bakka elfáradt. Szeptember óta minden reggel hajnalban kel, Pepével indul az iskolába. Bekíséri a bátyját a suliba, majd visszaül az autóba és átvisszük az óvodába. 8 előtt már ott szokott lenni. Nem sír. Jól érzi magát. Csak fáradt.

Szeptemberben azt gondoltam, vele is az lesz, mint Pepével a kiscsoportban: Jár egy hetet, majd beteg lesz. Néhány nap alatt itthon rendbe hozzuk, majd még néhány napot itthon marad, hogy tényleg meggyógyuljon. És megy vissza az oviba, hogy újra benyaljon valami vírust.

Csak arra nem gondoltam, hogy Pepével Bakka (és ZK) is végigcsinálta az összes betegséget az elmúlt három év során. Ennek tudom be, hogy a szokásos ovis kórokozókat Bakka jó barátként üdvözölte, mert beteg nem volt szeptember óta.

Az őszi szünetet leszámítva járt is rendületlenül. A 3 és fél hónap alatt szerintem több napot húzott le az óvodában, mint Pepe egész kiscsoport alatt.

Amiben Bakka elfáradt.

Múlt héten aztán köhögni kezdett. Örömmel tartottam itthon. De pénteken már újra ment. Jól érezte magát. De vasárnap este megint sírt, hogy nem akar menni. A fentiek fényében szívesen megengedtem volna, hogy otthon maradjon, ha nem ez lenne az egyik legizgalmasabb hét az óvodában. Karácsonyi készülődéssel, süteményekkel, díszítéssel, karácsonyi mesével, Diótörővel, karácsonyi bulival. Azt gondoltam biztos élvezni fogja. Menjen csak el. Jó lesz.

De hétfőn reggel nagyon sírt, hogy nem akar menni. És én csak mondtam és mondtam, hogy miért is lesz szuper hete az óvodában. Miért ez lesz szeptember óta a legjobb hét. Miért kell mindenképpen mennie.

De Bakka csak sírt. Hogy ő nem akar óvodába járni. Soha többé nem akar menni.

És én kifogytam az ötletekből, hogy miért is jó Karácsony előtt az óvodában.

Ezért leguggoltam a lányom elé, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. És:

Én: Rendben van, Bakka. Ha nem akarsz óvodába járni, akkor beszélek az óvónőkkel és kiveszlek. Ha komolyan nem akarsz járni, akkor soha többet nem kell menned. Kiíratlak. De akkor nem is mehetsz többet, még ha akarnál, akkor sem.

Hogy a lányom át tudja gondolni a dolgokat, kiléptem a kommunikációs terünkből: Felálltam és hátráltam egy kicsit. És eltelve felnőttségem önteltségével képletesen háton veregettem magamat. Hogy végre megfogtam a gyerekemet. Pillanatnyi elmezavarral tudom csak magyarázni, hogy azt hittem, okosabb lehetek a lányomnál. Nem vettem számításba, hogy gyerekeimnek nem vagyok ellenfél. Bármikor simán megvernek, akár a saját játszmámban is. Bakka is így tette, amikor válaszolt: „Nem baj, Mamika, akkor majd azért fogok hisztizni, hogy miért nem mehetek óvodába.”

Nem volt több kérdésem. Mondjuk válaszom sem.

Elmentünk az óvodába.

Fűtés

Be kell valljam, hogy fűtés a gyenge ponton. Olyan értelemben, hogy nem szeretem pazarolni rá a pénzt. Mert sajnálom azt a rohadt sok pénzt a gázra.

Illetve szeretem a hideget.

Az is igaz viszont, próbálom menteni a menthetőt, hogy a ház fűtés-rendszerét az építettő elbaszarintotta nem kellő körültekintéssel tervezte meg.

A lényeg a lényeg, hogy télen 19 fokra állítom a szabályozót. A férjem megszánta a gyerekeket, így este és reggel 2-2 órára feltekerte 19,5 fokra.

Én csak akkor szoktam feljebb nyomni a termosztátot, ha kényesebb vendégek jönnek. Múltkor rokon gyerekek jöttek, persze elfelejtkeztem a fűtésről. Elnézést kértem, és biztosítottam őket, hogy hamarosan meleg lesz. Mire az unokatesóm: „Nálunk azt hiszem, egy kicsit még hidegebb van.”

ÉDES ROKON.

Különben fázunk. Pontosabban csak én, mert a férjem és a gyerekek nem azok a fázós típusok. Az egyik ok, hogy 19 fokon van a fűtés, mert ha 20 fok felé megy a hőmérséklet, akkor a lányok pucérra vetkőznek. MERT MELEGÜK VAN.

Szóval én fázom. Mert hideg van. Azért van hideg, mert a fűtőtestek hidegek.

A férjem mondja, hogy szarjam le a pénzt, és tekerjem fel a termosztátot. Ne fagyoskodjak.

Nem tekerem fel. És hidegek a fűtőtestek.

Erősen felöltözve töltöm a napjaimat itthon.

De zuhanyozni nem tudok ruhában.

És amikor már napok óta panaszkodom, hogy rohadt hideg van a fürdőszobában, OLYAN MINTHA NEM IS LENNE FÜTŐTEST A HELYISÉGBEN, akkor a mérnök férjem elkezd foglalkozni a problémával.

Mivel ő büfé szakra járt a műszaki egyetemen, az öcsémet hívja fel, aki szerencsénkre hűtés-fűtésre specializálta magát. Vajon mi lehet a probléma?

TALÁN NINCS VÍZ A FŰTÉSRENDSZERÜNKBEN.

TALÁN NEM VOLT VÍZ A FŰTÉSRENDSZERÜNKBEN!!!

Elnézést, hogy ordíbálok.

Miért is írom mindezt le?

Mert határozottan állítom, hogy melegebb van itthon, mióta a csövekben víz csörgedezik és nem levegő áramlik.

A lányok elő is vették a nyári ruháikat…

A férjemnek meg új hobbija van: A csöpögő radiátorokkal randizik esténként.

Mert annak is van hátránya, ha víz és nem levegő van a fűtőtestekben…

Yin és Yang nyaklánc

Az utolsó rész. Hála az égnek!

Jól kevertem a kártyáimat, így pénteken az apjuk ment a két nagyért. Míg én itthon ZK-val édesen aludtam szorgalmasan takarítottam.

Amikor szállnak ki az autóból, láttam rögtön, hogy Papika feje kicsit nagyobb a szokásos péntek délutáninál, és azt is láttam, hogy a fiam szemei kisírtak.

DE AZT IS, HOGY VALAMI FITYEG PEPE NYAKÁBAN.

…

De csütörtök estétől kell kezdenem.

Az egész este egy nagy vitával telt, mert, hogy könnyítsen az iskola a pénztárcánkon, a tanító nénik hazaküldték az értesítést, hogy pénteken Luca- vásár lesz a suliban. A gyerek csak annyi pénzt vigyen be, amennyit el is költhet, szólt a szigorú tanári utasítás.

Nyilván mi nem figyeltünk oda, hogy mi is ez a vásár, de így utólag az derült ki, hogy az osztályok csinálnak mindenféle apróságot, amit aztán a gyerekek megvesznek egymás között. Nyilván osztálypénz lesz belőle. Meg talán tanítják a gyerekeket pénzt kezelni?

Nem tudom, de nem is ez a lényeg most.

A lényeg az volt csütörtök este, hogy fogalmunk sem volt, mennyi pénzt küldjünk az iskolába a gyerekkel. Én 1000 ft gondoltam, A. 500-at. Így felhívtuk a referenciacsoportként működő barátnőmet, akinek a lánya másodikos ugyanabban az iskolában, hogy adjon utasítást, mennyi pénzt is vigyen Pepe a suliba.

500 forintot.

Rendben. Legyen annyi.

Pepe viszont nem volt boldog. Nagyon nem volt boldog a döntéssel. MERT A YIN és YANG nyaklánc eleve 550 ft. Ha ő csak 500 forintot kap, akkor 1) nem tud semmit sem venni a Luca-vásáron; viszont 2) A NYAKLÁNCOT SEM TUDJA MEGVENNI, MERT AZ TÖBBE KERÜL, MINT AMENNYI PÉNZT KAPOTT.

Szó-szót követett, nem akarok senkit jobban untatni, mint amennyire feltétlenül szükséges, a fiam kisírt még 350 forintot az apjától.

Az előre megbeszélt terv az volt, hogy 300 forintból vesz valamit az iskolai vásáron, a többiből pedig megvásárolja magának a láncot.

Ez volt a terv.

A valóság viszont az lett, hogy péntek délután 3 órakor a gyerek egy fillér nélkül jött ki az iskolából, mert elverte az összes pénzt a Luca-vásáron.*

A férjem olyan apróságot nem vesz észre, hogy bőgve jön a gyerek ki az iskolából. Így csak a parkolóban tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben. Pepe vázolta a helyzetet. Mire a férjem, és most a saját szavait idézem: „Megszántam, de nagyon.”**

Rögtön adott Pepének pénzt, aki végre megvehette magának a láncot.

És mi lezárhatjuk a témát. VÉGRE.

Tanulság, több is van.

1. Azt hiszem ez volt az első és utolsó alkalom, amikor beleszóltam, mit is vesz a gyerek a zsebpénzén. Mert ezt cirkuszt nem csinálom végig még egyszer.

2. Ha kábítószert vesz, legfeljebb én is belövöm magamat.

3. Tisztán látszik, hogy a következetlen szülőknek igazán ambiciózus gyerekük lesz. Aki tudja, hogy ki kell tartania, és akkor eléri, amit akar. Inkább előbb, mint utóbb…

* Valójában annyira helyes volt, mindenkinek vett valami ajándékot. A lányok nyakláncokat kaptak. Mi pedig gyertyatartót. És könyvjelzőt. Aztán vett olyan tárgyakat is, amit a barátai osztályában csináltak. Így lett Borikától karácsonyi poháralátétünk. És ez is olyan kedves volt tőle…

** Most abba ne menjünk bele, hogy én vagyok a fejben-gyenge a családban, mégis én tudtam napokig ellenállni a hisztinek, a férjem meg pár pillanat alatt összeroppant. Mert a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy pénteken én is megvettem volna a láncot, ha kell, ha nem kell a fiamnak. A terv szerint, ha nem akarta volna felvenni, akkor a torkán nyomom le. Upsz. Ezt kimondtam hangosan?

MERT ELEGEM VOLT A CIRKUSZBÓL.

Most jobb.

Klassz volt vele!

Tegnap reggel meghalt a nagymamám. Ő.

Jó tudom, hogy idős volt, és azt hiszem, láttam is közeledni a véget. Bár, ahogy az orvos apukám mondta, EZT nem lehet előre tudni. És ezért a tegnap reggeli telefonra nem voltam felkészülve.

Mit is írhatnék egy olyan emberről, aki az életemet az első sorból nézte? És, aki nem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, hogy tudassa velem, mennyire fontos vagyok neki.

Emlékszem a hatalmas veszekedésre, amikor első osztályba mentem, hogy ki is jöjjön értem a suliba első nap délutánján. A nagymamám akarta magának a privilégiumot. És ő is jött értem. Mert ilyen nő volt.

Emlékszem a Diótörőre az Operában, amire ő vitt el engem. Sajnos az nem rajta múlt, hogy nem lettem zenerajongó. Ő mindent megtett érte…

Emlékszem aztán, amikor annyi hétvégét töltöttünk nála. És arra a rengeteg ebédre, amit megfőzött nekünk. És a több tonna Melbára, amit Szerencsről szállított nekünk. És a kockás Suchard csokira, amit meg Németországból hozott rendszeresen. Igen, édesszájú banda voltunk. Az ő vezetésével.

Emlékszem, amikor tizenévesen elmentem pisilni és először volt véres a bugyim (ahogy a gyerekeim mondják: „vérzik a feneked, Mamika”). Akkor is ő volt nálunk. És csak sokat sejtetően mosolygott, hogy tudta ő ezt már…


Emlékszem aztán a végtelen magyarázataira a helyes viselkedés szabályairól. Amik szerint őket nevelték a szüleik. És amin én személy szerint mindig mosolyogtam. Mondjuk, ahogy elnézem a gyerekeimet, lehet, hogy nem kellett volna…

Emlékszem aztán kamaszkorom legszebb nyaraira, amiket különböző barátainál különböző európai országokban szervezett nekem. Hogy nyelveket tanulhassak.

Emlékszem aztán, amikor úgy döntött, hogy nem érettségizhetem akármilyen szoknyában, és elvitt egy varrónőhöz, hogy csináltasson egy mindenféle szempontból megfelelőt nekem.

Emlékszem arra is, amikor külföldre mentem au-pair-nek. Akkor is ő rendelt magához, hogy elmagyarázza, hogyan is kell egy három hónapos kisbabát fürdetni.

Emlékszem, hogy bármilyen pasit mutattam be neki, jó mondjuk nem volt sok, mindig a lehető legpozitívabban nyilatkozott róluk. Mondjuk az ízlésem is jó…

Emlékszem, amikor az első gyerekem megszületett és még aznap (86 évesen, ha jól számolok) megjelent a János-kórházban, és teljesen kibukott, hogy milyen kicsi, cellaszerű a szobám. Persze a feláras szobában feküdtem, aminek úgy örültem, mint majom a farkának, de ő kifejtette, hogy amikor ő szült ezen az emeleten (1939-ben), akkor a szobák kb. négyszer ekkorák voltak. És természetes volt, hogy külön szobája volt. Miért, mit gondoltam?

Emlékszem aztán, hogy olvasott a dédunokáinak, amikor már szinte alig látott.

És mindig emlékezni fogok az utolsó vasárnap délelőttre, amikor már nem akart semmit tanítani vagy mesélni, csak fogta a kezemet és simogatta. Én persze nem tudtam megállni, hogy ne cikizem, hogy nem jut eszébe a legkisebb dédunokája neve…

És nagyot nevettünk…

Zsebpénz II.

Pepe eddig egyszer kapott zsebpénzt. És ahogy alakulnak a dolgok, lehet, hogy ez lesz egyben az utolsó alkalom is. De most nem erről lesz szó.

Hanem arról, hogy annak ellenére, hogy tőlem 300 forintot kapott, mégis vastag a gyerek, mert repülőrajttal indult, és, most, hogy itthon is legálisan pénzezhet, biztonságosnak érezte, hogy hazahozza a nagymamájánál eldugott több ezer forintját. Amit százasokban gyűjtött az utóbbi évek során.

A fiam le is bonyolította az első beszerzését a saját pénzéből.

És ezzel párhuzamosan elkezdődött a hiszti. Hogy mit is szeretne venni a zsebpénzéből.

A helyzet egyébként is elég súlyos, mert a mai világban semmi sem teremti meg jobban a karácsonyi hangulatot, mint egy hangulatos kis karácsonyi vásár. Hangulatos kis bódékkal. Hangulatos kis csecsebecsékkel.

AZ ISKOLA ELŐTTI TÉREN.

Így alighogy magunk mögött hagytuk a rendszeres délutáni hisztiket, hogy „Mamika, vegyünk fagyit”, MERT KÉT FAGYLATOZÓ IS VAN AZ ISKOLA MELLETT, (mert a fagylaltozók bezártak november elejére! hála az égnek!), kezdődik a karácsonyi vásár hiszti. A lányok nem aprózzák el, báránybőröket néztek ki maguknak. „De ha azt nem akarod, Mamika, akkor nézd azt a még nagyobbat. Az tehénből van. Azt is megvehetjük.”

Ja, épp ajánlani akartam, hogy vigyük haza…

Hogy mit szeretne a fiam?

Egy yin & yang medált. Lánccal. Mert lehet kapni a karácsonyi vásárban. És Máténak is van. És mert a fiam nem tud ilyen lánc nélkül élni.

És megy a hiszti: „Miért nem vehet ilyen láncot magamnak. Csak 550 forint.”

Rohadt egy anya vagyok, de nem engedtem meg.

Eddig legalábbis.

De nem tudom, meddig fogok tudni ellenállni a hisztinek…

PS: Ha valaki úgy érzi, hogy összeadta a 2+2-t, akkor ki kell ábrándítanom, nem a szerelmének kell, hanem saját magának. És nem, nem tudja a fiam, hogy mi is az a yin & yang. És nem, nem magyaráztam el neki, mert inkább a fejemet verem a falba az utóbbi napokban…

Pepe szerelmes

Pepe: Mamika, én is szerelmes vagyok.
Én: És kibe?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Kibe?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Fiú vagy lány?
Pepe: Lány.
Én: Osztálytársad?
Pepe: Igen.
Én: Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Pepe, osztálytársad és nem tudod a nevét?
Pepe: De tudom!
Én: Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Bakka az összes ovis-társának tudja a nevét. A keresztnevét és vezetéknevét.
Pepe: Na, ne!
Én: De igen! Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Noémi?
Pepe: Honnan tudtad?
Én: …

Előre is elnézést kérek Pepe leendő barátnőitől, akiknek elfelejti a születésnapját, névnapját. Vagy elfelejti felhívni őket, pedig megígérte…

Innen indultunk.

ZK beteg

Szóval: azért nem írtam (olyan sokat) a gyerekek betegségeiről, mert nem voltak betegek az utóbbi hónapokban. (Olyan sokat.)

Nyilván most fogom a szerencsénket elpackázni, de Pepe eddig két napot hiányzott az iskolából. Egyet torokfájás miatt. Egyik délben meg hazaküldték, mert összehányta az iskolát. Nem volt pofám már másnap iskolába küldeni, így akkor is itthon maradt.

De ZK most megbetegedett.

Nos, a betegségek terén SEM vagyunk egyformák.

Ha A. beteg, akkor sokszor csak utólag tudom meg. Mert nem szokott panaszkodni. Annyira nem szokott panaszkodni, hogy ha említi is a problémáját, akkor én általában el is felejtkezem róla.

Aggódó rokon: És A. hogy van?
Én: Miért kérdezed? Minden OK.
Aggódó rokon: Elmúlt már a fogfájása?
Én: Tessék? Mi van?
Aggódó rokon: A hétvégén még hatalmasra volt dagadva az arca. Azt mondta, hogy a bölcsességfogának helye gyulladt be.
Én [kigyullad a lámpa]: JA AZ! Az semmiség, hamarosan el fog múlni.
Aggódó rokon: De ijesztően nagyra feldagadt az arca.
Én: Semmiség. Nem is panaszkodott.

Én viszont, khm, hhm, szoktam panaszkodni. És panaszkodni. És félpercenként adom a helyzetjelentést az állapotomról. Hogy mennyire rosszul vagyok. És itt fáj. És ott fáj.

És férjem türelmes és megértő. Mert egy angyal.

Szóval ZK elalvás után, nyöszörgött, forgolódott. Felsírt. Elmúlt már este 10, így már a férjem műszakjában jártunk. Mert éjszakánként ő van beosztva a gyerekek mellé. Mert én este 10-től reggel 7-ig aludni szoktam. Igen, én csináltam a beosztást. Miért?

Szóval A. mondja, hogy ZK beteg. Én mondom, hogy áááá nem. Jó éjszakát. De beteg. De nem. Megmérem a lázát. Nincs. Mondom, hogy nem beteg. De beteg. ZK sír. A. hozza neki a gyógyszert. Aztán a másik gyógyszert.

Aztán ZK sír, hogy fáj a füle.

A gyerekeink nem voltak fülfájósak (eddig), de a férjem az. Így hozza is már a fülcseppet a gyereknek. Becsepegtet. Mert nekem nem sikerült.
[Itt egy pillanatra meg kell állnunk, mert roppant büszke lettem utólag is A.-ra, aki háromféle gyógyszert adott ZK-nak. Másnap a fül-orr-gégész ugyanazt a három gyógyszert írta fel. MERT A MÉRNÖK FÉRJEM MÉGISCSAK TUD VALAMIT!]

A gyógyszerek után, ZK még mindig sírdogál, majd kijelenti: „Mamika, úgy fáj a fülem, hogy már nem bírom tovább.”

Na, ekkor bennem is vigyázba állt a szar, mert a gyereknek tényleg fáj a füle. Vigyük kórházba?

Nem. Először inkább valami jó kis placebo kellene.

Fülfájás – forró só.

Rohanok sót melegíteni. Aztán zacskóba rakom. Majd a lyukas zacskóból áttöltöm egy lyuktalanba. Majd konyharuhába csavarom az egészet. Majd rohanok vissza lányomhoz.

Akinek annyira fáj a füle, hogy már nem bírja tovább.

És fájdalmában az elmúlt három percben csak sírni és szenvedni tudod.

Ja, nem.

Mert elaludt. ELALUDT. Annyira fájt a füle, hogy elaludt!

Gondoltam, ha már kész a só, akkor a fülére rakom.

Erre felébredt, és pokolian leszúrt, hogy mit teszem azt a forró vackot a füléhez. Hagyjam békén. Aludni akar.

És aludt is reggelig édesdeden.

Nyilván úgy fájt a füle, hogy csak így bírta átvészelni az éjszakát.

Vagy rám ütött és csöppet túldramatizálta a helyzetet…

Bakka vicce

Bakka: Mondok egy viccet.
Én: Jó, mondjál.
Bakka: Volt egy motoros.
Én: És?
Bakka: Akinek nem volt szeme.
Én: És?
Bakka: És akinek motorja sem volt.

És itt elakadtunk, így már sosem fogjuk megtudni a vicc poénját...

Vagy ez volt maga a vicc?

A kisállat-kereskedésben

Igen, közeledik a drámaKarácsony

Szóval rádumáltam a férjemet, hogy jöjjön velem a karácsonyi bevásárlásokban segíteni. Magyarán: cipelje a szatyraimat. Jön, mert rendes.

És persze vitatkozunk.

Mert olyan ajándék kell a gyerekeknek, amit KÖZÖSEN kaphatnak. Aminek együtt örülhetnek.

Tudom, tudom, hogy NAGYON vékony jégen járok.

És kitaláltam, hogy ez csak valamilyen élő állat lehet. Mert a férjem nem rajong a háziállatokért. És őszintén: ÉN SEM.

Hát ezért olyan vékony a jég…


Mert kutya-macska lehet, de csak akkor, ha nem zavarna engem és a gyerekeket, hogy Papika elköltözik.

Hal már volt. A gyerekek élvezték. Papika viszont nem rajongott az akvárium tisztításáért. Én meg nem viseltem jól a koszos üveget. Nem, nem, odáig nem süllyedtem, hogy saját kezűleg tisztítsam meg. Továbbá a halak állandóan megdöglöttek, amit meg a gyerekek nem élveztek.

Teknős? Az sem jó. Ugyanúgy sok munka az élőhely tisztítása.

Aranyhörcsög. Nem jó, mert hipochonder vagyok. És az unokatestvérem férjének az anyukája igazi hörcsögös rémtörténetet mesélt a nyáron az egyik ismerőséről.

Madár? Madárka? Sok ember van, aki undorodik a madarak lábától, tollától, vagy úgy egészen a madaraktól. Úgy gondolom, hogy mi nem tartozunk ezek közé az emberek közé.

És talán megszületik a kompromisszum, mert a madár-ötletre A.-nak sem volt semmi gyors ellenvetése.

Tegnap délelőtt meg is tekintettük a madárfelhozatalt a kisállat-kereskedésben.

A legolcsóbb madár darabja 1800 Ft, a legdrágább 12 500 forintba kerül. Nem vagyunk ornitológusok, annyit láttunk, hogy az olcsó madár kicsi, a drága madár nagy.

Aztán elkezdtünk érdeklődni. Hogy mennyire könnyű életben tartani a madarakat. Mint kiderült nagyon könnyű. Csak ne fázzanak meg a hideg kereszthuzatban. Mert akkor kampó nekik. Nem, szelőztetni azért szabad.

A férjem szerint az Olcsó-Kicsi típus [elfelejtettem a nevét…] megfelelő lenne a gyerekeinknek.

De miért olyan olcsó? A másik miért olyan drága?

Az eladó: Azért mert a Nagy-Drágát Afrikából hozzuk. Nem szaporodnak Magyarországon. Az Olcsó-Kicsi pedig nagyon jól szaporodik.
A férjem: Értem. Jó lesz az Olcsó-Kicsi.
Én: Mit jelent, hogy jól szaporodik?
Az eladó: Ha most megvesznek egy pár madarat*, akkor egy év alatt 30-40 kis madarat is felnevelhetnek.

És akkor a férjemre pillantottam. És láttam, hogy az információ hatására nem ömlött el a határtalan boldogság az arcán. Mert valószínűleg nem szerepelt a tervei között, hogy a három gyereke mellett 2009-ben 30-40 madárfiókát is nevelgessen.**

De rendes volt. És megengedte, hogy vegyek egy kalickát. Egyelőre madarak nélkül.

Az eladó ugyanis megesküdött rá, hogy 23-án délután lesz még madár a kereskedésben, akkor nyugodtan megvehetjük.

Vagy igazat mondott.

Vagy üres kalickát fognak a gyerekek kapni Karácsonyra…

* Igen, persze, hogy kettőt akarunk venni. Hogy ne legyen egyke, magányos és depressziós madarunk…
** Mert az nyilvánvaló, hogy minden állattal kapcsolatos gond és kötelesség az ő vállát fogja nyomni. Miért mit gondoltatok?

Mikulás

A postásunk úgy néz ki, mint egy kiöregedett rocker. Egy igénytelen, piszkos kiöregedett rocker, hogy részletezzem. Kopasz, de hosszú haja van. Ha értitek, mire gondolok. Elől, felül kopasz. Oldalt és hátul pedig hosszú. De úgy igazán hosszú hajra gondolok. Derékig érő hosszúra. Motorral jár, de ennek csak addig volt jelentőse, míg Pepe kicsi volt. Akkor rendszeres délelőtti program volt, hogy vártuk a postást. Illetve a postás motorját. Határozottan jóban voltunk vele. Már csak érdekből is. Hogy megengedje Pepének, hadd nyomogassa a motor gombjait. A postás cserébe mindig oda adta a leveleinket. ÉS AZ AJÁNLOTT KÜLDEMÉNYEKET IS.

Mióta Pepe kinőtt a postás motorjából, más idők járnak. És határozottan nem kedveljük a postást. Annyira nem kedveljük, hogy utáljuk. Mert leszokott róla, hogy becsöngessen hozzánk. És személyesen adja át azokat a küldeményeket, amik nem férnek el a postaládánkba, vagy amiket nem dobhat oda be. Mert, mondjuk, alá kell írnom egy papírt, mikor átveszem. Inkább bedobja a céduláját. És én meg mehetek a Postára átvenni a küldeményt.

Azt hiszem, hogy a Magyar Posta az az állami intézmény, amit a leginkább utálok. És ami ellene nyíltan szoktam uszítani. Mert, hogy vegyük a mi postánkat. Ami kb. akkora, mint egy kisebb WC. És az alkalmazottak nagy százaléka funkcionális analfabéta. Nem mintha gondom lenne a funkcionális analfabétákkal, de… De, jut eszembe Mikulás a mai címünk. Megpróbálok akkor a tárgyra tartani.

Szóval szerda nagy nap volt.

Először is, mert reggel becsöngettek a Posta csomagküldő szolgálatának az embere és beadott egy csomagot. Amiért így nem kellett lefáradnom a Postánkra.

Másodszor, pedig délután a saját postásunk is vette a fáradtságot, hogy letámassza motorját és becsöngessen. Hogy átvehessem az új személyi igazolványomat.

MEG PERSZE AZÉRT, MERT AKART VALAMIT!

Postás: Nem akarnak egy élő Mikulást szombatra a gyerekeknek?
Én [gondolkodás nélkül, mert nem hiszek az élő Mikulásokban]: Nem köszönjük.
Postás: Szerény személyemben sem?

Mert úgy tűnik a postásunk nem csak egy slampos, kiöregedett rocker. Hanem van egy másodállása is.

Ő A MIKULÁS!

De nem kértem a szolgálatait…

Író és olvasó találkozó

Tegnap Pepe rutinosan a lefekvésig várt a nagy bejelentéssel, hogy nincs kész a házi feladata.

Hogy hogy nincs kész a leckéje, amikor azért marad ott napköziben, hogy a tanító nénivel megírják?

Úgy, hogy "író ÉS olvasó találkozón voltam, Papika".

Én: Remek! Ki volt ott?
Pepe: Bálint Ágnes.
Én [gyanakodva]: Bálint Ágnes?
Pepe: Igen.
Én: Az nem lehet Pepe. Bálint Ágnes egy hónapja meghalt.
Pepe: Pedig Bálint Ágnes volt.
Én: Aki a Frakkot írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki a Mazsolát írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki az Egér naplóját írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki a kedvenc könyvedet, A lepke az írógépen-t írta?
Pepe: Igen. És ő írta a Lufi és Szamócát is!

Na, ezen a nyomon aztán el tudtam indulni, és kiderült, hogy valószínűleg Balázs Ágnessel találkozott a fiam. És igen, mert autogramot is kapott az írónőtől a gyerekem, ami megerősítette a hipotézisemet…

Ez aztán meg is oldotta azt a kérdést, hogy mire gyűjtse a fiam a pénzét. Balázs Ágnes regényeket akar venni. "Mert annyira jó volt a felolvasáson!"

Könyvre akarja költeni a zsebpénzét!

MERT AZ ÉN FIAM!

Zsebpénz I.

A férjem és én meglehetősen eltérően viszonyulunk a pénzhez. Most nem fejtem ki részletesen a különbségek történelmi és személyiségi okait, legyen elég annyi, hogy én zsugori vagyok takarékosan és megfontoltan kezelem a pénzügyeinket, míg A. szórja a pénzt sokkal lazábban költ.

Így meglepő, hogy Pepe zsebpénzével kapcsolatosan milyen sok mindenben hasonlóan látjuk a dolgokat.

Egyetértünk abban, hogy 1) egy hat éves gyereknek semmi szükség zsebpénzt adnunk; 2) ezt a zsebpénzt heti ütemezésben kellene a gyereknek adnunk (a férjem szerint hétfőként, szerintem péntekenként, de ez még most részletkérdés); 3) a zsebpénz összege heti 200 forint körül legyen; 4) a zsebpénz nem házimunkaért jár cserében, mert nem akarjuk, hogy a gyerek csak pénzért segítsen itthon; 5) még közel sem vagyunk ott, hogy a pénzt átnyújtsuk a fiamnak, de már elkezdtünk zsarolni, ha nem viselkedik rendesen, akkor ugorni fog a zsebpénz. Azt hiszem, ez helytelen viselkedés a részünkről.

Nem értünk egyet abban, hogy a gyerek mit is csináljon a pénzzel. Persze, hogy megmondjuk neki. Miért mit gondoltatok?

Szóval az én ötletem az volt, hogy kapjon Pepe heti 300 forintot, amiből 100 forintot jótékony célra kell fordítania, 100 forintot félre kell raknia, és 100 forintot elkölthet. A. szerint ez nem jó ötlet, mert a gyerek még túl fiatal ahhoz, hogy a szociális érzékenységét fejlesszük. (Bullshit, szerintem. Már ha valaki engem kérdez...) Inkább 300 forint helyett adjunk csak 200-at, amit aztán, és most szó szerint idézem a férjemet: „arra verhet el Pepe, amire csak akar.”

MENNYIRE IGAZAM VOLT A BEVEZETŐVEL. LÁTHATJÁTOK MAGATOK IS FEKETÉN-FEHÉREN.

Mit szól Pepe mindehhez?

1. Nem hisz a szerencséjének.
2. Nem akar fémpénzt, hanem papírpénzt. Mert a fém százasakon már annyira túl van. Már két éves korában is azokat gyűjtötte, hogy ne legyen ránk szorulva, ha jártunkban-keltünkben bedobós játékkal találkoztunk…
3. Mi az a beváltás, Mamika?
4. Mi az a jótékony cél, Mamika?
5. Akkor azt a 100 forintot adhatom annak az osztálytársamnak, aki egész nyarat a nagymamájánál töltötte, mert a szüleinek nyáron is dolgoznia kellett. Mert olyan szegények.

Én: PEPE MI IS DOLGOZUNK NYÁRON AZ APÁDDAL.
Pepe: Most viccelsz, Mamika, igaz?

Úgy érzem a részleteken még dolgoznunk kell…

Folyt. köv.

Ne lopj!

Fogalmam sincs, hány éves lehettem, de biztos nem jártam még iskolába, amikor anyukámtól elloptam két darab ötszázast. Nem a táskájából vettem ki, hanem a könyvespolc alsó fiókjából, ahol a félretett pénzét tárolta.

Először Csongoréknál dicsekedtem a szerzeményemmel, majd átmentem Zsoltiékhoz, és ott mutogattam a két papírpénzt. Zsolti mamájának, Magdi néninek persze gyanús lett a dolog, és szólt anyukámnak. Aki aztán szólt apukámnak. Aki egy pálcával kegyetlenül elvert.

Ez nem jelentette azonban a lopós korszakom végét, mert utána még Évikétől is elloptam valami játékot, de az anyukája nagyon rutinos pedagógusként kezelte az ügyet. És mondta nekem, hogy „ biztos csak játszani szerettél volna vele, ha már meguntad majd add vissza”. Úgyhogy visszaadtam.

Azóta nem lopok.

***

Tegnap reggel még félálomban voltam, amikor hallottam, hogy A. elég idegesen beszél Pepével. „Honnan van ez?” „Kitől?” „Mikor?” „Menj fel Mamikához, mondd el neki is.”

Tudom, hogy a férjem nem biztatja feleslegesen a gyerekeket, hogy költsék fel reggel az anyjukat. Nyilván történt valami.

Történt is.

Pepe ellopott anyukámtól egy tízezrest. Nem a táskájából vette ki, hanem a könyvespolc alsó fiókjából, ahol a félretett pénzét tárolja az anyukám.

MERT AZ ANYUKÁM LASSAN TANUL!

Jó néhány napja már a fiamnál volt a pénz, BÁR AZ ANYUKÁMNAK NEM TÜNT FEL A HIÁNYZÓ PÉNZ. MERT EGY KISNYUGDÍJASNAK 10000 FORINT KARÁCSONY ELŐTT CSAK APRÓPÉNZ…

Mégis lebukott a fiam, mert az még nem volt gyanús az apjának, amikor vasárnap este kérdezte tőle, hogy egy egyes és négy nulla az mennyi pénz, de az már igen, amikor hétfőn reggel a kisautóival a pénzt is el akarta vinni az iskolába gyerek.

Nem, nem vertük meg Pepét. Csak elmagyaráztuk neki, miért helytelen, amit tett. Nem mintha nem tudta volna.

Utána, mert a fiam élete szörnyű igazságtalanságokkal van kikövezve felajánlottuk neki, hogy ezentúl kaphat heti zsebpénzt.

Mert, ahogy mondtam, a fiamnak szörnyű élete van. És nekünk meg valószínűleg a szülés alatt kivették az agyunk nagy részét.

A pénzügyi részletek kidolgozására kértünk néhány nap haladékot a gyerektől. Szerencsére Pepe kész a jövő hétig várni…

MERT RENDES A FIAM.

Folyt. köv.

PS: Tegnap este visszavittük az anyukámnak a pénzt. Újra megbeszéltük Pepével, miért volt helytelen, amit tett. Hogy reagált Pepe a prédikációra? Azt mondta: „Senki sem tökéletes. Mindenkinek van valami hibája.” Az anyukámmal LEHET, hogy röhögtünk ezen. Ha így tettünk volna, azt nem kellett volna…

Játék vagy szemét?

Szemét!

Van egy kis privát hagyományom decemberre.

Hihetetlenül romantikus. És semmi sem jelzi jobban a Karácsony közeledtét, mint az irányú erőfeszítésem, hogy a szemétdombonkunk a gyerekszobában ne csak rendbe rakjam (értsd: a dobozokba dobáljam) a gyerekek 2,342,222 db játékát, hanem megpróbáljak néhány tucatnyi, kilónyi, zsáknyi szeméttől, bizbaztól valójában meg is szabadulni.

Nyilvánvaló, hogy ez egy olyan tevékenység, amit a gyerekek jelenléte nagyban gátol, hiszen minden műanyag vacak, életük értelme. Ami nélkül sohasem lehetnek boldogok. Amivel minden nap minden órájában játszanak.

Hogy mi ez?

Hát ezt ők sem tudják. De játszottak vele. Mikor is? Hát a múltkor. Valamikor.

MOST MIÉRT TESZEM TÖNKRE AZ ÉLETÜKET?

Szóval napok óta csempészem ki a szajrét a szobájukból pakoolom a szobájukat.

Van egy nagy adagnyi játék, amivel sosem játszottak, és ezért nagyon jó állapotban vannak. Ezeket el fogom ajándékozni.

Aztán volt több zsáknyi szemét. Tönkrement. Eltört. Sosem tudtuk, mi is az valójában. Ezeket kidobtam.

És ma délelőtt célegyenesbe fordultam.

A megmaradt rengeteg kacatot értékes játékot a szoba közepén felhalmoztam. Szétszortíroztam. És visszapakoltam a polcokra.

A megmaradt szeméthalmot pedig a kukába gyömöszöltem.

Aztán leültem egy percre a szobájukban, hogy élvezzem a művemet.

És régen éreztem ilyen jól magamat a gyerekszobában.

És régen voltam ennyire beszarva, hogy mi lesz ma délután, miután hazajönnek a gyerekek…

Lehet, hogy költöznöm kell…