Mandzsettagomb

Szóval az úgy volt, hogy Pepének megígértem, kap ajándékot, ha beszokik az óvodába. A „beszokást” úgy határoztuk meg, hogy reggel sírás-rívás nélkül bemegy a csoportszobájába. Az ajándék megtette a hatását. Első hét szerdáján Pepe „beszokott”. Sírás nélkül bement a csoportszobába. Délután meg is ajándékoztam: Görkorcsolyát kért és kapott.

Csütörtök reggeltől kezdve aztán az egész évet végig sírta. Minden reggel. Mondjuk, ha a Papája vitte, akkor kevesebb lelkesedéssel. (Igen, ez is egy olyan történet, ami azt mutatja, hogy miért is nem szabad gyerekeket nevelnem…) És levonta a tanulságot is: A mi családunkba, aki óvodába megy, ajándékot kap. És aki iskolába, az is. Mert kereken megtagadtam a középsős és nagycsoportos ajándékát.

Hónapok óta folynak a tárgyalások az iskolai ajándékáról. Illetve nem is mondhatom tárgyalásnak, mert a felek nem csináltak mást, csak a saját álláspontjukat ismételgették.

Pepe: Egy korcsolyát szeretnék kapni. Jégre.
Én: Nem veszek neked korcsolyát. Valami olyan ajándékot fogsz kapni, amit majd továbbadhatsz a gyerekednek. És ő a saját gyerekének…
Pepe: Nagyon fogok vigyázni a korcsolyámra. Majd azt adom tovább a gyerekemnek.
Én: Nem. Valami olyan kell, amiről majd emlékezhettek rám. Mandzsettagombra gondoltam.
Pepe: Mandzsettagomb? Az meg micsoda?
Én: [Nagyjából elmagyaráztam neki.]
Pepe: Nem kell nekem mandzsettagomb.

Kicsit később a férjemmel is megtárgyaltam az ötletemet.

A.: Nem jó a mandzsettagomb.
Én: Miért?
A.: Mert ahhoz külön ing is kell.
Én: Dehogy kell külön ing. A rendes ingekre is rá lehet rakni.
A.: Nem lehet.

Most nem részletezem a vitát. Elég hamar rájöttem, hogy nincs igazam. Persze ezt nem vallottam be… Így elég csúnya volt a vita, végül arra jutottunk, A. fog az ingről gondoskodni.

Aztán nem csináltunk, semmit az ügyben.

De, mint tudjuk, véletlenek nincsenek:

Néhány hete a Belvárosban sétáltunk. Petőfi Sándor utcában van egy bolt, ahol magyar iparművészek dolgait lehet kapni. A kirakat tele van vonzó csecse-becsékkel. A gyerekek lelkesen nézelődtek.

Pepe: Mamika, mi az a fogaskerék-féleség?
Mamika: Pepe, mandzsettagomb! Ez a mandzsettagomb! Hurrá! Mandzsettagomb!
Pepe: Tényleg?
Mamika: Igen. Ilyet szerettem volna ajándékozni neked.
Pepe: Na jó, Mamika, megveheted.

Mert a fiam kegyes.

Tegnap meg is vettük a gombokat. A vonatos már nem volt meg. Virágosat vettünk. A katalógusból megtudtam, hogy pszichedelikus virágok vannak rajta.

Hm. Lehet, hogy megint rossz irányba kanyarodtam…

Hogy van-e inge hozzá Pepének?

Nem, nincs. Miért kérdezitek? A lényeg, hogy tovább tudja adni a gyerekének a madzsettagombot.

Már, ha meg van még mindkét darab…

Babzsák

Kellemesen eseménytelenül telt Pepe iskolai felszerelésének a beszerzése. Csupán három dologgal csúsztam meg: 1. Fehér póló tornaórára. 2. Yahama szoprán furulya és 3. a babzsák.

A póló még beszerzésre vár. A furulyát Katira toltam, aki meg is vette unokájának a hangszert. A babzsákkal meg úgy gondoltam, nem fogok foglalkozni. El sem tudom képzelni, miért kell babzsák az iskolába. Abban a nagy boltban, ahol Pepe többi felszerelését vettem, nem lehetett kapni. Nem lesz a gyereknek babzsákja és kész. Lezártam az ügyet. Túl fogja élni a babzsák hiányát.

Kati azonban kötelességtudó nagymama, és úgy vélte, hogy ilyen hatalmas hátránnyal nem indulhat Pepe iskolába. Hogy nincs babzsákja. Azért nagymama, hogy varrjon a kisiskolás unokájának egy babzsákot. Varrt is. Pepe méltán büszke a nagymamájára. Úton-útfélen dicsekszik a babzsákkal.

Pepe: Képzeld, Kati varrt nekem egy babzsákot. Mamika nem tudta megvarrni a 15 méterszer 15 méteres babzsákot, de Kati megcsinálta.
A barátunk [aki kicsit szkeptikusan hallgatja Pepe ömlengését]: Igazán. Egy 15 méterszer 15 méteres babzsákot?
Pepe: Igen. Mama nem tudta megvarrni, de Kati igen.
A barátunk [aki továbbra is szkeptikus]: Nem 15 centiszer 15 centis babzsákot varrt Kati?
Pepe: NEM. Mondom, hogy egy 15 MÉTERSZER 15 méteres babzsákot!

Így nekem már csak egy dolgom van: Szerezni valami tréler-féleséget, amivel a giga-babzsákot az iskolába le tudjuk szállítani. És egy darut is, hogy a sportpályára be tudjuk emelni.

Legalábbis remélem, hogy tornaórára kell a babzsák és a sportpályán jó helyen lesz…

Mit mondjak? Ilyen anya vagyok!

Nem tudom, említettem-e, hogy Pepe tökéletes. Nem? Pepe tökéletes. Legalábbis sokáig ezt gondolta magáról a fiam. (Nem, én nem gondolom, hogy tökéletesek a gyerekeim. Talán az átlagos szó jobb rájuk. Sosem gondoltam, hogy zsenik, mert megtanultak enni, járni és beszélni… Nem is értem azokat az anyukákat, akik úton-útfélen hirdetik, hogy az ő gyerekük mindenkinél jobb, szebb és okosabb. Nos, az enyémek nem. Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy nem őket szeretem a legjobban a világon…) Mindenesetre, hogy visszakanyarodjak a témámhoz, Pepe sokáig úgy gondolta, hogy legyőzhetetlen okosságban és erőben. Ahogy aztán gyűjtötte a tapasztalatait, átértékelhette a dolgokat, mert egyik este, fagylaltozás után, a Vörösmarty téren (fontos lesz a helyszín!) azt mondta:

Két dologban vagyok a legjobb a világon.

Ez a kijelentés rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Rövid úton meg is tudtuk Pepétől, miben emelkedik embertársai felé. A másodikkal kezdtem, mert az a kevésbé érdekes: Fáramászásban ő a legjobb a világon. Hogy miért? Egyszerű: Senki sem mászik olyan jól fára, mint ő. Ami remélhetőleg sok pénzt fog hozni a házhoz, mert, ha nem tudtátok volna, a fáramászás új Olimpiai sportág lesz… (Szia Melinda!)

Hogy mi volt, amit először említett?

A sötétben való tájékozódást. Először azt hittem, megint előáll egyik legendás éjszakai erdei túrájával kapcsolatos hantával (azért legendás, mert eddig egyetlen egy éjszakainak mondható túrán vett részt, ahol nem igazán az történt, amit mesélni szokott…), de nem, félreértettük a fiamat. Sötétben tud tájékozódni, azaz csukott szemmel is tökéletesen tud jönni-menni. Bárhol. Nem igazán hittünk neki, amin persze bepöccent, így kijelentette, be is tudja bizonyítani, mert simán végigmegy csukott szemmel a Váci utcán. A tömegben. Anélkül, hogy bárminek vagy bárkinek nekimenne.

Ez már tetszett! Rajta, Pepe!

Amennyi önbizalma van a fiamnak, be is csukta a szemét és elindult.

Mentünk mögötte.

Az a benyomás alakult ki bennünk, hogy Pepe csal, mert senkinek sem ment neki, sőt, néhány esetben, az utolsó pillanatban ugrott el egy-egy gyorsabban közeledő turista vagy babakocsi elől.

Komikus látvány volt.

Aztán valószínűleg elbízhatta magát, tényleg becsukta a szemét, és úgy haladt tovább.

Végig kommentálta saját zsenialitását: Hogy látjuk, hogy milyen tökéletesen tájékozódik. Hogy vissza tud találni az autóhoz. Hogy nem megy neki semminek.

Ekkor már az Anna-presszó asztalait és székeit borogatta fel a fiam, miközben minket vádolt, hogy nem figyelmeztettük őt.

Gondoltam, hogy ennyi meggyőzte, bolondot csinált magából, de nem.

Folytatta a kísérletet.

Pontosan láttam, hogy neki fog menni egy virágtartónak. Fejjel. Mert annyi esze sem volt, hogy a karját maga elé tartsa, hogy érezze közeledő veszélyt. De nem szóltam neki.

És éktelenül bőgött a csattanás után. Már a férjem is vádol: nem óvom meg a gyerekemet a veszélytől. Én meg azt gondoltam: meg kell tanulnia, hogy nem lát csukott szemmel, hiába hiszi azt magáról. Miért szóljak neki, hogy ütközni fog? Inkább megragadtam az alkalmat, hogy megbeszéljem a fiammal, miért is járnak a vakok fehér bottal. És sokszor kutyával. Pepe gyorsan megnyugodott, pláne, hogy vér nem folyt… Látszólag sikerült is meggyőznöm. De úgy tűnik, csak látszólag. Miért is csak látszólag? Mert maradt még egy aprócska dolog:

A fiam meggyőződése: tökéletesen tud csukott szemmel tájékozódni…

Üzenet

Az asztalomnál ülök és dolgozom. Előttem a falon a gyerekeim rajzai vannak. Az egyik keretben fehér papír van csak.

Ja, nem. Fehér papíron, piros ceruzával írás.

Pepe írta nekem kb. 1 éve. Nem, tudott írni 5 évesen. Most sem tud. A betűket már ismeri. Nagyjából. A keresztnevét le tudja írni rajzolni. A testvérei nevét is. Mama. Papát is. Mást nem nagyon. De, talán még Katit.

Szóval mi van a fehér papíron piros ceruzával?

Három szó. Nyomtatott betűkkel.

INÁ IÓ POIZ.

A Z fordítva van. Mert még nem dőlt el, hogy Pepe diszlexiás-e. De nem ez izgat (per pillanat), hanem az, hogy mit jelenthet az üzenet.

Mit???

Csöppet zavaró

Így telnek a napjaim:

ZK: Fázom.
Én: Adok rád egy pulóvert.
ZK: Nem. Fázom.
Pepe: Vedd fel ezt.
ZK: NEM.
Bakka: Kéred az én kardigánomat?
ZK: NEM.
Én: Mi a baj?
ZK: FÁZOM. FÁZOM.
Én: Hozok valamit, hogy ne fázzál.
ZK [a ruháját rángatja és ordít]: FÁZOM, FÁZOM.
Én: Ja! Meleged van? Vegyük le?
ZK: Igen.

***

Ülök az asztalomnál és dolgozom. ZK odajön mellém, az asztal és a fal közé bújik.

ZK: Távolabb!
Én: Húzzam távolabb az asztalt. Így?
ZK: Nem. Nem.
Én: Távolabb?
ZK: Igen. Távolabb!
Én: Így?
ZK: NEEEEEEEEM.
Én: Még távolabb?
ZK: NEM. NEM.
Én: Mit akarsz?
ZK [ordít már]: TÁVOLABB.
Én [leesik mit a baj]: Közelebb akarod?
ZK: Igen. Távolabb.
Én: Így? Közelebb?
ZK: Igen. Távolabb.
Én: Közelebb.
ZK: Igen, távolabb.

Ezt sem így képzeltem…

A gyerekeimet megtanítottam, hogy kell fogat mosni. Minden este kikészítem nekik a fogkrémet a fogkeféjükre, és a vizet. Szívesen besegítek nekik, ha kérik, bár általában nem szokták. Sőt mióta Pepét az óvodában kiképezték, hogyan kell fogkrémet nyomni a fogkefére, gyakran őt kérem meg, segítsen a két húgának.

Az esti rituálé része, hogy lefekvés előtt a gyerekek rám lehelnek, hogy érezzem a fogkrém illatát a tiszta szájukban.

Bakka [lehel, lehel]: Érzed, Mamika?
Én: Igen. Finom, friss illata van.
Bakka: Tudod, hogy csináltam?
Én: Nem.
Bakka: Nyomtam egy kicsit a felnőttből [értsd: felnőtt fogkrémből] a nyelvem hegyére és ittam rá egy korty vizet.

Eddig is izgatott, hogy nem gond-e, hogy reggel csak nagy ritkán mosnak fogat a gyerekeim, de úgy tűnik, hogy megint nem azért aggódtam, amiért kellett volna. Este sem mosnak. Csak esznek egy kis fogkrémet…

Superwoman

A férjem: A Mamádnak mit hozzak? Limoncellót vagy Baileyst?
Én: Fogalmam sincs, melyiket szereti jobban. Hívd fel és kérdezd meg.
A férjem: Rendben.
Én: Bár azért jobb, ha tudod, hogy mi történt tegnap este. Csak este fél 10-kor hozták a befőznivaló szedret, de ez Mamát nem tántorította el, hogy a mi adagunkat megcsinálja. El is kezdte a befőzést a három gyerekkel, amikor fél 11-kor, éppen közösen passzíroztak, elment az áram. A sötéttől a két lány persze pánikolt. ZK Kati nyakába ugrott, Bakka meg ijedtében összehányta a frissen vetett ágyat. Illetve, akkor még ezt nem tudták, mert Bakka csak annyit mondott, hogy hánynia kell és Kati meg Pepe tök büszke volt magára, hogy a kezükkel elkapták a hányást. Persze rengeteg szedret evett Bakka, így mesélték, hogy alig tudták holdvilágnál a kádból letuszkolni azt, ami kijött belőle. Azt csak később vették észre, hogy az ágyra is rókázott egy szedreset, de azt gyorsan kimosták. Aztán, Bakka, mint aki jól végezte dolgát, elaludt. ZK-nak és Pepének viszont még nem volt kedve lefeküdni, így Mama beszélgetett velük a konyhában gyertyafénynél, arról, milyen is volt az élet Mátyásföldön petróleumlámpával. Mikor ők is elaludtak, megvárta, hogy visszajöjjön az áram. Fél 1-kor aztán folytatta a befőzést. Fél 2-re kész is lett. Bár a pektintől nem volt boldog, mert becsomósodott a dzsem és újra kellett passzírozni.
A férjem: Nem hívom fel. Hozok neki Limoncellót és Baileyst is.

Úgy tűnik a dzsungeltúra miatt nemcsak Pepe pöccent be…

Kedves Daniella,

Elnézésedet kell kérnem, hogy levelemmel zavarlak, de az elmúlt hét egyik fontos eseménye arra késztett, hogy tollat ragadjak. (Jó ez képzavar. Hogy billentyűt fogjak? Üssek?) Az utóbbi évben, jóban-rosszban együtt voltunk. Sok mindent csináltunk közösen, és azt hiszem, hogy kellőképpen kiismertük egymás jó és rossz tulajdonságait. Tudod rólam, hogy legszívesebben otthon ülök (jó, ez megint képzavar. Nincs fenekem, nem tudok ülni. Otthon járok-kelek). Egy kis kertészkedés sincs ellenemre. Sőt városi séta sem. Könnyű terepen. Tudod rólam, hogy bár Mexikóban láttam meg a napvilágot, de csecsemőkorom már Németországban talált, és onnan egész fiatalon kerültem Magyarországra, ezért nincs tapasztalatom a dzsungeltúrákban. És, most, hogy jobban belegondolok, igényem sem. Felesleges bagatellizálnod a szituációt, hogy csupán a Tisza-árterében sétáltunk egy kicsit, úgy gondolom, hogy ha adott egy sűrű erdő, ahol nincs ösvény csak hatalmas fák és szinte áthatolhatatlan aljnövényzet, akkor azt jogosan nevezhetjük dzsungelnek, akárhol is található. Bár csak átlagos intelligenciával rendelkezel, de azért megkérdezem: Szerinted, ha a járólapra kicsöppent vízen csúszom, mint a taknyon (elnézést!), akkor mi lesz az iszapos sárban? Ami, mint tudjuk, khm-khm, vizes. Igen, nemcsak cuppogni fogok, hanem csúszni is. Nagyon. És a nedves fatörzsön? Amin át kell mászni és ami, hogy-is-mondjam, VIZES. Igen, csúszni fogok. Ezen felül akárhogy is sáfárkodom jó tulajdonságaimmal, de a bokádat NEM FOGOM TUDNI TARTANI. Ezért összefoglalom: bár a túravezetője, amikor meglátott, azt mondta, hogy életre szóló élmény lesz a kirándulás, én mégsem kérek többet dzsungeltúrából. Mindezek ellenére, barátsággal zárom soraimat,

A Műanyag Papucsod.

PS: Jó esett, hogy a túra után férjeddel gyorsan és alaposan megtisztítottatok. Az viszont nem, hogy közben arról beszélgetettek, hogy nem tartom magam olyan jól, mint ahogy ezt vártátok volna. Megismétlem, bár nyilvánvaló: Műanyag papucs vagyok, és nem túrabakancs.

Leadership feedback

Beosztottjaimtól megkaptam munkámról a szokásos éves értékelésüket. Mivel az értékelés ideje a nyári szabadságokra esett, úgy érzem, jogosan védekezhetem azzal, hogy kifogásaik nem tükrözik a hétköznapok valóságát. Az értékelés döntő része 20 állítást tartalmazott, amelyek esetében hatfokú Likert skála segítségével kellett a vezetőjük munkáját (azaz az enyémet) értékelniük. Ezen kívül, természetesen, hosszabb szöveges válaszokra is lehetőség volt, amelyben a beosztottak részletesebben kifejthették véleményüket a mindennapi munkámról. Nem untatlak benneteket a számadatok ismertetésével (igen, ez azt jelenti, hogy az eleve alacsonyan lévő lécet sikerült újra levernem), de a tanulság kedvéért néhány dolgot ide másolok a szöveges véleményekből.

1. A felettesünk minden szükséges információt megad, de az információ-áramlást nagyban nehezíti, hogy sok mindent csak az utolsó pillanatban tudunk meg. Úgy érezzük, például, hogy egy hosszabb szabadság tényét, néhány nappal a megkezdendő pihenés előtt kellene közölnie velünk, hogy lélekben felkészülhessünk az előttünk álló nehézségekre élményekre. Úgy véljük, hogy a „most mindenki azonnal beül az autóban, vagy itthon marad, mert mi nyaralni megyünk” figyelmeztetés az indulás előtt 10 másodperccel nem elégséges. Szerencsére, hogy futva elértük még az induló autót…

2. Itt az ideje, hogy felettesünk tudomásul vegye, ha éhesen kezdjük meg az utazást, akkor valóban nem fogunk hasfájásra és émelygésre panaszkodni, de arra igen, hogy ÉHESEK vagyunk. (Micsoda meglepetés!) És tudjuk, hogy sokkal kitartóbbak vagyunk az elégedetlenségünk kifejezésében, mint felettesünk a panaszkodás tűrésében, így előre látható, hogy az utazást meg kell majd szakítani, hogy együnk. (Micsoda meglepetés!) Nem számít evésnek, ha felettesünk néhány mazsolát dob hátra nekünk az autóban! Fejlődésünkhöz napi ötszöri, vegyes és kiegyensúlyozott táplálkozást tartunk szükségesnek. Az utazások ideje alatt is.

3. Ha a felettesünk célul tűzi ki, hogy a legközelebbi benzinkútnál megálljunk, akkor felesleges azt mondania, hogy nem kutat, hanem csak pihenőhelyet hagytunk el. Bár belátjuk, számos téren kell még fejlődnünk, de az autópályán világosan felismerjük már a leggyakoribb benzinkutak (Shell, OMV stb…) hirdetőtábláit. Nem akarunk feleslegesen fenyegetőzni, így csak halkan állapítjuk meg, hogy mindenki jobban jár, ha megállunk…

4. Az évek során számos alkalommal bebizonyosodott, hogy felettesünkről gyakran elmondható, hogy nem hallgat meg minket aktívan. Az üveges szemmel való bámulás és a „figyelek, mondjátok” gépies ismételgetése, nem számít aktív „meghallgatásnak”. Mivel még, reményeink szerint, évekig együtt fogunk dolgoznunk, így jobb lenne, ha felettesünk aktív érdeklődést mutatna azok iránt a dolgok iránt, amik minket is érdekelnek. Robotok, kártyák, korongot, ruhák, állatok… stb.

5. A jó vezető egyik ismérve, szerintünk, hogy nem tér ki a konfliktusok elől, és próbálja azokat minél hatékonyabban megoldani. Az „azonnal hagyjátok abba a veszekedést, mert különben mindenkit agyonütök” mondat üvöltése, úgy véljük, nem tartozik a hatékony konfliktuskezelés tárházához… Elengedhetetlennek tartjuk, hogy felettesünk a konfliktuskezelő módszereit tovább fejlessze, és azokat hatékonyabban alkalmazza.

6. Felettesünk további gyenge pontja, hogy gyakran nem ért egyet beosztottjai konstruktív kritika gyakorlásának jogával. Tökéletesen érhető és józan javaslatainkat, például, hogy téli gyapjú munkaruhánkat öltsük magunkra a kánikulában, gyakran „mert azt mondtam” „mert én vagyok a főnök” megjegyzéssel söpri le az asztalról.

7. Az, hogy mi vagyunk a beosztattak, a felettes meg a felettes, nem jelenti, hogy ne legyen a felettes nyitott a beosztottak kezdeményezéseire és javaslataira. Mi a gond, azzal a védőruházat nélkül akarjuk a délutáni pihenőnket tölteni? Nem vizelnék a vendégmatracra, ha felettesünk előre nem jelentené ki, hogy „oda fogtok pisilni”. Mit mondjunk? Ha felettesünk nagyobb pszichológiai érzékkel fordulna munkája felé, ismerné az önbeteljesítő jóslat jelentőségét…

8. Ha az előre meghatározott cél egy háromórás dzsungeltúra teljesítése, akkor a felettes kötelessége a cél teljesítéséhez szükséges megfelelő eszközökkel ellátnia a beosztottjait. Dzsungeltúra: Volt nálunk szúnyogriasztó-spray? NEM. Megfelelően ruházat? NEM. Megfelelő lábbeli? NEM. A kánikulában víz? NEM. Apró harapnivaló? NEM. Iránytű? NEM. Jobb, ha újra elismételjük, hogy csak a beosztott nyomolvasó képességének és leleményességének köszönhető, hogy sűrű erdőből sikerült kijutnia a kis csapatnak…

9. Összegezve elmondhatjuk, hogy bár felettesünk sok kiváló vezetési képességgel rendelkezik, de a pihenés és nyaralás nyugodt élvezete, úgy tűnik, nem tartozik erősségei közé. Mindenesetre örömmel tapasztaljuk, hogy felettesünk határozott fejlődést mutat ezen a téren (is)…

Tiszadobi Nyári Olimpiai Játékok, 2008

Mit szépítsem? A gyerekeim olimpikonok! Mert ímmel-ámmal hihetetlen lelkesedéssel, utolérhetetlen (ki)tartással, felülmúlhatatlan önbizalommal, legyőzhetetlen akarással és példamutató méltósággal részt vettek az első Tiszadobi Nyári Olimpiai Játékokon. Néhány fotó, hogy bizonyítsam a gyerekek egyértelmű sportos kvalitásait.

Bakka: kötélugróverseny. Sikerült elkapnom az egyetlen alkalmat, amikor a lányom át is ugrotta a kötelet...


ZK: kötélhuzóverseny. A lányom ellenfele a négyéves Marcika. ZK arca "enyhén" torz, mert a küzdelem során végig sírva kiabált, hogy "Marcika, ne húzd ilyen erősen"...

Pepe: 60-méteres síkfutás. Hihetetlen, de Pepe eredménye 4 mp alatt volt. A világrekord 6:39. Lehet, hogy a 60 méter csak 15 volt???

Pepe: tollaslabda. Szerintetek a fiam hányszor találta el a labdát az ütővel? Én egyet sem kaptam el, de vannak tanúk, akik állítják, hogy ez többször is sikerült. Ez volt az egyetlen versenyszám, amit egyébként felnőtt nyert, mert volt valaki, aki nem szégyellte a gyerekeket megverni! (Gergő, rád mutogatok!!!)

Hogy hívják ezt a versenyszámot? Szinkronúszás? Egyébként minek nekünk kalandtúra, amikor elég izgalmat okoz az is, hogy az úszni nem tudó gyerek karúszó nélkül "úszhat" a Tiszában...

ZK: Országúti kerékpár. No comment. (Igen, nerc stóla van a gyerek nyakában... Miért, mit gondoltatok???)

Pepe: Hátúszás. A táv? 25 karcsapás. Ennyit bír ugyanis a gyerek. Úgy döntöttünk, hogy engedünk és nem ragaszkodunk a 100 méter leúszásához, hogy kijelentsük: A gyerek VÉGRE tud háton úszni...

ZK: Vízilabda. Kicsit nehéz volt a labdát a nemzetközi szövetséggel elfogadtatni, de aztán sikerült... (Egy idő után túl sok volt az izgalom, és ragaszkodtunk a karúszóhoz...)

Bakka: Távolugrás. Azt hiszem nem sikerült megértetnem a lányommal, hogy a távolugrás azt jelenti, hogy ugrani kell...

A családunk több éremmel zárta a versenysorozatot. De, ami igazán megtisztelő volt, az a különdíjak sokasága:

Legjobb háziasszony: A férjem!!!

Legjobban öltözött sportoló: Bakka.

Legfiatalabb sportoló: ZK.

Ahogy a művelt angol mondja: A good time was had by all...

Fogadom!

A következő négy napban

- nem fogok idegeskedni, hogy mennyi csomagunk van.
- nem fogok a férjemmel veszekedni, hogy merre kanyarodjon. Bármennyire is fáj bevallani: Ő tudja jobban.
- nem fogok rémképeket látni, hogy a tetőcsomagtartóról leesnek a biciklik, és tömegkarambolt okozunk az autópályán.
- nem fogok panaszkodni, hogy nincs Internet kapcsolatom. (Nem fogom utasítani a férjemet remegő hangon, hogy azonnal kösse össze a laptopját a mobiltelefonjával, hogy legyen!)
- nem fogok foglalkozni azzal, hogy a gyerekek napirendje felborul.
- nem fogom azon stresszelni magam, hogy kevés ruhát csomagoltam. (Lásd első pont…)
- nem fogom a gyerekeket leszidni, mert piszkos lett a ruhájuk.
- nem fogok naponta kétszer félórát arról értekezni arról, milyen fárasztó (nekem) (és ezért felesleges) gyerekekkel nyaralni menni.

Az élményekre fogok koncentrálni és a pihenésre.

Ha beledöglöm is.

Bicska, a színdarab

1. felvonás: A nagymamánál

A hatéves főhős kap egy bicskát a nagymamájától. A főhős anyukája egyáltalán nem örül ennek. Annak fényében pláne nem, hogy korábban a főhőssel megbeszélte, hogy csak évek múlva kaphat bicskát. A főhős, természetesen, ezt az információt nem továbbította a nagymamájának. Az anyuka ideges. A nagymama azzal védekezik, hogy a saját gyerekei, az anya testvérei is pont ilyen idősek voltak, amikor a nagypapájuktól kaptak egy-egy bicskát. Anyuka ezt nem hiszi el. Azt meg végképp nem, hogy a nagymama, az akkori anyuka, ennek örült. A hatéves főhős, hogy elkerülje a bicska azonnali elkobzását, jobbnak látja megígérni, nem fogja a bicskát kinyitni.

2. felvonás: Kicsit később

A főhős anyukájával és két lánytestvérével autóban ül. Főhős nyávog, miért van bicskája, ha nem használhatja. Anyuka fenyegetőzik, hogy elveszi a bicskát. Amire sor is kerül, rögtön azután, hogy egy piros lámpánál az anyuka megnézi a hátsó sort, mit is csinálnak a gyerekek. A főhős a kinyitott bicskával hadonászik. Anyuka nem igazán vezet jól, gyakran vészfékez, és, bár mindennél jobban szereti a gyerekeit, mégis úgy érzi nincs szüksége egy olyan gyerekre, aki hasba szúrta saját magát. Egy bicskával. Az autóban.

3. felvonás: Otthon

Főhősünk újra nyávog, miért nem kaphatja meg a bicskáját. A SAJÁT BICSKÁJÁT. Főhős anyukája elmagyarázza. Főhős nem ért vele egyet. Vita és veszekedés. Főhős anyukája eldugja a bicskákat. Főhősünk megtalálja.

4. felvonás: Másik nagyszülőknél lefekvés előtt

A 3. felvonásbeli vita hatására kompromisszum született, azaz a főhős anyukája beadta a derekát, és a bicskát főhősünk elvihette a nem-ajándoztak-bicskát-egy-hatéves-gyereknek nagyszülőkhöz. Ahol a bicska újra elkobozásra került, miután a főhős nagypapája főhősünket este az utolsó puszi és betakarás alkalmával NYITOTT bicskával találta meg a takaró alatt.

A felvonásközi szünetben:

Főhősünk anyukája ÚJRA eldugja a bicskát.

5. felvonás: Otthon a kertben

Főhősünk békésen játszik a kertben. Főhősünk anyukája nagyon örül, bár kicsit furcsállja, miért nem a vendég gyerekekkel foglalkozik főhősünk. A békés játéknak akkor szakad vége, amikor hatéves főhősünk kihívja az anyukáját a kertbe, hogy tüntessen el egy meztelencsigát. Amihez főhősünk nem mer hozzányúlni. Anyukája is segédeszközt használ, de viszonylag könnyen sikerül a csigát a szomszédhoz passzolni. Ezek után az anyuka békésen be akar vonulni a házba, amikor észreveszi, hogy főhősünk KÉT NYITOTT BICSKÁVAL JÁTSZIK. Mert a sajátja mellé ellopta az apukája bicskáját is. Mert azon fűrész is van. És mint tudjuk, fűrész nélkül nem élet az élet. A főhős anyukája alapos megfontolás után úgy gondolta, hogy nem öli meg saját gyerekét. Talán más módja is van megakadályozni, hogy a hatéves ne ölje meg saját magát, vagy a testvéreit, vagy a vendég gyerekeket a bicskájával. Ezért, Anyuka még jobban eldugja a bicskákat. És megkéri főhősünket, hogy játsszon valami mással. Főhősünk ezt meg is teszi. És előhozza a garázsból az apukája BALTÁJÁT.

Függöny.

Vége.

Nem fogjátok elhinni,

de teljesítettem az elsőt az újévi fogadalmaim közül. Illetve nem az elsőt, hanem a harmadikat.

A férjemnek sikerült elrángatnia az optikushoz, hogy csináltassunk nekem új szemüveget. Mert a régi már elég régi. A. szerint úgy 3-4 éves. Szerintem még nem volt gyerekem, amikor új volt a régi szemüvegem. Akkor 6 éves.

Többszöri nekifutásra sikerült csak időpontot egyeztetni, mert próbáltam húzni az időt. De amikor Ausztriában két szemüvegem közül a második is eltört (a pótszemüvegem eleve törött), akkor én is éreztem, hogy itt az idő.

Az első sokk akkor érte a boltban dolgozó szakembereket, amikor a megérkezésem után drámai hangon közöltem velük, hogy félek a szemvizsgálattól. A férjem röhögött csak, és nyilván valamit mutogatott a hátam mögött. A szemésznek nem fért a fejébe, hogy mitől félhetek, így a vizsgálat elején erről folyt a szó.

Szemész: Miért fél a vizsgálattól?
Én: Nem tudom. [Igazából tudom, csak nem mertem megmondani neki.]
Szemész: De nem is nyúlunk magához.
Én: Tudom.
Szemész: A fogorvostól nem fél?
Én: Nem. [Ez megint nem teljesen igaz, de tudjuk már, hogy hazudós vagyok.]
Szemész: Pedig egy fogorvosi kezelésbe bele is lehet halni. A szemvizsgálatba meg nem.

Hurrá! Pont ezt akartam tudni! Nem hiába halogatom hónapok óta a bölcsességfogam kihúzatását. (Lásd újévi fogadalmak második pontja…) AKÁR BELE IS HALHATOK. Szerencse, hogy a fogorvosom éppen szabadságon van. Így még élhetek pár hetet…

Szóval, azért félek a szemvizsgálattól, mert félek, hogy szépen lassan meg fogok vakulni. Mondjuk azt már én sem értem, hogy miért csak a vizsgálathoz kapcsolom ezt a félelmet. Gondolom, ha szépen lassan megvakulnék, azt észrevenném szemvizsgálat nélkül is. Talán úgy, hogy egyre rosszabbul látok?!

A vizsgálat után a szemész véleménye az, hogy lehet, hogy szépen lassan meg fogok vakulni, de a folyamat egészen lassú, mert az elmúlt nyolc évben egy jottányit sem változott a látásom. Bár bevallotta az orvos, hogy a szaruhártyáim már nem szüzek.

Ezt a kijelentést viszont én nem tudtam értelmezni. A férjem szerint nem kell vele törődni. Ezért optimista az én férjem! Vagy elfelejti a problémát, vagy nem törődik vele…

Ha valakinek két bekezdéssel feljebb szemet szúrt a nyolcas szám, akkor nincs egyedül. Megtalálták a régi kartonomat. 2000-es volt a dátum rajta. Igen, akkor csináltattam utoljára szemüveget.

Szemész, mint aki értékes régészeti leletet talált: És ez az a szemüveg?
Én: Igen. De múlt héten eltört az egyik szára. Újat kellett rakatni rá. Nyaralás alatt.

Ez után még csomó mindenről felvilágosított a szemész. Én beláttam, hogy tudatlanságomban teljesen rossz úton haladtak az aggodalmaim. Nem a szemizmok, hanem a kötőszöveteim miatt kellett volna aggódnom. Már ha tudnám, hogy mik azok a kötőszövetek. Aztán azt is megtudtam, hogy az, hogy évek óta alul van korrigálva a szemem, semmi összefüggésben nincs azzal, hogy nem romlik a látásom. Tökéletesre lehetne korrigálni a látásomat, akkor sem romlana jobban a szemem. Ezen komolyan elgondolkodtam. Teljesen új távlatokat nyitott az a gondolat, hogy olyan szemüvegem legyen, amivel tökéletesen látok. De nem mertem kockáztatni. Maradt az alulkorrigálás.

A keret kiválasztása jött.

Optometrista: Válasszunk valami modernebb keretet!

Mi baja lehetett a 8 éves keretemmel???

Amikor aztán rájöttünk, hogy a szemüvegem lencséje, hogy is mondjam, ÜVEGBŐL van, akkor tényleg régészként kezelték a keretet (is). Ki hallott ilyenről, hogy üvegből van a szemÜVEG?! Műanyag lencse kell!

A kereteket aztán fel kell próbálni. Szemüvegre nem lehet keretet próbálni. Szemüveg nélkül nem látok. Így nem igazán láttam, hogy mit is viselek. Egy idő után a férjem azt mondta, hogy EZ jól áll.

Levettem a keretet az orromról. Felvettem a szemüvegemet. Megnéztem a keret árát. 50 ezer forint. Lehet, hogy jól áll, de nekem nem tetszik.

Folytattuk még egy ideig.

Közben a nagyon kedves optometrista elmesélte, hogy emlékszik a 8 évvel ezelőtti szemüvegkészítésemre. Mert annyira hisztiztem. Igen, én is emlékszem, mert az optometrista ragaszkodott hozzá, hogy tökéletesre korrigáljuk a látásomat (lásd fent), amit én nem akartam.

Én: Most már nem akartad tökéletesre korrigálni.
Optometrista: Nem. Bár mindig úgy érzem, hogy meg kell ajándékozni az embereket a tökéletes látás lehetőségével.
Én: De már nem erőltetted rám!
Optometrista: Nem.
Én: Mert öregszel.

Öröm velem dolgozni!

Végül kiválasztottunk egy keretet. Az orromat a tükörhöz nyomtam, hogy lássam, mit is fogok viselni a következő 8 6 4 2 évben. Kockás a szemüveg szára. Ezt választotta a férjem. De engem nem érdekeltek a kockák.

A rövidlátásnak és az alulkorrigált szemnek határozott előnye, hogy nem látom magam jól a tükörben sem, szemüveggel sem. Lehet, hogy legközelebb tökéletesre korrigáltatom a látásomat, de csak akkor, ha a férjem befizet egy botox-kezelésre. És arctisztításra. És pórusösszehúzó-műtétre.

Már ha van az utóbbi. Ha nincs, akkor talán mégsem gond, hogy rossz a látásom…

Mondok egy nagyot!

Ülünk az autóban. A. vezet. Én álmodozom. A gyerekek beszélnek. És beszélnek és beszélnek. És veszekszenek. És kiabálnak. És csapkodnak.

De főleg beszélnek.

Főleg Pepe.

És megint mond valami eget rengető hazugságot. Ami egyben ártatlan is. Münchhausen báró stílusában. Mondjuk, hogy a hétvégén Zoltánnal megmászott egy olyan hatalmas sziklát, ami olyan hatalmas volt, hogy annál aztán hatalmasabb nincs is a világon. Mert olyan hatalmasan hatalmas volt.

A férjem, akinél nincs jobban nevelt ember a földön, és olyan jól nevelték a szülei, hogy csak na (értitek, ugye?), forgatja a szemét.

Nem szereti, ha a fia eltér a tényektől. Nem hazudunk. Ingatja a fejét, miért is ilyen a fia.

Amikor nekem eszembe jut, hogy miért is.

Én: Mondtam már neked, hogy általánosban bemeséltem az osztálytársaimnak, hogy van egy háziállatunk.
A férjem: Nem mesélted.
Én: Pedig így volt.
A férjem: És volt háziállatotok?
Én: Nem volt.
A férjem: És mit mondtál, mitek van?
Én: Egy majmunk. Egy idomított majmunk.

A férjem nem jut szóhoz.

A gyerekek, akik úgy tűnik füleltek: MAMIKA, MITEK VOLT? MILYEN ÁLLAT?
Én: Képzeljétek el, amikor kicsi voltam, volt egy igazi majmunk. Aki olyan ügye-
A férjem: POCKOM, HAGYD MÁR ABBA!

Rendben, abbahagyom!

PS:

Én: Pepe, milyen volt a judo-tábor?
Pepe: Képzeld, Mamika, kihívott egy fiú küzdeni, aki KÉT fejjel volt magasabb nálam. Két fejjel. De olyan ügyetlen volt, hogy alig értem hozzá máris eldőlt, mint akit elfújt a szél. Biztos rossz helyen volt a súlypontja. Mert olyan magas volt. Aztán rájött a küzdés ízére, de akkor meg túlságosan tapadt a földhöz. Nagyon tapadt. Egészen tapadt. Így 20-0-ra megvertem.
Én: ???
Pepe: Mamika, most miért nézel így rám?

Születésnap

Nem vagyunk nagy ünneplősek, de a születésnapokat nem hanyagoljuk el.

Nem, most nem Bakkáéról lesz szó, mert az ünnepi hetek még nem fejeződtek be, hanem a blogról.

Szombaton volt egy éves a blogom! Tavaly augusztusban volt egy pillanat, amikor a szokásos terheltségem (pun intended?!?) lecsökkent egy percre. A gyerekek épp a szomszéd szobában játszottak a papájukkal, amikor ezt a bejegyzést bepöttyögtem. Majd megnyomtam egy gombot.

Majd bejelentettem a családomnak, hogy van egy blogom. Kellett, mint egy falat kenyér!

Azóta egy kis füzetben vezetem azokat a témákat, ötleteket, eseményeket, amiről írni szeretnék. Vannak aztán dolgok, amiket nem írok meg.

Tehát a lista, arról, amit NEM írtam meg, az elmúlt egy év alatt.

1. Leszólítanak. (Kár, hogy már nem emlékszem, hogy hol és ki…)
2. Vanity Fair Nicole Kidman pucér képével. (???)
3. Csillagtúra a lányokkal. (Kirándulás a nem túl lelkes sétálós lányaimmal. Élmény.
4. Költözünk?! (Nemcsak új házat nem nézünk, de még a bejegyzést is lusta voltam megírni.)
5. Kaliforniai paprika folt. (Vagy erről írtam?)
6. Miért nem láthatom a férjem péniszét? (Na ez egy külön téma…)
7. Stratégiák a demokratikus társadalomban az előítéletesség kezelésére. (Voltam egy konferencián, ahol Csepeli György is beszélt. Valószínű arról terveztem írni.)
8. Jó tulajdonságaim. (Ezt azért hagytam félbe, mert két dolog jutott eszembe a témáról: 1. Mindennap kiviszem a szemetet. 2. Nem hazudok. [Ez utóbbi egyébként nem igaz…])
10. Megszegte az első és legfontosabb szabályt: Politikát hozott a regénybe. (???)
11. Koala maci (Jaj, erről hogy feledkezhettem el… Egy gyerekkori plüssjátékomról van szó, amit ZK annyira szeret, hogy időközben tönkre is tett. Így nem csak a bejegyzést, de az állatot is temetni kell… A gyerekek egyébként csak kóla macinak hívják...)
12. Portugál (Voltam Valival színházba! Ami még hihetetlenebb, hogy tetszett az előadás!)
13. Polcos kép (???)
14. Lipták Gábor (Gondolom az elbeszéléseiről akartam írni, amiket tavaly olvastam…)
15. Hat hét-hat tánc (Megint voltam színházba Valival. Nem tetszett…)
16. Egy hosszú lista arról, hogy mit dobtam ki egy hét alatt. (Gondolom a szortírozós mániámról akartam írni… Még tart. Múlt héten egy egész polcot raktam ki…
17. Kicsi a házunk és még mindig túl sok holmink van… A férjem a legfontosabb dolgait már az irodájába menekítette. A többit a testére kötözve hordozza. Jó, ez nem igaz…)
18. Szilveszter (Gondolom a buliról akartam írni.)
19. Örkény. Gondolom István és nem Antal, az egyik volt tanárom.
20. Béna a design. (??? Pláne az én vizuális kultúrámmal meglepő…)
21. Seggfej kvóciens. (Jaj, ez nagyon jó. Hahahahöhöhöhö. Nem volt időm megírni, mert ehhez egy kicsit gondolkoznom kellett volna…)
22. Hüvelyk Matyi (Gondolom a meséről akartam írni, amit személy szerint csöppet felkavarónak érzek. ZK imádja.)
23. ZK első rajza. (Lehet, hogy ezt feltettem? Mindenesetre meg van a harmadik dossziéi is, amibe a legkisebbik műveit gyűjtöm...)
TV-nézés. (Állandó téma.)
24. Hipochondria. (Ez is…
25. Mama tanul/Pepe tanul (??? Vagy a tanulás életkori különbségeiről akartam írni? Hogy én milyen komoly vagyok!)
26. Kőbánya. (??? Valószínű, nem a városrész, hanem Pepe egyik sziklamászó terve vagy kalandja…)
27. Pepét neveljük. (Erről inkább ne beszéljünk!)
28. Lányok. (Valószínű az öltözködési szokásaikról akartam értekezni. Annyira gyorsan változnak az alapelvek, hogy nem tudom követni…)
29. Ajándék Botondnak. (???)
30. ZK esti mese. (???)
31. Hamupipőke + Halál (???)
32. Carbon footprint. (Ezen még dolgozom, csak kellene a férjem hozzá. Meg tíz perc, hogy le tudjunk ülni közösen a gép elé…)
33. Cipők. (Hogy erről hogy felejtkezhettem el? Hosszú idő után engedélyeztem, hogy a férjem vegyen magának egy új pár cipőt. Vett is. Egy számmal kisebbet. Erre mit lehet mondani? Ő azzal védekezett, hogy nem próbálta fel az üzletben. És erre mit lehet mondani?)
34. Fűtés. (Na erről még lesz szó. Újabb érv, hogy miért nem akartok velem lakni…)
35. Scooby-s újság (Szerdán jelenik meg. Sosem mulasztjuk el. Földrajzi ismereteim hihetetlen mértékben bővültek, az újságnak köszönhetően…)
36. Férjem nem mutatkozik pucéran előttem. (Úgy tűnik, fontos lehet, hogy újra kifigurázzam imádott uramat, mert másodszor bukkan fel ugyanaz a sztori…)
37. Olvasmányélményeim és könyveim. (Örök téma!)
38. Vannak perverzek? És találkoztatok velük? (Ezt meg is írtam, de aztán nem jelent itt meg. Arról van szól, hogy vadidegenek akarták a lányaimat először lefotózni, aztán más vadidegenek levideózni az utcán. Én nem engedtem meg. Mert túl sok mindent olvastam az Internet-en...)
39. Hogy alszanak a gyerekek? (Ebben is van néhány 100 szó…)

Azt hiszem, hogy tovább nem fárasztok senkit!

Köszönöm, hogy olvastok!!!

És köszönöm a megjegyzéseiteket!!! Mindig nagy öröm!!!

PS: Elszabadultak a felkiáltójelek. Elnézést.

Tele van a…

… a pöcénk. Elnézést a derítőnk. Így hívják?

Ezért kénytelen vagyok megszakítani a nyári élményeket. Pedig már csak az lett volna hátra, hogy hol is voltunk…

A pöcénk többféleképpen lehet tele, és ettől függ, hogy a kedves uram, hogyan cselekszik.

Annyira tele van, hogy

1. A. megemlíti, valamikor a közeli jövőben ki kellene hívni a szippantós autót.
2. Vagy esetleg már ki is kihívta a szippantós autót, mondjuk a következő hét elejére.
3. Vagy: Annyit mond, hogy másnapra kihívta a szippantós autót.

De lehet az is, hogy

1. A. felhívja a szippantós autó tulajdonosát és könyörög neki, hogy jöjjenek ki azonnal.
2. Annyira azonnal, hogy nem engedi a férjem, hogy mossak.
3. Annyira azonnal, hogy nem engedi a férjem, hogy bekapcsoljam a koszos edényekkel teli mosogatógépet.
4. Annyira azonnal, hogy az egész család ugyanabban a kád vízben fürdik meg este. (Hiába pancsoltak egész nap a gyerekek a kertben, ragaszkodtak a fürdéshez…)
5. Annyira azonnal, hogy nem engedi A., hogy a kádból leengedjem a piszkos vizet. (Persze leengedtem.)
6. Annyira azonnal, hogy több mint 18 óra elteltével, még mindig nem érkezett meg a szippantós autó.

Mit csinálnak a gyerekek?

1. Természetesen ragaszkodtak, hogy fessünk egy kicsit. Ami után nem tudom megfürdetni őket. Pedig kellene.
2. Természetesen túl hidegnek tartják az időt, hogy a kerti csapnál mosakodjanak.
3. Mindenki koszos nyakig. Ezért elvonulnak homokozni. Hurrá!
4. Természetesen ahhoz is ragaszkodtak a gyerekeim, hogy enni kapjanak. Így halomba áll a mosatlan a konyhában. Az én konyhámban, ahol sosem áll a mosatlan halomban.
5. Ragaszkodnak ahhoz is, hogy szedret szedjünk. Ezt nem kommentálom. Drámai.
6. És ahhoz is, hogy ollóval apró darabokra vágjanak néhány tucat rajzlapot.

De Daniella, az ollónak és papírnak mi köze pöcétekhez?

Igazatok van. Semmi. A több száz szétdobált apró papírdarabnak ahhoz van köze, hogy a porszívónk is elromlott.

Az a porszívó, amit egy használtautó áráért vettem.

Jó hétvégét!

Nálunk lehet, hogy egy kicsit feszült lesz…