Mi is legyen a mai cím?

Talán, hogy LUCIA ITT VAGY MÉG???

Mert matekról lesz szó.

Pár hete Valival ebédelek, és érdeklődik, hogyan megy a 303 magyar regény projektem. És miután beszámoltam neki a tapasztalataimról, kérdezi, hogy mi lesz a következő nagy projekt.

És mondom már, hogy kitaláltam. A gimnáziumi zöld matekpéldatárat akarom végigcsinálni.

Rendesen megválogatom a barátnőimet, így csak mérsékelten csodálkoztam, hogy Valinak nagyon tetszik az ötlet, és nagyon örült, hogy a szülei nyomásának nem engedett, amikor a példatárát ki akarták dobni. Mert akkor ő is beszáll ebbe a projektbe. És jaj, de jó, hogy neki megmaradt a példatára.

DE MINEK NEKEM GIMNÁZIUMI PÉLDATÁR, AMIKOR ITT VAN A HARMADIK OSZTÁLYOS GYEREKEM. ÉS AZ Ő MATEK FELADATAI.

De akkor kezdem az elején.

Tavaly nagy bánata volt Pepének, hogy nem választották ki matekversenyre. Mert ő nagyon szeretett volna menni. Most nem térek ki arra, mi a véleményem az iskolai tehetséggondozásról, mert az egy teljesen másik bejegyzés lenne, legyen elég, hogy aktívan vigasztaltam a fiamat, ne bánja, hogy nem kell délutánként holmi kétes matekversenyekre járnia, szaladgáljon inkább az udvaron helyette.

Idéz aztán jött a hír, hogy Pepe bekerült a Bólyai-versenyre készülők csapatába. Persze rögtön feledtem a tavalyi elveimet, hogy ellenzem a matekversenyeket, helyette büszkén dicsekedtem fűnek-fának, hogy a fiam indul a Bólyai versenyen. (Most adjatok egy pillanatot, hogy utánanézzek, hogy is kell írni ezt a dolgot.)

Szóval dicsekszem, fűnek-fának, és akkor a gyógytornászom mondja, hogy az ő iskolájukban az ő fia is bekerült a csapatba. ÉS HOGY ŐK MÁR LE IS TÖLTÖTTÉK AZ INTERNETRŐL A TAVALYI VERSENY FELADATAIT, HOGY GYAKOROLJANAK.

Itt aztán elkapott a harctéri láz.

Először is kikérdeztem Pepét, hogy megy a felkészülés. Pepe elmesélte, hogy a tanító néni rettenetesen veszekedett velük, mert Balu hiába tudta a jó választ, nem győzte meg a csapattársait. Helyett a sok lúd disznót győz elv alapján (vagy ide most nem ez kell?), Balut sikerült meggyőzni a három másik csapattársnak, hogy a rossz választ karikázzák be.

Én: És te mit csináltál, Pepe?
Pepe: Semmit. Mert már a feladatot sem értettem.

És akkor már tudtam, látnom kell ezeket a feladatokat.

Le is töltöttem az internetről. Ahogy látom őket, nem azért nehezek a feladatok, mert nehezek, hanem mert a gyerekeknek rá kell jönniük olyan dolgokra, amiket még nem tanultak. Tehát, hogyan lehet egyenleteket megoldani, egyenletek nélkül. Vagy területet számolni, anélkül, hogy tudnák a képleteket.

És akkor most itt tisztelettel adózunk az alsós felkészítő tanító néniknek. Én kb. 3 percet bírtam a fiammal és a feladatokkal. Aztán a férjem matekozott vele tovább. Aztán ő sem bírta sokáig. Aztán megbántam, hogy Pepének beszéltem olyan dolgokról, hogy teszt-itemek érvényessége és megbízhatósága. Mert a gyerek csak azt a következtést jegyezte meg, hogy vannak rossz kérdések. ÉS HA VALAMIT NEM TUD MEGOLDANI, AZ NEM AZÉRT VAN, MERT Ő HÜLYE, HANEM MERT ROSSZ A FELADAT.

A hétvégét aztán azzal töltöttük, hogy vitatkozunk azon, hogy a következő feladat megoldható-e vagy sem. Szerintem nem, internet. És szerintem, nekem van igazam. (Lucia, itt vagy még?)

„Rózsa kinyitott egy sérülésmentes könyvet, és összeadta a látott két oldalszámot. Az összeg 87 lett. Melyik oldalszám szerepelhetett a kinyitott helyen. (A) 40; (B) 41; (C) 42; (D) 43; (E) 44”

És amikor véletlenül nem vitatkoztunk, akkor magyaráztunk Pepének gyöngyökről, almákról, sajtokról. És mindenféle olyan tárgyakról, amik a Bolyai matematika csapatverseny feladataiban szerepelt. És néha alma helyett bagukánt mondtunk, hátha akkor könnyebb felfogja a dolgot. És kijelenthetem, internet, hogy a helyzet reménytelen. És teljesen jó érzékkel mondtam azt tavaly a gyereknek, hogy a matekverseny hülyeség. Inkább futkosson az udvaron. Az egész család jobban járna.

És a történetnek itt csak részben van vége, mert ma reggel aztán mondja a gyerek, hogy elfelejtette megcsinálni a matek leckéjét. És siettünk, így segítettem neki beírni a jó megoldásokat. És akkor elérkeztünk az utolsó feladathoz. Bűvös négyzet. Öt darab.

Én: Hű, Pepe ezeket a feladatok, már kiskoromban sem tudtam, megcsinálni. Mindig Kati csinálta meg nekem. Szaladj Papikához, csinálja meg gyorsan neked.

És akkor nagy dirrel-dúrral fogja Papika a ceruzát és a könyvet. És csinálja a feladatot. Pepe kicsit aggódik, mert az apja szó szerint vette, amit kértünk tőle.

Pepe: Papika, ebből nagy bajom lesz! A tanító néni tuti ki fogja szúrni, hogy beleírtál a könyvembe. Tuti észre fogják venni, hogy ez nem az én írásom.

De aztán Papika lelkesedése elég gyorsan lelohadt. Mert az öt bűvös négyzetből csak egyet tudott megcsinálni. És már ordibál is: EZEK A FELADATOK ROSSZAK. NEM LEHET MEGCSINÁLNI. MI AZ INSTRUKCIÓ? HOGY KELL EZT ÉRTENI? MIT KELL ITT CSINÁLNI.

Úgyhogy, azt hiszem, internet, módosítom kell a tervemet, hiába ígérte meg a férjem, besegít majd a nehezebb gimnáziumi feladatoknál. Inkább azt kell megfogadnom, hogy Pepe matekháziját mindig megcsinálom. Vagy legalábbis megpróbálom. Legalábbis addig, míg alsóba jár.