2008. október 29., szerda

Bicska, megint

A festés már-nem-is-tudom melyik munkafázisában A. észrevette, hogy bicskával (vagy késsel?) valaki belevéste az ablak belső párkányára a PAPA szót.

Nem kellett két géniusz hozzá, hogy kitaláljuk Pepe egyik művével van dolgunk. A nyomok nem tűntek túl frissnek, jó néhány hónapja lehet már ott. (Igen, rendszeresen mosom az ablakokat, de nekem eddig nem tűnt fel. Igen, ez az én blogom, és azt írok, amit akarok!!!) Azért is régi mű lehet, mert nem-is-tudom-mióta az összes bicskát a nagymamához száműztem. (Ezért jön a gyerek haza össze-vissza szabdalt kézzel Katitól. De ez megint mellékszál…)

Nagyon sok a stressz, így teljesen elfelejtkeztünk a vésetről (?), és nem is szembesítettük a dologgal Pepét.

Egészen szombat reggelig. Amikor végre őt is hoztam hazafelé.

Én: Képzeld, Pepe, biztos valamelyik lány késsel belevéste az ablakpárkányba, hogy Papa.
Pepe: Tényleg? Na ne mond! Hogy csinálták?
Én: Fogalmam sincs, hiszen se késük, se bicskájuk nincsen. Sőt írni se tudnak.
Pepe: Ez hihetetlen!
Én: Nem te voltál véletlenül?
Pepe: Én? Nem! Soha nem csinálnék ilyet!
Én: Pepe! Teljesen egyértelmű, hogy csak te lehettél. Miért tagadod?
Pepe: Mert nem én voltam!

Megint egy pillanat, amikor alulmúlom saját magamat. Minek a gyereket ilyen álságos próbálkozással bekeríteni? Pont, amikor az igazmondás a központi téma.

Hagytam is az egészet. És az autóban felhangosítottuk a zenét.

Amit Pepe körülbelül 10 perc után lehalkított.

Pepe: Mamika, valami kezd rémleni.
Én: … ??? …

Hazaértünk.

Pepe: Hol van az a bevésett szó?
Én: Itt, Pepe.
Pepe: Valami nagyon-nagyon halványan rémlik.

Nézegeti egy ideig.

Pepe: Igen, lehet, hogy én voltam. De milyen bénán írtam a második pé betűt. Mintha egy 1-es lenne. Hihetetlen! Milyen béna voltam még a nyáron…

És elkezdett az iskolás gyerekek kis-előadni saját magának…

De az én „Miért nem faragjuk össze a ház fából készült tartozékait?” című előadásom elmaradt.

De legalább Pepe is belátta, hogy a sormintát még gyakorolnia kell.

A füzetében!!!

2008. október 28., kedd

Adsz banánt?

ZK: Van banán?
A.: Van.
ZK: Adsz banánt?
A.: Nem értem.
ZK: Adsz banánt?
A.: Nem értem.
ZK: ADSZ BANÁNT?
A.: Nem értem.
ZK: Banánt.
A.: Nem értem.
ZK: BANÁNT!
A.: Nem értem.
ZK: BA-NÁNT!
A.: Nem értem.
ZK: BAAAAAAAANÁNT!

Aztán amikor a kislány már annyira üvöltött, hogy félő volt az erei a nyakán szétpattannak, akkor az apukája megszánta és elárulta neki, tulajdonképpen hallja, amit mond, hiszen az egész környék hallja, csak azt várja, hogy kérje szépen...

2008. október 27., hétfő

Előítéletek

Bevezetés:

Elkészült a házunk festése. A hétvégén elkezdtük visszaköltöztetni a holminkat a garázsból. Pénteken este, illetve szombat reggel két csoportban a gyerekek is hazaértek.

Tárgyalás:

Nem szívesen írok az előítéleteimről. Mert az a tervem, hogy nagyon széles látókörű, tanult és toleráns asszonynak állítsam be magamat.

Most miért röhögtök?

Másrészt, mert akármilyen előítélet-rendszert dolgozunk ki a férjemmel, arra nézve, hogy mely társadalmi csoportot fogjuk ezentúl tervszerűen lenézni, hogy jobban érezzük magunkat (???), biztos, hogy rövid úton saját csapdánkba fogunk esni. És a zuhanás mindig gyönyörűen látványos…

Egy régi és elavult példa: Évekig „szórakoztunk” azzal, hogy az ezüstszürke Opelosokat szapuljuk. (Már nem tudom az előítélet forrását azonosítani. Hogy például miért nem a piros Suzukisokon köszörültük a nyelvünket…) Erről aztán egyik-napról a másikra leszoktunk. Mert A. megkapta az első céges autóját. Szerintetek ezüstszürke Opel volt? IGEN!

Egy új példa: Sosem tudtam hova tenni azokat a családokat, ahol a gyerekek egy múzeumban éltek. Nem nyúlhattak soha semmihez, nehogy eltörjék vagy összepiszkolják vagy leverjék vagy elszakítsák.

Ez az előítélet csak azért születhetett meg, mert eddig sosem volt frissen festett házam ÉS kis gyerekem egyszerre. De ennek is vége. Sőt arról álmodozom, hogy múzeumi kordonnal veszem körbe a házamat. Belülről. Hogy a gyerekek ne fogdossák a szép, új, fehér falaimat.

Sok éves átlagot nézve is, családi életünk elérte az abszolút mélypontot, amely tényt a számat leggyakrabban elhagyó mondatokkal tudom illusztrálni. A válogatás az elmúlt három nap termése reprezentálja. És nem véletlenül használok nagybetűket.

KÉRLEK SZÉPEN, NE NYÚLJON SENKI A FALAKHOZ.
NE FOGD MEG A FALAT!
FAL! VIGYÁZZATOK A SZÉP, FEHÉR FALAMRA.
FAL! FAL! FAAAAAAAAAAAAAAAAAAL!!!

És mert az utolsó pillanatban úgy döntöttük, halmozni fogjuk az élvezeteket, a nappali fenyőpadlóját is felcsiszoltattuk:

CIPŐVEL SENKI SEM LÉPHET A PARKETÁRA! SENKI SE MENJEN A NAPPALIBA! ITT NINCS JÁTSZÁS! FELFELÉ! MENJETEK INNEN!

És ami a férjemnél is kiverte a biztosítékot:

A FRISSEN CSISZOLT PARKETTÁM MINDENNÉL FONTOSABB NEKEM A VILÁGON!

Összefoglalás:

Van egy frissen festett házunk. Van frissen csiszolt parkettánk. Aminek eredményeként a családom életminősége erősen romlott.

PS: A falat már összekoszoltam. Saját kézzel. És a parkettát is megsértettem. És nem csak verbálisan…

2008. október 26., vasárnap

Hány óra van?

Dorishoz csatlakoznom.

A férjem szerint beteges, hogy azt hiszem az egész világ azon dolgozik, hogy engem átcsesszen.

Ha viszont a világot nem érdekli az én jó- vagy rossz-létem, akkor miért esik az óraállítás az őszi szünet első napjaira? Miért?

És ne mondjátok, hogy Daniella, most miért panaszkodsz? Hiszen alhatsz egy órával többet!

Igen, ez így lenne, ha ezt az üzenetet a gyerekeim is megkapták volna!

Nem elég, hogy hetek óta hétköznap 6-kor kelek, hogy Pepe tudjon reggelizni, de most, A SZÜNETBEN!, hiába teszek emberfeletti erőfeszítést, hogy este akár fél 10-ig is fent maradjak a gyerekekkel, hátha így nem fognak hajnalok hajnalán kelni, BUMMM: át kell állítani az órát.

Aminek eredményeként Pepe reggel 5-kor pattan ki az ágyból, hogy menne a tanyára dolgozni.

MERT MIRE VALÓ AZ ISKOLAI SZÜNET, HA NEM ARRA, HOGY TEHÉNSZART LAPÁTOLJON A GYEREKEM EGY ISTÁLLÓBAN???

PS.: Ha megígérem, hogy az összes lámpakörténket átállítjuk energiatakarékosra, és nyáron nem fogjuk a klímát bekapcsolni, akkor nem maradhatnánk ki ebből az órababrálásból?

PPS.: És az is kitolás, hogy a laptop és a mobiltelefon önállóan állítja vissza magát. A tűzhely órája meg nem. Ezt a kavarodást nem tudom feldolgozni!

2008. október 22., szerda

Most már biztos, hogy szopó ágon vagyunk?

Reggel 9-kor a 89 éves Őrmester Dédink kávézás közben lefordult a székről és elájult.

Rá fél órára összetörtem az autómat.

Utána fél órával Bakka esett egy hatalmasat. Esés közben szétharapta az ajkát. Borzalmasan néz ki. (És nagyon fáj neki. Ha valaki esetleg vele akar együtt érezni…)

Természetesen Dédi szedte össze magát a leggyorsabban.

Bakka még nyávog. Nem tud kényelmesen enni, ami nála IGAZI dráma.

Az autóról pedig nem akarok beszélni…

2008. október 21., kedd

Hogy mulatunk szombat este?

Hihetetlen szellemi magasságokba emelkedünk!

Parkolóházból állunk ki, ahol a lányok nagy kedvvel szoktak mindenféle furcsa hangokat kiadni, mert (számukra) érdekesen visszhangzanak a termek. Eddig csak artikulálatlanul üvöltöztek, de most Bakkának sikerült azt a kort elérnie, amikor semmi sem mulatságosabb, mint a kaka-viccek.

Bakka: ZK, mondjak egy vicceset?
ZK: Igen.
Bakka: Kaka. Kaka.
Bakka & ZK: Muhahahaha.

Nos, ez sikerült egy kicsit MÉG visszafelé fejlesztenie a lányomnak.

Állunk ki a parkolóházból a kölcsön autóval, aminek a működtetését még nem teljesen sajátítottuk el, így nem találjuk az egyik legfontosabb gombot. Amivel blokkolni lehet a hátsó ablakok emelését.

Bakka persze a saját gombját egy pillanat alatt megtalálta. Le is húzta az ablakot. És már kiabál is kifelé:

Bakka: Mell. MELL.
Bakka & ZK: Muhahahaha.
Bakka: Punci. PUNCI.
Bakka & ZK: Hahahahaha.
Bakka: Purci. PURCI.
Bakka & ZK: HAHAHAHAHA .

Őrült röhögés a hátsó sorokból.

Mert mi lehet ennél viccesebb???

Aztán kikanyarodunk az Alkotás utcába. És a villamosmegállóban várakozók „szórakoztatása” következik.

Bakka: ZK, mondjál valami vicceset!
ZK: Kaki.
Bakka [üvöltve]: KAKI. ARIEL KAKIJA.
Bakka & ZK: HAHAHAHAHA .

Aztán A. felhúzta az ablakot.

És vége lett a nevetésnek. Következett a hiszti. Hogy ki foglalta el kinek a karfáját…

2008. október 20., hétfő

Upsz, bocsánat!

Vezetek és valaki elém vág. Én: „Mit csinálsz, te idióta?”

Megyek az utcán, valaki elsöpri Bakkát, félhangosan morgok: „Miért nem figyelt ez az idióta?”

Teszek valamit be a hűtőbe és kicsúszik a kezemből: „Milyen idióta vagyok!”

ZK építőkockázik a Nagymamájával, aki nem dolgozik sebesen. ZK bíztatni kezdi: „Gyorsabban rakd, te idióta!”

Aztán persze csöppet megijedt, mert Ági annyira nevetett, hogy végül már a könnyei potyogtak.

ZK: „Most sírsz?”

Nem, nem sírt. Csak ő is tudja, hogy kell gyereket nevelni…

2008. október 17., péntek

Az öt világvallás

Nyáron megváltoztak Pepe olvasási szokásai. Illetve, hogy mit is szeretne, hogy olvassak neki. Esti meseként elkezdtünk könyveket olvasni. Fejezetekkel. Augusztusban aztán Pepe előhozta az egyik képes Bibliáját. (Nem azt a két kötetes, földrajzkönyv-típusút, ami az én gyerekkoromban volt A képes Biblia, hanem egy csöppet modernebbet. Az aranyszéllel. És sormintával. És állatos rajzokkal.) A szerkesztők nem eresztették túl bő lére a dolgot, így pár hét alatt elolvastuk az egészét.

Pepe fantáziáját pedig megindította a dolog.

Én meg az iskola hirdetőtábláján megláttam, hogy van hittan.

És a fiam azóta is jár hittan órára.

Én: Olvastátok a Bibiát?
Pepe: Nem, bár én bedobtam néhány információt.
Én: Mit csináltatok?
Pepe [szokásos távolba meredő buta szemekkel]: Semmit. De van a házi feladat.

Ez persze rögtön nem tetszett nekem. Miért kell hittanról házi feladattal útra bocsátani a gyerekeket?

Persze színezős feladat volt. Mert mióta Pepe iskolába jár, napi három műszakban színez. Illetve csak kettőben. Mert a harmadikban ceruzát hegyez.

(Mellékszál:
Én: Három grafit és 12 színes ceruzát kér az iskola. Szerinted vegyek pótceruzákat? Vagy ez elég egy évre?
Férjem: Nem kell pót, ennyi bőven elég lesz.

Bőven elég is volt. Az első hónapra. Ennyi ideig tartott, míg Pepe csonkig hegyezte az összes ceruzáját…)

De vissza a hittan házi feladathoz: Próbáltam a fiamat rábeszélni, hogy ne csinálja meg, de tekintélytisztelete ezt nem tette lehetővé. Így kedden este utolsó pillanatban elkezdte a gyerekeket színezni.

A házi feladatként a „legszentebb imádság” [idézet a handout-ról] fénymásolt szövegét hozták haza, amelyben minden mondatrészt rajzolt kis gyerekfigurák illusztrálnak. Mutatják, hogy milyen mozdulatot kell tenni az imádság mondása között.

Most nem térek ki arra, hogy ezt milyen patetikusnak tartom. (Ha egyáltalán ez az a szó, amire gondolok.)

Hiába biztattam a fiamat, hogy hagyja az egészet, és inkább menjünk aludni, ő csak színezett rendületlenül az ágyunknál, így én is kénytelen voltam jobban szemügyre venni a gyerekeket.

Az első mondatrészt egy mexikói kisfiú mutatja. Aztán jön egy fekete kislány. Majd egy kínai. Aztán egy eszkimó kislány. Aztán egy száriba öltöztetett lány. Aztán egy mongol (?) fiúcska. Majd egy fehér szőke hajú (illetve narancssárga, mert Pepe úgy színezte), aki egy fekete kisfiú kezét fogja. Aztán egy arab (?). Majd vietnámi. Végül egy nem-is-tudom-milyen kislány.

Én: Te, A., idenéz. Egy eszkimó kislány. És indiai. És vietnámi. Mintha az egész világon minden gyerek római katolikus lenne!

Fontos információ volt korábban, de biztos átsiklottatok felette, hogy kedd este történt mindez. Amikor a férjemnek kosárlabda edzése van. Amire általában szeret elmenni. És már rég el kellett volna indulnia. Így hiába töltött négy évet a piaristáknál, nem volt kedve a kérdést megvitatni. Elintézte, annyival, hogy „mindenütt vannak keresztények.”

Amivel, most, hogy néhány percig böngésztem a wikipédiát, egyet kell értsek. (Bár, nem csak...) És azzal is tisztába vagyok, hogy nem összehasonlító vallástörténet szakkörre küldtem a gyerekemet, hanem római katolikus hittanra, de akkor is…

Miért mindig én vagyok a rossz hír hozója?

Én: Pepe, azért tudjad, hogy vannak más vallások is a világon. Lehet, hogy az az indiai kislány nem is katolikus.
Pepe: Mi van, Mamika?
Én: Sokféle vallás van a világon és…
Pepe: Jó, Mamika, ezt bejeztem. Beragasztod a füzetembe? Én megyek aludni!

2008. október 16., csütörtök

Nem is tudom, hol kezdjem,

de visszatérünk a szokásos jelentéktelen ügyekkel kapcsolatos nyavalygásaimhoz.

Félek a kutyáktól. És nem is igazán szeretem őket. Jó, nem annyira, hogy nyíltan uszítsak ellenük, csak annyira, hogy lehetőség szerint kerüljem őket.

(Jó, persze, a TE kutyádtól nem félek, és szeretem is. Mert olyan édes. És olyan példásan viselkedik. És igen, elhiszem, hogy érti a beszédet. Sőt még beszélni is tud…)

Nyilván adódnak olyan helyzetek, amikor nem tudom elkerülni a kutyákat. Amikor egy parkban rohannak felém. Vagy az utcán odajönnek hozzám és felugrálnak rám.

Ilyenkor megtorpanok. És izgulni kezdek, mi is lesz.

Aztán megkeresem a gazdával a szemkontaktust és megszólítom: „Félek a kutyáktól. Megtenné, hogy visszahívja?” (Azért, hogy összekoszolja a ruhámat az eb, már nem is merek panaszkodni. Mert azt készségesen elismerem, az én hibám, hogy higomán vagyok.)

Szerintetek tíz kutyatulajdonos közül hány hívja vissza az állatot?

Kettő? Három? Nem tudom, de kevesebben, mint szeretném. (Sosem volt kutyám, csak a sötétben tapogatózom, de nem lehetne az állatot megtanítani, hogy, mondjuk, egy lábhoz vezényszóra visszamenjen külön kérés és rimánkodás nélkül a gazdájához?)

A gazdi inkább szóba elegyedik velem. És az alább felsorolt alaptémák közül hoz fel egyet vagy többet:

1. Nem bánt a kutya.
2. Sosem harapott meg még senkit.
3. Nagyon szereti az embereket.
4. Nem kell a kutyáktól félni.
5. Csak játszani akar.

Tudom, de nekem nincs kedvem se dumálni, se játszani…

Ma reggel ZK-val sétálva kutyás anyukával akadtunk össze. (Éles logikával azért gondolom, hogy anyuka, mert egy csecsemő volt a testére erősítve egy babahordozó segítségével.) Az anyuka beszélgetett valakivel, a kutyája viszont hozzám jött dumálni. Én a szokásos kommunikációs stratégiámat alkalmazom: „Félek a kutyáktól. Megtenné, hogy visszahívja?” Anyuka visszahívta? Megpróbálta. Kutya visszament? Nem. Anyuka nyitja a száját. És elővezeti a témáját: „Így a gyerek is félni fog a kutyáktól!”

Köszönöm! Ez most komoly segítség volt!

Mert a kutyákon kívül a másik kedvenc hobbim, hogy vadidegenekkel tárgyaljam meg, hogyan is neveljem a gyerekeimet…

PS: Ahogy mondtam sosem volt kutyám.
PPS: Igen, harapott meg kutya.
PPPS: Hogy a látókörömet szélesítsem, elolvastam Csányi Vilmos kutyás-könyveit. Bedobozoltuk a könyveim, így nem tudom idézni, azokat az érveket, miért is jó, ha az ember beszerez egy kutyát, MIUTÁN a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, de AKKOR majd lesz kutyám. Mert egészségesnek tűnik…

2008. október 15., szerda

A gyerekem gúnyt űz belőlem?!

Mondjuk, tök igaza van...

Szóval ott tartottam, hogy A. visszajött reggel a gyerekekkel, és közölte a remek hírt, hogy nincs meg az autója.

Én még pizsamában voltam, és mivel az első reakcióm az volt, hogy a férjem nem emlékszik, hova tette az autóját este, rögtön le is vágtattam a Városmajor utcába körülnézni, hol az autó.

Nem volt sehol. Nyilván ellopták. És nem a férjem dugta el valahová előző este.

Én: ZK, de loptad el az autót?
ZK: De, Mamika, én még nem tudok vezetni!

Sosem loptak még autót tőlünk, így nem is nagyon tudtam feldolgozni az eseményt. Sokkal kézzel foghatóbbak voltak számomra azok a tárgyak, amiket az autóval EGYÜTT loptak el.

Így megint tanúbizonyságot tettem, két remek tulajdonságomról: 1) vészhelyzetben mindig elvesztem a fejemet; 2) mindig fel tudom mérni, hogy mi is az igazán fontos.

Rögtön jajongani kezdtem az ellopott telefonom miatt.

Pepe rögtön belátta, megint gyenge az anyja: „És képzeld, Mamika, a kormányt is ellopták!”

Én: A telefonom. És a nyári képek ZK-ról!
Pepe: És az a sok csavar, amit elvittek!
Én: A gyerekülések. A gyereküléseink!
Pepe: A motor. Mamika, a motorját is elvitték az autónak!
Én: A CD-k. A GYŰJTEMÉNYES LGT CD-im. JAJ-JAJ-JAJ.
Pepe: A SÁRGA VILÁGÍTÓ MELLÉNY. ELVITTÉK A JÓ KIS SÁRGA VILÁGÍTÓ MELLÉNYT IS. JAJ, MAMIKA. MI LESZ MOST?

Tovább nem tudtam folytatni a sort, mert megérkeztünk az iskolához és rohanni kellett befelé.

Nehogy Pepe életében először elkéssen…

2008. október 14., kedd

A reggeli rutinunk

Mióta Pepe iskolába jár, szoros menetrend szerint zajlanak a reggelek hajnalok, hogy tiszta, jól táplált és nem utolsósorban felöltözött gyerekek léphessenek ki az ajtón ¼ 8-kor.

Ma is minden olajozottan működött.

Indulás előtt figyelmeztettem A.-t, hogy szaladjon vissza a mobiltelefonommal, amit az autóban töltöttünk, mert nemcsak az elegánsabb cipőit pakoltam el, hanem a telefontöltőmet is.

Kisvártatva vissza is ért a kis csapat.

Én: Köszi, hogy visszahoztad a telefonomat. Feltöltötte az autó?
A.: Nem tudom.
Én: Feltörték az autót és elvitték a telefonomat?

Nem, ennél alaposabbak voltak. Magát az autót vitték el, telefonostul…

2008. október 13., hétfő

Festünk?!

Vagy inkább festetünk?!

Véleményem szerint kétféle család létezik. Az egyikben a gyerekek rajzolhatnak a falra. A másikban pedig nem.

Gondolom, nyilvánvaló, hogy az első kategóriába tartozunk. Csupán pontosítani szeretném a „rajzolhatnak a falra” kifejezést. Világos, hogy a gyerekek a rajzolnak a falra külön biztatás vagy kérés nélkül is. És nálunk nem is szoktak különösebb dicséretet kapni egy-egy jobban sikerült grafiti után.

Nyilvánvaló az is, bármit csinálhatok, úgysem fogom magamat abban a típusú családban találni, amelyben a gyerekek nem karistolják össze a falat. Mert mondjuk, nincs otthon olyan íróeszköz, amivel ezt megtehetnék.

De azért néha szeretnék tiszta falak között élni.

Éppen ezért tavasszal megbeszéltünk a férjemmel, hogy a nyári szünidőt kihasználjuk és kifestettjük a házunkat.

Daniella, milyen hihetetlen belső tartásról tettél tanúbizonyságot, hogy nyáron egyszer sem panaszkodtál a festéssel kapcsolatos nehézségekről!

Akik jártak nálunk az elmúlt hetekben, tudhatják, hogy azért nem panaszkodtam, mert valószínűleg nyáron nem volt festés nálunk. Vagy tényleg nagyon gyorsan mocskolódnak a falaink.

Igen, nyáron lett volna ideális a munkát elvégeztetni. És egész nyáron tervezgettük, hogy felhívjuk a festőt.

A festő ma reggel vonult fel.

Miután a hétvégén összepakoltuk az egész házat.

Mindent elpakoltunk.

Így a férjem reggel az öltönyéhez kitaposott tornacipőt vett fel...

2008. október 10., péntek

Péntek reggeli mélyrepülés

Végre itt a reggel! A héten ZK a hálótársam, és kicsit nehéz vele: Éjszakánként jó néhányszor ellenőrzi, megfelelő testhelyzetben alszom-e. Ha nem felé fordulva alszom, abból gond szokott lenni… Mindegy, hagyjuk.

Reggel 6-kor felkelek. ¼ 7-kor berakom a mosást.

¾ 7-kor Pepe rájött, hogy az X darab párbajkártyájából csak X-40 van meg. Hol lehet a többi???

A mosásban. Mert a nadrágja zsebében felejtette a kártyákat.

Az iskolába vezető út párbajkártyákkal és az élet igazán fontos kérdéseivel voltak kikövezve.

A fiam kérdései:

Biztos, hogy eláztak? Miért? De miért? Miért áznak el a kártyák a mosásban? De miért? Lehet, hogy nem történt semmi bajuk? Miért nem bírják a vizet a kártyák?

Az én kérdésem:

Miért képtelenek a férfiak arra, hogy mielőtt beteszik a szennyesbe leteszik a szennyeskosár MELLÉ a piszkos ruháikat, ellenőrizzék a zsebeiket, nehogy kimossak valami NEKIK fontos dolgot?

Mert nekem aztán teljesen mindegy hány üzleti partnertől marad névjegye a férjemnek. Vagy hány párbajkártyája van a fiamnak. Én kimosom a mosnivalót. Zsebeket nem ellenőrzök.

***

Anyukám nálunk töltötte az éjszakát, így a lányok vele itthon maradtak, míg megjárom az iskolát.

Mire visszaérek, a ház a legnagyobb elképzelhető rendetlenség állapotában. A lányok a legszebb ruháikban épp különböző színű temperákat nyomnak az étkezőasztalra. A nappaliban szétdobált reggeli maradványok. Az előszoba felforgatva.

Az anyukám nem ért rá. Hogy mit csinált?

Mivel lejárt a mosás, ő a vizes párbajkártyákat vasalta.

Pepe még nem ért haza az iskolából, de úgy érzem, ma sem én leszek a nap hőse…

2008. október 9., csütörtök

Pepét elhozom az iskolából.

Legalábbis megpróbálom.

Pepe iskolája meglehetősen poroszos. Igaz, a paradigmán belül elég kedvesen nyomják az ügyet.

Egy dologban azonban nincs pardon: Az első heteket kivéve, a gyereket nem lehet az osztályba felkísérni. És amikor megyünk érte, akkor sem lehet felmenni hozzá. Hanem a portás szól fel talky-walky-n a tanárnak, kit küldjön le.

A blog inkább anonim, mint nem, de tegyük fel, hogy a gyerekemet Szabó Pistinek hívnák. De én nem akarnám elárulni ezt, ezért azt mondanám, hogy a gyerek neve: GyakoriMagyarNév GyakoriKeresztnév. Pepe neve viszont nem Szabó Pisti, hanem RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév.

Megérkezem az iskolába. Néhány leánygyermek kíséretében.

Én: Jó napot kívánok. RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnévért jöttem. 1. i. osztály.
Portás: Tessék?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnévért jöttem. 1. i. osztály.
Portás: RitkaKeresztnév?
Én: Igen.
Portás: És a vezetékneve?
Én: RitkaKülföldiNév. 1.i.
Portás: Tessék?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév. 1. i. osztály. De elég, ha bemondja a RitkaKeresztnevét, mert úgyis csak egy van belőle az osztályból.
Portás: Nem. Mi a vezetékneve?
Én: RitkaKülföldiNév. 1. i. osztály.
Portás: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév?
Én: IGEN!
Portás: 1. i. osztály?

Ezen a ponton, aki személyes is követi Pepe iskolai pályafutását kicsit elbizonytalanodhat. Daniella, nem azt mondtad, hogy énekes osztályba jár Pepe? Akkor miért 1. i. osztály?

És teljesen igazatok lenne a közbeszólásért!

Én: Jaj, nem! Rosszul mondtam. Nem 1. i., hanem 1. é. 1. énekes osztály.
Portás [megnyugodva, hogy anyuka lüke]: 1. é?
Én: Igen.
Portás: És hogy hívják a gyereket?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév. 1. énekes osztály.
Portás: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév?
Én: IGEN!

A portás felszól a talky-walky-n az osztályba.

Ekkor elkezdődik egy kb. 15 perces várakozás, amely alatt egyre inkább elbizonytalanodom, hogy Pepe megkapta-e valójában az üzenetemet, és készülődik, vagy pedig nyugodtan játszik valahol.

15 perc után újra tárgyalom az ügyet a portással (lásd fent):

Portás újra felszól a talky-walky-n: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnevet SÜRGŐSEN várják a portánál.

Aztán a 18. és 20. perc között Pepe megjelenik általában. Hozza a cókmókját. Általában.

És indulhatunk is haza.

2008. október 8., szerda

Bakka az óvodában II.

Bakka újra kezdte. Hogy mit? A hisztit. Nem tudjuk pontosan miért, mert nem teljesen világosak az üzenetek:

Én: Bakka mit szeretnél?
Bakka: Nem szeretnék soha többé oviba menni.
Én: Jó, gyerek menjünk be Andrea nénihez, kiíratlak.
Bakka: Jaj, jaj, csak azt ne, Mamika.

Tény és való, Pepével kínlódás volt a kiscsoport. Minden reggel sírt. Illetve pontosítanom kell: Minden reggel sírt, amikor én vittem. Amikor az apja, akkor nem.

Bakkával sokkal könnyebben indult a dolog. Az első héten sírdogált. Aztán egyik reggel összehányta a csoportszobát. Második héttől azonban nem volt gond.

Egészen múlt péntekig.

Pénteket Bakka, az óvónők elmondása szerint, végig sírta. Először mindenki vigasztalni próbálta. Egy idő után viszont menekültek tőle. Fárasztó volt.

Semmi gond. Jön a hétvége. Hétfőn biztos jobb lesz.

A. utazik, így én viszem Bakkát. Az öltözés alatt köhint egyet. Majd még egyet. Azt hittem, a megfázása.

Már régen csinálta, így nem vettem észre, hogy ez AZ A köhögése. Ami után ki tudja adni a taccsot. Ha jónak látja.

Először az ölembe ment. Aztán a táskámba. Aztán az érkező gyerekek lába elé. Aztán a mosdóba.

Az óvónők szerint csak egy kicsit bukott.

Mondjuk én ezt nem így láttam, amikor 8 órakor az óvoda előtt álltam deréktól bokáig hányásban, kezemben egy táska, ami hányással volt teli.

Ezt az állapotot nehezen tudom a napirendemmel összeegyeztetni.

Irány haza, kipucolódni.

Alig érek haza, csöng a telefon.

Szerintetek?

A barátnőm volt, aki utánunk érkezett pár perccel az óvodába.

Még ki sem értem a kapun, Bakka már békésen játszott a babaházzal…

2008. október 7., kedd

Hol van a matricám? Hol???

Szeptember eleje óta készültek a gyerekek a futóversenyre. Tornaórán. Sportkörön. Háziversenyen. Az üzenőfüzetben megkaptuk az … üzenetet: a részvétel kötelező. Futóverseny után a gyerekek hazamehetnek.

Remek ötletnek tartottam. Rendesen be is segítettem az iskolának. Lelkesen magyaráztam Pepének miért is jó sport a futás. (Szavakkal nevelünk, nem jó példával…) Érveim a következő három csoportba voltak sorolhatók:

1. Bárhol lehet űzni.
2. Nem kell hozzá drága felszerelés.
3. Nagyon egészséges.

Minden remekül ment. Matricát kaphatnak, akik indulnak.

Mondjuk ezzel már nem értettem egyet. Miért kell külső motivációs eszközökkel buzdítani a gyerekeket, amikor úgyis szívesen futnak?

Aztán megjött a rémhír:

Extra matricát kaphat az a gyerek, akinek MINDKÉT SZÜLŐJE fut a versenyen.

Hurrá!

Szombat reggel félálomba hallottam, ömlik az eső.

Én: Pepe, nekem a matricánál egy kicsit több motivációra lenne szükségem, hogy ebben az időben fussak a versenyedet.
Pepe: Jó, Mamika, ha helyezést érsz el, akkor…
Én: Pepe, nem akarlak elkeseríteni, de elég kicsi az esélye, hogy én bármilyen futóversenyen helyezést érjek el.
Pepe: Hát, nem tudom, Mamika.

Természetesen (khm, khm) egy kis ömlő eső nem tarthat vissza minket attól, hogy a rajtvonalhoz álljunk.

A futást azonban megelőzte a nevezési procedúra. Már az megdöbbentett, nem futhatok a férjemmel együtt. Mert ő férfi. Én meg nő vagyok. Miután ezen túltettem magam az is feltűnt, két női kategória van: senior és … nem senior. Így kicsit orvosolnom kellett az életkoromat, hogy ne senior kategóriában kelljen rajthoz állnom.

Gyenge kezdőként nem biztosítottunk felügyeletet a gyerek részére, míg a szülei futnak. De úgy gondoltam, mivel 15 perces eltéréssel indították a férfiakat és nőket, A.-nak nem fog gondot okozni ömlő esőben negyed óra alatt visszaérni a 3 kilométeres versenyről.

Nem ért vissza. (De sikerült a remek 34. helyezést megszereznie. Hogy hányan indultak? Körülbelül 40-en...)

Mindegy, rajthoz álltam én is. Rögtön megbántam, hogy nem a senior kategóriába raktam magam. Volt néhány maratonista és triatlonista anyuka. Csak abban reménykedtem, talán a másfél kilométeres távon majd eltaktikázzák magukat.

Persze, ahogy a versenyzászló jelezte az indulást, rögtön elrohantak. Ezzel nem is lett volna baj, ha én nem a rajttal háttal állok. És észreveszem, hogy elindultak. Mire észbe kaptam, a mezőny már elhúzott.

Semmi gond, majd utolérem őket.

Vagy nem???

Kb. 300 méter után meg kellett állnom lihegni. Csöppet gyorsan futnak a … versenyzők.

Sebaj, átállok a sétáló anyukák csoportjába. Legalább tudunk egy kicsit beszélgetni.

Aztán a célnál azért futni kezdtem. Jól is tettem, mert így sikerült a remek 16. helyet megszereznem. A 20-ból.

Pepe gond nélkül lefutotta a saját 600 méterét.

Ha nem tekintjük gondnak, hogy halálfélelme volt a rajtnál a hatalmas tülekedéstől.
Vagy, hogy agyon ázott. Pedig volt rajta esőkabát.
Vagy, hogy egy olajfolton egy hatalmasat esett.

A család teljesítette a kihívást.

Csak azt nem tudom, hol vannak a matricáink, mert Pepe nem kapott semmit. Azt hiszem, életemben először beírok az üzenőfüzetbe!

Hol van a matricám?

Mert ami jár, az jár!

2008. október 6., hétfő

ZK a keresztelőn

Keresztelőre vagyunk hivatalosak. A szertartás elején, mint leendő keresztszülők, keresztet rajzolunk Barnuska homlokára. A pap kéri, bárki, aki úgy gondolja, nyugodtan rajzoljon keresztet a keresztelendő gyerekek homlokára. ZK természetesen lelkesen beáll a sorba. De az utolsó pillanatban meggondolja magát, és hangosan közli a gyülekezettel: „Én inkább biciklit rajzolok.”

Hurrá!

2008. október 3., péntek

Gyerekbetegségek

Az én gyerekeim szoktak betegek lenni. Nyáron kevesebbet. Télen többet. Volt olyan betegség, ami hetekig, hónapokig pattogott közöttük. ZK pont 10 napos volt, amikor azon csodálkoztunk, hogy folyhat ennyi takony egy ilyen kis gyerekből. Szoktam homeopátiás szerekkel gyógyítani őket, de valamikor gyógyszert kapnak. Sőt, továbbmegyek, antibiotikumot is kaptak már. Többször, mint szerettem volna.

És elárulok még egy titkot: Nem érzem, hogy bármit is elrontottam volna. Vagy rosszul csináltam volna. Vagy a kötelező védőoltások miatt van. Vagy a nem kötelezők miatt, amiket mégis beadattam. Vagy azért, mert nem szedjük a legújabb csodaszert, ami minden kór ellen megóvja a gyereket. Vagy azért, mert túl sok csodaszert szedünk. Vagy, mert nem eszik meg a spenótot és a sóskát. Mert megeszik. (Jó, most kicsit túlzok…) És mindennap esznek gyümölcsöt is.

Nem élem meg személyes kudarcként, hogy beteg a gyerek. Mert amikor megszülettek, arra gondoltam, hogy legjobb tudásom szerint vigyázok rájuk felnőtt korúkig. És nem arra, hogy minden betegségtől megóvom őket.

Nem gondolom, hogy az én hibám, ha beteg a gyerek. Vagy azért beteg, mert nem vigyáztam rá eléggé. Vagy, hogy bármiképpen minősíteni engem, mint anyát az a tény vagy szám, hogy a gyerekek hányszor és milyen betegséget kaptak el. És, hogy hány antibiotikum kúrán vannak túl.

Mert a gyerek dolga, hogy átessen a gyerekbetegségeken.

Persze nagyon irigyellek téged, akinek a gyereke még sosem volt beteg. Jó, neked! Nem cserélünk? Úgy értem, gyerekeket.

Hogy éppen most jöttök a kórházból, mert a gyerek egy duplo-kockát dugott fel az orrába. Hoppá!

Hogy nem azért hányta össze az autódat, mert beteg. Mert nem beteg, csak romlott csirkét kaptatok az étteremben és attól lett rosszul.

Hogy sosem lázas. Csak esténként. És azt is csak ritkán. A láz nem betegség, igaz? Pláne nem, ha kevesebb, mint 24 óráig tart. És ha senkinek sem szólsz róla.

Hogy semmi baja sincs a gyereknek, és ezért el is hoztad oviba? Akkor miért fekszik a sarokban? És miért zöld a színe? Úgy értem, a gyerekednek.

Hogy a krónikus fülgyulladás nem betegség? Hanem mi? Értem, krónikus fülgyulladás. Amire hajlamos a gyerek.

Hogy sosem szokott folyni az orra. Elhiszem! De akkor mit törölt most a ruhám ujjába?

Hogy miért köhög? Ki hallotta, hogy köhög a gyerek? Amikor velem van, és mindig velem van, sosem szokott köhögni! Soha!

Persze nyilván definíciós problémáról van szó, és én nem tudom jó, mi is a betegség. És különben is egy paranoiás anyuka vagyok.

Ne is vegyétek figyelembe, amit mondok.

2008. október 2., csütörtök

Mákos tészta

Nyílt titok: a sikereim nagy részét annak köszönhetem, hogy nevetségesen alacsonyra teszem a lécet. És aztán alatta bújok át…

De ez nem zavar.

A gyerekek a nagymamához akarnak költözni, mert ott jobb? Rajta!

A te kerted szebb? Nem gond! Büszke vagyok rád!

Tisztább a lakásod? És? Én is nagyon igyekszem…

De egy dolog nem hagy nyugodni:

Akárhogy is igyekszem, az üzemi konyhát nem bírom lenyomni.

„Mamika, olyan finom volt ma az ebéd az óvodában. Ilyet te sosem tudnál csinálni.” „Képzeld, Mamika, az iskolában ha nem akarjuk megenni, akkor nem kell megenni.” „Nem mondom, hogy a tiéd rossz volt, mert nem volt rossz, sőt finomnak is mondható, de az iskolai, az sokkal jobb.”

Azt hiszem világos, mire gondolok.

Nem vagyok egy konyhatündér, ezt elismerem. De azért nem főzök túl rosszul. És nagyon igyekszem. Ezért nem tudok azon túllépni, hogy az autó hátuljából kiadagolt étel (jó túlzok, mert nyilván felmelegítik a konyhában tálalás előtt a gyerekeknek) jobban ízlik a hálátlan kis dögöknek az édes kis porontyaimnak, akik életem értelmét jelentik a gyerekeimnek, mint amit én rakok eléjük.

Példa:

Múlt héten halállevest húslevest és mákos tésztát vacsoráztunk. Most ne vitassuk meg, miért rossz ez a vacsora menü, mert tudom, hogy rossz, de, ahogy a fiam mondja, „percileg” nem ez a lényeg. A húslevest megették gond nélkül. Pepe és ZK nem hitt a szemének, amikor a mákos tésztát eléjük tettem. Nem merték megkérdezni, féltek eltűnik a ritka látomás: Vacsorára cukros tésztát ehetünk? Nem kellett semmit mondanom. Tömték magukba. Bakka viszont „sós-szájú”, így nem fogadta kitörő örömmel a dolgot. Nem kért a tésztából. A lányom már túl volt két tál levesen, nem erőltettem a dolgot. Egyébként is annyit eszik! Mindig fellélegzünk, amikor feláll az asztaltól és kijelenti, jóllakott: „Hurrá, ma sem durrant szét a lányunk!”

Azért megkérdeztem, odaadhatom-e az ő adagját a húgának. Ez mindig egy alaposan megfontolandó probléma, mert lehet, hogy ő tele van, és neki személy szerint nem kell, de ha az alternatíva, hogy a testvére kapja, akkor kérne mégis még egy esélyt az ügy átgondolására. Meggondolta magát, mégis betömi a kérdéses fogást. Csakhogy ne kapja a húga.

De nem. Bakkának úgy sem kellett a mákos tészta, hogy tudta, ZK kapja meg azt.

Egészen addig, míg a kicsi nem kezdte el enni az ő részét.

Bakka: Mégis kérek mákos tésztát.
Én: Nem kapsz. Most mondtad, hogy nem szereted. Hogy odaadhatom ZK-nak.
Bakka: Nem, nem. Kérek. Szeretem. Kérek.
Én: Azt mondtad egy perce, hogy nem szereted.
Bakka: DE SZERETEM. KÉREK SZÉPEN.
ZK: Szépen kérte, Mamika, adjál neki!

Kitálaltam Bakkának egy újabb adag mákos tésztát. Elé tettem. Bakka rá nézett és kijelentette: „Nem szeretem, Mamika.”

Tudjátok, vannak olyan szülők, akik nem engedik felállni a gyereket az asztaltól, amíg nem ette meg, ami a tányérjába van. És, ha nem eszi meg, akkor megkapja másnap reggel. És másnap délben. És másnap este. Mi nagyon lenézzük ezt az elvet. Mert a gyerek annyit egyen, amennyit kíván. Nem rég tudtam meg, már biztatni sem szabad. Ha a gyerek azt mondja elég, akkor elég. Ő érzi, mennyi ételre van szüksége.

Mindezek ennek ellenére kicsúszott a számon: „Nem állhatsz fel, amíg nem eszed meg.”

Majd elvonultam, hogy egy kicsit verjem a fejem a fürdőszoba falába.

Pepe elbeszéléséből tudom, mi történt ez után az asztalnál. Bakka először a testvéreit próbálta rábeszélni, egyék meg az ő adagját, de ők már csurig voltak. Aztán a lányom befeküdt az asztal alá, szenvedni.

Aztán kegyet gyakorolt és megette a tészta nagy részét. Amikor azt mondta, jóllakott, megengedtem, hogy elhagyja a terepet.

Mindez a múlt héten történt.

Hogy mi történt tegnap?

Az egész az én hibám. Miért kell mániákusan kérdezgetem a gyerekeimet, mit ettek az óvodában-iskolában?

Pepe: Képzeld, a sportkörösök egyedül ehettek! Persze én levest nem ettem csak mákos tésztát. De abból kétszer kértem.
Bakka, az áruló: Igen, Mamika, mákos tészta volt. Nyami-nyami. Olyan finom volt.

Szerencsére az utolsó szavakat már nem hallottam, mert a cukrászda mellett vertem a fejem a falba…

2008. október 1., szerda

Prevenar

Úgy múlt el a tavasz és nyár, hogy a gyerekek nem voltak betegek. Folyamatosan kb. 5 hónapig. Nem hittem a szerencsémnek. Hogy nem kell egyetlen egy hétvégi programot lemondanunk vagy nyaralást eltolnunk, mert beteg valamelyik gyerek? Nem hittem el!

Most azonban újra kezdtünk. Jó, nem betegek. Csak állandóan folyik az orruk. És „Mamika mintha picit fájna a torkom”. És köhögnek, mint a nyugdíjas láncdohányosok.

Azt gondoltam, hogy így nem mehet tovább. Prevenar lesz a megoldás. Beadjuk az oltást nekik. És soha többet nem lesznek betegek. Kaptak már néhány oltást a kötelező protokollon kívül, nem lesz semmi bajuk.

Első lépésként a helyettesítő gyerekorvossal konzultáltunk. Ő nagyon jó ötletnek tartotta a dolgot. Csak azért nem oltattam be a helyszínen a gyerekeket, mert nekem kellett volna megvenni az oltást. És az, ha jók az információim, 16000 forint. Darabonként és gyerekekként. A jó hír, hogy 2 éven felül 1 oltás elég. Így 48000 forintból meg is úsztuk volna a bulit. Ennyi pénzt viszont fizikailag képtelen vagyok „együltő” helyembe elkölteni a gyerekekre. Még ha az is az eredmény, hogy soha többet nem folyik az orruk. Mert fukar vagyok. És ennyi pénzből jó sok zsebkendő kijön.

Így második lépésként felhívtam az apukámat. Egész életében oltóanyagokkal foglalkozott, majd ő irányt mutat. Mivel a biológiai ismereteim elég hiányosak, így rögtön leragadtunk a vírus és baktérium közötti különbség elemzésén. Hogy melyik mit okoz. És mitől véd az oltás. És mit szedhet össze a gyerek az iskolában-óvodában. Ez már kellőképpen összezavart.

Ilyenkor visszavedlek hároméves gyerekké. Adjon valaki pontos utasítást, amit végrehajthatok, csak ne kelljen gondolkoznom. Rendben. Az apukám utánanéz a dolognak. Két anyagot küldött. Az egyik egy gyerekorvosoknak készült pár oldalas jelentés az oltásról. A másik meg arról szólt, hogy Angliában bevezették kötelező oltásként a prevenart. Majd ezt tette hozzá: „A vakcináról minden jót írnak, de igazából nincs egy nagy felmerés itthon a hatásáról a tüdőgyulladásoktól (invázív fertőzésként írnak róla) eltekintve. Nem tudom igazan eldönteni a kérdést, de úgy tűnik a vakcina nem árthat. Persze minden beavatkozásnak van egy minimális kockázata.”

Rendben. Akkor mit is csináljak? Részlet az apukám második leveléből:

„Igazából azt hiszem ez a vakcinát az idős embereknek fejlesztettek ki, mert nagyon sokuk az influenzajárványok után szövődményként tüdőgyulladást kaptak. A dél-afrikai nagyon mély bányákban dolgozókat is oltottak, mert úgy találtak, hogy ők egy különösen veszélyeztetett csoportot jelentenek. Évekkel később kezdtek a 2 éven aluliakat oltani, főleg Skandináviában, de talán meg hasznos lehet később is. Az egyetlen pozitívum, hogy ez a vakcina nagy tisztaságú és így alig tapasztaltak mellékhatást.”

Nos. Lehet, hogy mégsem a prevenar-ra van szükségem.

Hanem egy teherautónyi zsebkenőre. De talán valami csodaszer jó lenne. Ami meggátolná, hogy a gyerekek orrából jöjjön a trutyi. Mert attól undorodom.

Orr-dugó?