Tanult tehetetlenség

Szociálpszichológiában a „tanult tehetetlenség” kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor az emberek azt érzik, hogy elvesztik a kontrolljukat az események irányítása felett, és azt gondolják, hogy cselekedeteik kimenetele független a cselekedeteiktől. Így „gyakran feladják azt a törekvést, hogy irányítsák saját sorsukat” vagy „akkor is feladhatják a próbálkozást, amikor erőfeszítéseik talán eredményesek lehetnének”. A tanult tehetetlenség gyakran vezethet depresszióhoz, de én most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy az utóbbi 15 évben sosem utaztam egyedül, és minden utazással kapcsolatos probléma A. vállát nyomta. Én mindig lelkesen ötletteltem, de aztán mindent ő intézett. Igen, én voltam, aki kedvesen félreállt, amikor A. a számlát intézte a szállodában a kijelentkezéskor, illetve később, én voltam, aki a gyerekeket futatta ez idő alatt.

És igen, most sem volt másként, bár legnagyobb bánatomra A. nem tarthatott velem. De most is A. vette és nyomta kezembe a jegyemet. Ő foglalta le a szállodát. Ő intézte a biztosításomat (igaz erre figyelmeztetnem kellett, de senki sem lehet tökéletes… jó csak viccelek…). Indulás előtt kikérdezett, hogy mindent becsomagoltam-e. Aztán kivitt Bécsbe a repülőtérre. Utolsó kérdése az volt, hogy „Nem baj, hogy nem kísérlek be? Be fogsz tudni csekkelni?” „Persze. Semmi gond.”—válaszoltam.

Nos, mivel automatánál kellett becsekkelnem, persze, hogy nem tudtam megcsinálni… (Igen, segítséget kellett kérnünk, mert a barátnőmnek sem sikerült…), de csomó minden másban át kellett értékelnem a helyzetemet.

1. Akkor is felszáll a gép, ha nem ül mellettem a férjem, hogy megnyugtasson, hogy nem lesz semmi baj. Minden várakozás ellenére, nem kaptam sírógörcsöt sem a félelemtől.

2. A bevándorlási kérdőívet is ki tudom tölteni egyedül. Igaz, csak másodszorra sikerült, de sikerült. Mit vártok a három diplomámtól?

3. Simán el tudok jutni a reptérről a szállodába. Igaz, taxival. Nem, eszembe sem jutott, hogy tömegközlekedjek, bár a barátnőm kinézte, hogy milyen busszal-metróval kell menni. Lebeszéltem róla. Ez is sikerült.

4. Be tudok jelentkezni egy szállodába. Nagy meglepetés volt! A kijelentkezés-fizetés is ment, bár sokkal nehezebben, de sikerült!

5. Ha éhes vagyok, be tudok menni egy étterembe és tudok magamnak ennivalót rendelni. Ki hitte volna?

6. Tudok lekvárt lopni a szállodában. (Na ez az, amit A. sosem engedett volna meg, ha ott van.)

7. Tudok angolul beszélni! Hiába áltatom magam, hogy azért nem jutok előre a szakmámban, mert nem tudok angolul, be kell látnom, hogy ez sem igaz. Hm, lusta vagyok, talán? Nem!!!

Picit más, de kapcsolódik.

Tegnap este A. legrégebbi barátjával (hívjuk Bencének, mert így hívják) és feleségével vacsoráztunk együtt. Bence arról panaszkodott, hogy baráti körükben lassan fehér hollónak számítunk, mert még nem váltunk el. Én persze nem álltam meg, hogy ne süssem el nagyon vicces viccemet, hogy már megbeszéltük A.-val, hogy válás esetén enyém a ház és az autó, övé a gyerekek. Erre Bence: „Szerintem A. egy perc alatt találna nőt magának, még három gyerekkel is.”

Mire célozhatott, kérdezem én???