2008. szeptember 30., kedd

Beszéljünk a férjemről!

Kicsit kezdem már unni a gyerekeket, ezért most rászállok az uramra. Hogy fog neki örülni!

Szóval beszéljünk róla! Mert annyira boldog lesz tőle…

Valamikor már írtam, hogy a férjem biztos szívesen lenne yuppie, csak erről már a három gyerekkel és a nagyseggű feleséggel lecsúszott. Inkább olyan balek-féleségnek tűnhet sokat szemében, de én tökéletes férjnek látom (kivéve, amikor a tejet elől hagyja a konyhában, de ezt megígértem, nem emlegetem fel többet). Ő a tökéletes férj, aki csak azért kelti fel hajnalban a feleségét, hogy megkérdezze milyen reggelit ígért előző este a gyerekeknek, nehogy valami mást csináljon nekik…

Persze azért vannak álmai.

Most nem arra gondolok, hogy arról álmodozik egyik reggel arra ébred, a felesége hirtelen Claudia Schiffer lett. Mert a férjem szerint Claudia Schiffer egy tehén (hmm?), és ha megkérdezem tőle, akkor mégis melyik híres nővel feküdne le szívesen, akkor nem azt mondja, hogy Angelina Jolie vagy Julia Roberts vagy nem-is-tudom-milyen-bomba-nő, hanem, azt hogy Elisabeth Shue. Rajtam kívül hallott valaki erről a(z idősödő) színésznőről? Nem? Mondom, hogy balek a férjem.

Hanem arról az álmáról lesz szó, amiben Leányfalun van egy Dunára néző házunk, nagy kerttel, kinti-benti uszodával, félmeztelen kertészekkel (jaj, bocs, azt hiszem, átcsúsztunk az én álmomba)… A férjem munkahelye a Duna partjától nem messze található Soroksáron (ha jól tudom). Az álom lényegi része, hogy a leányfalusi álom-házból motorcsónakon jár az uram naponta munkába. (A soroksári gyár az álom egyetlen valóságos eleme.)

Most tekintsünk el arról az apróságról, hogy milyen ember az, aki az álmában naponta munkába jár (balek?), inkább koncentráljunk a motorcsónak részre.

Nem, nem vett motorcsónakot a férjem. Egy liter tejet sem vehet előzetes és konkrét utasítás nélkül. Viszont hosszú évek után elhatározta, megszerzi a vízijártassági-engedélyt (motorcsónak-jogosítvány? Fogalmam sincs így hívják-e.). Mert már tudja kitől fogunk nyáron motorcsónakot kölcsönkérni. (Szia Krisztina! Szia Péter!) (Ezt hívják finom utalásnak…)

A rossz hír, hogy a vizsga jó sok pénzbe kerül. A jó (bár lehet, hogy ez is rossz, attól függően honnan nézzük), hogy nem kell sok-sok hétvégét a családtól távol tölteni, hanem néhány nap alatt lebonyolódik a dolog.

A pénz miatt persze megfenyegettem A.-t, arról ne is álmodjon, hogy megbukik, mert nem fogom még egy körre befizetni. (Attól most tekintsünk el, hogy a saját pénzéből finanszírozza a bulit, mert ezzel én sem foglalkoztam a vita hevében).

Így amennyire tőle telik komolyan veszi a dolgot. Néhány oktatásra valóban elment. És készült a vizsgára. Sőt még engem is megkért, kérdezzem ki tőle a teszt-kérdéseket.

Nem akarok dicsekedni, de láttam már néhány tesztet életem során. És sokat tanultam a tesztek érvényességéről és megbízhatóságáról. Így elég gyorsan megtaláltam a felelet-választós kérdéssor gyenge pontját: „Bangyikám, nem hiszek a szememnek. Mindig a leghosszabb válasz a jó! Hogy lehetsz ilyen balek! Olyan vizsgára tanulni, ahol mindig a leghosszabb válasz a jó!”

A. nem hitt nekem. Közösen megnéztük a kérdéseket és kiderült tényleg nem mindig a leghosszabb válasz a jó. Csak a kérdések 90 százalékánál igaz ez. Viszont 50 százalék kell, hogy átmenjen, úgyhogy az arány nem is olyan rossz.

Tegnap motorcsónakozott néhány órát a Dunán, de este már nem is tanult. Inkább dolgozott helyette néhány órát…

A vizsgát épp most írja. Azt a vizsgát, amin idén eddig két ember bukott meg.

Ha rövidesen nem telefonál haza A., akkor tudom, ő lett a harmadik.

Vagy Elisabeth Shue felbukkant Szentendrén és a férjem lelépett vele…

2008. szeptember 29., hétfő

Spárga és szolfézs

Messziről kezdem:

Bakka születése után pár órával azt vettük észre, hogy a leányzó végtagjai úgy és olyan irányban mozognak, ami erősen meglepő volt.

Legalább tudtam mivel szórakoztatni a látogatókat. A reakcióik változatosak voltak: 1) Sikítozni kezdtek, ne bántsam a gyerek. 2) Megjegyezték, ilyet még nem láttak, és velem kísérleteztek tovább a gyereken; 3) Kifejezték boldogságukat, végre valaki a családban, aki megfelelő adottságokkal rendelkezik, hogy balett-táncosnő legyen. (Hogy kell írni egy szót, amiben három té betű van?)

Nem, Bakka nem lesz balett-táncosnő. Egyrészt, mert nem szeretnénk. Másrészt, mert hogy-is-fogalmazzak-finoman a lányom étkezési szokásai nem teszik lehetővé, hogy olyan karrier lehetőségeket vegyünk számba számára, amelyek esetében a sovány testalkat előfeltétel. Bakka ugyanis imád enni. Nem, nem kövér, de nem is sovány…

Néhány hónapja újra felmerült Bakka hajlékonysága, és mivel semmit sem szeretek jobban, mint a gyerekeimet egymásnak ugrasztani, rögtön össze is hasonlítottam a lányokat Pepével.

Terpeszben és spárgában a két lány lazán (értitek, ugye?) verte a család alfahímjét. Mit mondjak, Pepe nem volt boldog. Annyira nem, hogy a férjem megkért, hogy cikizés helyett inkább ejtsem a témát.

Ejtettem. Egészen múlt csütörtökig, amikor is a zöldségesnél Pepe megtette világrengető bejelentését: „Mamika, a szolfézs órán spárgázni kellett.”

Én, a zöldséges és a zöldséges segédjei is felkaptuk a fejünket.

Én: Tessék?
Pepe: A szolfézs órán spárgázni kellett.
Én: Hol?
Pepe: A szolfézs órán.
Én: Mit?
Pepe: Spárgázni kellett.
Én: Mit kellett csinálni a szolfézs órán?
Pepe: Mondom, Mamika, spárgázni.
Én: Spárgázni?
Pepe: Igen.
Én: A szolfézs órán?
Pepe [Mintha ütődött lenne az anyja, szótagolja a válaszát. Jó, hogy nem tapsol hozzá, ahogy az iskolában tanulták…]: Igen, Mamika. A SZOL-FÉZS Ó-RÁN SPÁR-GÁZ-NI KELL.
Én: Ez biztos?
Pepe: Igen, a szolfézs órán spárgázni kellett.
Én: De nem is jársz szolfézsra!
Pepe: Még jó, hogy nem járok. Mert spárgázni kell.

Ennyi.

Örülnék, ha kisegítenétek egy magyarázattal!

2008. szeptember 24., szerda

15

Nem fogok panaszkodni, mert mint megtudtam, nincs jogom panaszkodni. Mert olyan f*sza az életem…

De.

Nyáron nagyot röhögtünk férjemmel, amikor kis gondolkodás után rájöttünk, hogy Pepe három év alatt egyszer járt megszakítás nélkül három hetet óvodába. 15 munkanapot. A legutolsó három héten. Mert sokáig szerdánként lógattuk a gyereket. Vagy mert beteg volt. Lépten-nyomon. Semmi komoly. Mindig csak egy kis torokgyulladás.

Gondoltam az iskolában másképp lesz.

Múlt pénteken lett volna a fiam 15. munkanapja az iskolában.

Szerintetek ment?

Nem. Mert fájt a torka.

Vannak dolgok, amik nem változnak…

2008. szeptember 23., kedd

Utcai szemben a benti-bentivel szemben a benti-kintivel

Hogy nem értitek?

Én sem értettem évekig. De meg tudom magyarázni!

Három éven át Pepét farmerben és pólóban vittük az óvodába. Ott átvette a benti ruháját, ami általában valami kánikulához illő öltözék volt, mert a csoportszobában állandóan 25 fok körüli hőmérséklet volt.

Ha kertbe kimentek és hűvösebb idő járta, akkor Pepe visszavette az utcai ruháját. Oly mindegy volt, hiszen csupán közvetlen mosás után tiszták a fiam ruhadarabjai.

A problémát, hogy miért is kell külön öltözet vinni a kerti játékhoz nem értettem. Sőt, bevallom, átléptem az egész kérdésen.

De tegnap reggel megvilágosodtam.

Bakka 8-ra jár oviba, mert először még a bátyját kell elvinnie az iskolába. Ehhez ¼ 8-kor kell indulnia, ezért. ½ 7-kor költöm.

Általában sírva ébred, szegénykém, de hamar megnyugszik, ha meglátja a mézes tejét. És a szépruháját, amit „lelkesen” lobogtatok: „Nézd, milyen szép ruhában mehetsz ma! És nézd, milyen szép szívecskék vannak a harisnyádon.”

A cipőket már a gyerekek egyedül veszik. Rohanvást.

Bakka: Mamika, nem akarok mindig csak tornacipőt. A lakozott cipőt vehetem?
Én [mit érdekel, mit vesz fel a gyerek]: Persze. Csak siessünk.

Már az iskola felé haladunk, amikor a lányom felteszi a következő kérdést: „Mamika, a lakkcipőmben fogok az udvaron játszani?”

És leesett a közmondásos tantusz. És az iskola után hazafelé vettük az irányt, hogy magunkhoz tudjuk venni Bakka benti-kinti ruha összeállítását. Két változatban: egyiket hidegebb, másikat melegebb időre. Mert szépruhában nem hajlandó homokozni a lányom.

Tehát, összefoglalom:

Utcai ruha: Bármi lehet, amihez harisnyát és lakkcipőt lehet viselni.
Benti-benti ruha: Nyári szoknya, póló, a (benti) kánikulára való tekintettel szandál.
Benti-kinti ruha: Farmernadrág, játszópulóver, tornacipő.

Csak azt nem értem, hogy a lányok öltözőszekrénye miért nem kétszer akkor, mint a fiúké…

2008. szeptember 22., hétfő

Egy új világ

Most, hogy Bakka óvodába jár, teljesen új világ tárult fel előttem.

Míg a fiam koptatta ugyanazt az intézményt, semmiféle információ nem szivárgott ki arról, mit is csinálnak ott egész nap. Mintha egy vákuumban töltötte volna Pepe az idejét…

A lányomból viszont ömlik a szó. Pletykás. Ezer lyukból folyik belőle az információ. Nem is tudom, kire ütött ez a gyerek…

Lássuk a három fő pontot:

1. Kivel játszottál?

Pepe: Mindig egyedül játszom a sarokban.
Pepe: Nincsenek barátaim.
Pepe: Nem tudom, hogy hívják azt a kisfiút.
Pepe: Nem, ő nem a mi csoportunkba jár. [Oda járt…]

Bakka: A rengeteg barátommal. Ott van Doma, mellette ülök ebédeléskor. Lili a legjobb barátnőm. Ő az anyukám. Én vagyok a lánya. Ott vannak az ikerek (sic) is. Zsombor és Bálint. [Igazából Ádám és Gergő. A lányom se emlékezhet mindenre…] Őket nem szeretem, de már barátkozom velük. És képzeld, Mamika, nagyon izgulok, mert a Jegenye belázasodott! És vannak a kicsit. Akik mindig sírnak.

2. Mit csináltatok ma?

Pepe: Semmit.

Bakka: Tanultunk egy új dalt. [És előadja. Naponta általában egy újat.]

3. Mit etettek?

Pepe: Nem emlékszem. [Akkor is ezt válaszolta, ha délben az ebédlőasztal mellől vittem haza...] [Mellékszál: Az óvodás férjemet, ahányszor is kérdezte az anyukája, mit evett aznap, a válasz ugyanaz volt. Három éven át. Gulyásleves, tejberizs.]

Bakka: Ebédre kertész leves volt. [Fogalmam sincs mi az.] Volt húsi is. A vacsora [értsd: uzsonna] viszont nem ízlett. Képzeld, Mamika, hideg tejját adtak. [A lányom csak meleg tejet hajlandó inni…]

Pepe az iskolában ebédre ugyanazt kapja, mint Bakka az óvodában. Így meg szoktam tudni, mit evett a fiam.
Pepe: Nem tudom mi volt, sosem láttam még olyat.
Bakka: Pepe, targonya volt az. Targonya.

2008. szeptember 18., csütörtök

Miért üvölt ZK?

Mert reggel elviszem a testvéreit iskolába/óvodába.

Mert elmegyek dolgozni.

Mert bemegyek a szobámba dolgozni.

Mert lemegyek a lépcsőn, anélkül, hogy megvárnám.

Mert átmegyek a másik szobába, anélkül, hogy engedélyt kérnék tőle.

Mert elmegyek onnan, ahol éppen hagyott.

Mert este nem bújok mellé.

Mert este mellé bújok, de nem arra fordulok, amerre ő akarja.

Mert este mellé bújok és arra fordulok, amerre ő akarja, de amikor már azt hiszem, hogy alszik a másik oldalamra akarok fordulni.

Mert éjszaka kimegyek pisilni.

Mert WC-re szeretnék menni napközben is.

Bár olyankor óvatos, és mielőtt utánam nyomulna, bekopog és megkérdezi:

„Mamika, pisilsz vagy kakilsz?”

És arra jöttem rá, ha azt mondom, hogy kakilok, akkor, de csak akkor, békén hagy.

Nem értem miért…

2008. szeptember 17., szerda

Vasárnap reggel

Mit csináltatok vasárnap reggel fél 9-kor?

Aludtatok? Főztetek? Tévét néztetek? Temploba készültetek? Gyerekekkel játszottatok?

Jó nektek!

Mert mi tehenészetet kerestünk.

Mert ausztriai nyaralásunk óta, Pepe álma, hogy istállóban dolgozhasson.

Először lesöpörtem a kérését, de aztán megtörtem.

Hetek óta nyaggatott, hogy keressek neki egy tehenészetet, ahol tudná szalmázni (???) az állatokat.

Városi lány vagyok.

Fogalmam sem volt, hol lehetnek a tehenek, akik a zacskós tejet csinálják. És a dobozosat. A kisboltunkban aztán összefutottunk egy emberrel, aki lovon jár. Gondoltam, ő tudja majd hol laknak a tehenek.

Tudta.

Őket kerestük. Meg is találtuk! Kit is? Kénytelen vagyok körülírni: Az embert, aki a teheneket őrzi a réten. Tudom, hogy nem juhász. Nem kondás. Nem pásztor. Gulyás? Beszéltünk vele. Bármikor szeretettel várja a fiamat.

Arra gondoltam, hogy akkor a továbbiakban nem is erőltetem a szépírást

2008. szeptember 16., kedd

Melyik a bal kezem?

Ez a bal vagy a jobb?

Melyik is?

Tudom, persze, tudom, csak egy kicsit kell gondolkodnom...

Pepének viszont pofon egyszerű...

Én: Jé, Pepe, ebből a feladatból egyet sem tudtál megcsinálni.
Pepe: Pedig pofon egyszerű volt.
Én: Mit kellett csinálni?
Pepe: A balra menő autók felé kék pöttyöt, a jobbra menő autók felé piros pöttyöt kellett rakni.
Én: De te mindenhová lilát tettél.
Pepe: Igen, mert előbb pirossal, majd kékkel színeztem ki. Lila lett. Jó mi?
Én: De így nem jó. Át is húzta a tanító néni.
Pepe: Nem az én hibám. Azért nem sikerült, mert a tanító néni összezavart. Először azt mondta, hogy a balra menő autókat kell pirosra színezni, utána meg azt mondta, hogy a balra menő autók pöttyeit kékre kell színezni.

Úgy tűnik, hogy sikerült családunk újabb generációjában olyan férfit kitermelni, aki genetikailag KÉPTELEN A TÉVEDÉSRE.

Hurrá!

2008. szeptember 15., hétfő

Szépírás és verekedés

A tanító nénik elégedetlensége két téma körül csoportosul.

1. A gyerekem nem ír szépen.

Nem, Pepe, nem tud még írni, de a vonalakat csúnyán húzza. Kihúzza a négyzethálóból. Kimegy a vonalon kívülre. Az én véleményem? Tényleg rettenetesen ronda, ahogy a vonalakat húzogatja. De mintha valahol láttam volna hasonlóan csúnya írásképet. Hol is? Megvan! A bevásárlólistán. Amin a hét elején a férjem összeírta, mit kell vásárolnom.

Nem irigylem a tanító néniket. A férjem génjei ellen nehéz küzdeni.


2. A gyerekem verekszik.

Természetesen az én ártatlan, minden agressziótól mentes gyerekem, soha életében nem verekedett még. Soha nem támadna senkire. Sosem kezdene verekedést. (Igen, teljesen reálisan szemlélem Pepe viselkedését!)

Vicces, de a tanító néni meg is erősített. Az osztály két legnagyobb gyereke verte Pepét.

Pepe szavaival: „11 fős tömegverekedésbe keveredtem. 10-en engem ütöttek. Már a könnyem is kicsordult a sok ütéstől.”

Hogy kezdődött?

Pepe: „Mentem szépen a sorban, amikor hátulról belém bokszolt valaki.”

Tanító néni: „Ha még egyszer verekedés lesz, akkor intőt fogtok kapni.”

Nem adok egy hetet sem az intőig.

Hogy miért?

Megint a fiamat idézem: „Ha egy fiú egy ujjal is hozzányúl egy lányhoz, akkor a lány rögtön megy árulkodni. Ha egy fiú verekszik egy másikkal, akkor nem mennek árulkodni, hanem addig harcolnak, míg az egyik fel nem adja.”

Hurrá!

2008. szeptember 12., péntek

Talán jobb lenne, ha hallgatna…

Bakka és testvérei a megállóban várják a villamost. Idősebb házaspár kezdi őket dicsérni, milyen aranyosak, kedvesek és szépek.

Bakka először csak a szemét forgatja. Meglehetősen látványosan.

Majd nyelvet is ölt az idősebb pár felé. Hátha nem értették a "finom" célzást.

Majd a véleményét is kifejti. Érthetően és meglehetősen hangosan:

„EZEK A MAI ÖREGEK…”

Szerencsére nem folytatta...

2008. szeptember 11., csütörtök

ZK-val kettesben

A múlt hét fejleménye volt, hogy, kis túlzással állíthatom, életében először maradtam kettesben több órára ZK-val. Tanulságos volt. Mindkettőnk számára. Pepének ilyen idős korában már volt egy testvére, így az élmény többszörösen is újdonságként hatott. Bár, amikor egy anyukának viccesen panaszkodtam az óvodában, ZK milyen nehezen viseli testvérei eltűnését, akkor segítőkészen mondta nekem: „Bölcsődébe kellett volna íratni, akkor nem lenne gond vele.”

Na, igen. Nem tudtam, mi hiányzik még nekünk!

Három órát töltöttünk kettesben itthon.

Az első félóra elég lassan telt, mert ZK vinnyogva hisztizve vette tudomásul, hogy testvérei távoztak itthonról.

Aztán a lányom megéhezett. Nem voltam résen, így önállóan kezdte a hűtő tartalmát kirámolni. Így egy ideig takarítóst játszottunk.

Már jobb kedvében volt, elfogadta a javaslatomat, hogy főzzünk tejberizst. Véletlenül barnarizzsel kezdtük meg a procedúrát, azaz ez is eltartott egy ideig. ZK-nak nem volt jobb dolga, nézte hogyan fő a rizs.

El is telt az első másfél óra. Plusz öt perc, amíg bevágott két tányérral az életből.

Elpakoltunk a konyhában. 5 perc. Beraktunk egy mosást. 5 perc. Lemostunk két ablakot. 10 perc. Felporszívóztuk a gyerekszobát. 5 perc.

Ezek után ZK magamra hagyott. Fogalmam sincs miért.

Mivel életében nem játszott még egyedül, kicsit zavartan bevonult a gyerekszobába. Építetett egy várat. 5 perc.

Majd rájött, testvérei kincsei elérhetőek számára. Azokkal is szórakozott 10 percet, de aztán érdekesebb szórakozást talált: elővett minden olyan játékot, ami több mint két darabból állt és azokat terítette a gyerekszobába. Fogalmam sincs, ki és mikor fog rendet rakni…

Fél 11-kor szóltam, indulunk Bakkáért. Versenyt futottunk az autóig és boldogan ugrottunk be.

Majd másfél órát vártunk az óvodánál.

Csöppet korán érkeztünk…

2008. szeptember 10., szerda

Pepe az iskolában III.

Pepe: Mamika, tudod mit tanultam ma?
Én: Nem. Mit?
Pepe: Azt, ha így kinyújtom a karjaimat és a kezeimet ökölbe szorítom, akkor nem tud senki legyőzni verekedésben, mert nem tudnak hasba vágni.
Én: Kivéve azok a gyerekek, akiknek hosszabb a karja, mint neked.
Pepe: Nem, ők sem. Mert akkor így csinálok a karommal és felfogom az ütéseiket.
Én: …
Pepe: Jó mi, Mamika?

2008. szeptember 9., kedd

Oral history: Az uzsonna

Mikor első gyerekemmel terhes voltam, valahol azt olvastam, hogy a szoptatás olyan, mint az orgazmus. Elmondhatom, hogy felfokozott izgalommal (hogy is fogok ebből kikeveredni?) vártam a gyerek születését. Nem akarok senki parádéjára esőt bocsátani, de az etetés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt hiszem túl magasra tettem a lécet…

És azóta is, a gyerekek etetésével kapcsolatos egyetlen folyamat sem vált számomra az anyaság metaforájává.

Egészen mostanáig. Sosem éreztem anyábbnak magamat, mint amikor rakom be Pepe táskájába az uzsonnát.

Reggel van. Pepe már felöltözött. Hátán a táska. Indulna már a gyerek, de én nem engedem. Tartom a táskáját a fogantyújánál fogva. A gyerek rohanna, én húzom visszafelé. Még nem engedem az útjára.

Mert az uzsonna még nincs a táskájában.

Hogy mit (és hogyan!) csomagolok neki?

Magatok is eldönthetitek az alábbi három kis történet segítségével:

Anyukám: „Csak ritkán vittem zsíros kenyeret az iskolába. Általában Piké tízóraiját ettük. Piké késői gyerek volt. Az anyukája 40 évesen szülte és nagyon boldog volt vele. Mindig hatalmas, vastag karéj fehérkenyeret hozott az iskolába. A két kenyérszelet között mindig valami finomság volt. Általában többen laktunk jól belőle.”

A férjem: „Iskolai kiránduláson voltunk. Anyukám nekem mindig hajszálvékonyan szeletelt barnakenyeret készített. Papp Andrisnak külkeresek voltak a szülei, és életemben sosem láttam olyan nagy szelet fehérkenyeret, amit ő hozott a kirándulásra. És rántott hús volt a két szelet között. Azt gondoltam, az a Kánaán.*”

Én szokás szerint sokkal felületesebb voltam és a tartalomig el sem jutottam. Az osztályunkban két csoportra lehetett osztani tízórait hozó gyerekeket. Az első csoportba tartoztak a menők, akik alufóliába csomagolva kapták a szendvicsüket. Ők voltak az élet császárai. Mi lúzerek, mi futottak-még gyerekek viszont MINDIG papírszalvétában hoztuk az ennivalónkat. Hiába könyörögtem otthon alufóliáért, az anyukám sosem adta be a derekát…

* Amikor újra elmeséltettem a férjemmel a történetet, akkor használta a szendvics/Kánaán hasonlatot. Amikor először számolt be erről az élményéről, akkor azt mondta, idézem szó szerint: „Akkor tudtam már, hogy az élet el van baszva.”

2008. szeptember 8., hétfő

Kedves vagy Daniella,

hogy ilyen lelkesen írsz a gyerekeidről és az ő nagy szájukról, de ez nem igazán érdekel minket. Inkább azt mondd el, hogy TE hogy vagy.

Mit is mondjak?

Pepét egész nyáron azzal etettem, hogy nem lesz olyan iskolával kapcsolatos dolog, amit ne tudnánk megoldani. Ne aggódjon. Minden rendben lesz.

Nyilván minden rendben van. Nem is mondom, hogy egy hajszálon múlt a túlélésünk, de nem volt vicces az első hét. Az, hogy egyszerre kellett a két gyereket két különböző helyen elindítani, és közben ZK-t nyugtatgatni, hová is tűntek a testvérei, csöppet fárasztó volt.

Hétfőn reggel 6-kor pattanok is az ágyból. 6 óra 10 perckor felöltözve, fogat mosva megyek le a konyhába. Már be is ágyaztam. A gyerekek ruháit már előző este kikészítettem. Pakolom az uzsonnát az iskolásnak. Tudományos alapon összeállított reggelit kapnak a gyerekek. Időben indulunk. Nem idegeskedünk.

Kedden reggel 6-kor felkelek. Pár perc kell, hogy összeszedjem magam, de megy minden a maga útján. Készítem a reggelit és uzsonnát. Pepe reggelizik. Bakka nem éhes. Nem baj, ő úgyis kap az óvodában. ZK annyit eszik, mint egy kismadár. Majd azt összecsipegeti valahol. Időben indulunk. Nem idegeskedünk. Csak egy kicsit, mert nincs parkolóhely az iskola közelében, és reggel 10 előtt nem tudok párhuzamosan parkolni. Mondjuk 10 után is csak akkor, ha vészhelyzet van…

Szerda reggel már a férjemet találja a konyhában. Reggeli helyett banánturmixot kap Pepe. Nagy a rohanás, mert dolgoznom kell menni. Pepét és Bakkát A. viszi. Később kapom a „van egy rossz és jó hírem” üzenetet. Jó hír, hogy Bakkának megtalálták az oviban a tigrises szőnyeget, amit szeretett volna megtekinteni. A rossz hír, hogy idegességében, hogy ott kell maradnia, össze is hányta a nevezett szőnyeget…

Csütörtök reggel: Fél hétkor kivakarom magam az ágyból. Felöltözöm, hogy ne én legyek egyedül pizsamában. A. már a reggelit készíti. Próbálom a gyerekeket nyugtatni, hogy már csak két nap van hétvégéig. A. viszi őket. ZK a délelőtt nagy részét hisztivel tölti. Ő miért nem mehet Papával?

Péntek: 7-kor ébredek a gyerekekkel együtt. Hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk. Amikor rájövünk, iskolába-óvodába kell menni, sírni kezdünk. A. rohanva indul a gyerekekkel. Késésben vannak. ZK-val becsukjuk utánuk a kaput. Mindketten pizsamában vagyunk…

Összefoglalva elmondhatom, hogy bár szívesen adom életemet és véremet a gyerekeimért, de azt szeretem, ha ezt nem reggel 6 és 7 között kell tennem. Mert fél 8-ig szeretek aludni.

Nem akarok fenyegetőzni, de meg kell jegyeznem, hogy ez az egész iskola-óvoda buli nem fog az arcbőrömnek jót tenni…

PS: Kedves Daniella! Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van veled. Azt mondd el inkább, szegény A. hogy van!

Kedves Érdeklődök! A férjem egy nyuszi és külföldre menekült! Azzal védekezik, hogy dolgoznia kell. Hogy pénzt keressen. Hogy el tudja tartani a családját. Mindig csak a kifogások...

PPS: Ma 4 órára kaptam időpontot a fogorvostól. Ha holnap nem jelentkezem, akkor a szemésznek volt igaza

2008. szeptember 5., péntek

Pepe az iskolában II.

Elmeséltem, hogy egyszer mit mondtam az iskolában az osztálytársaimnak. Viszont voltam olyan kedves és az anyukámat nem fárasztottam a történettel.

Nem így Pepe.

Pepe: Mamika, van egy kisebb gond.
Én: Mi az Pepe?
Pepe: Majd később elmondom.

Később aztán valóban előadta a beszámolóját:

Pepe: A tanító néni megkérdezte, ki hol nyaralt. És én felálltam az osztály előtt és mindenkinek azt mondtam, hogy Loch Ness-ben voltunk. És hogy láttuk a Loch Ness-i szörnyet. És nemcsak hogy láttuk, de le is fényképeztük. 9-szer. És nemcsak lefényképeztük, de szereztünk tőle egy pikkelyt is. És azt is megígértem, hogy beviszem holnap a fényképeket és a pikkelyt. Tudnál valamit csinálni?
Én: Pepe, a Loch Ness-i szörny nem is létezik!
Pepe: Tessék?
Én: Nem létezik a szörny.
Pepe: ???
Én: Pepe senki sem bizonyította még, hogy létezik a Loch Ness-i szörny.
Pepe: Jó, de azt sem bizonyította senki, hogy NEM létezik, Mamika. Szerintem létezik. Tudsz segíteni?
Én: Nem.
Pepe: Mi lesz most?
Én: Nem tudom.

PS: Emlékeztek, hogy a nyáron írtam a skóciai nyaralásunkról? Hogy nem? Szerintetek miért nem? Talán, mert életünkben nem voltunk Skóciában…

2008. szeptember 4., csütörtök

Bakka az óvodában

Bakka: Elhoztam a barátaimat is.
Nono: Kiket?
Bakka: Dudut, Palikát és Fákángot.
Nono: Mind fiúk?
Bakka: Dehogyis. Palika lány.

Aztán Bakka vezetésével megalakították az oroszlán-családot. Ő lett az oroszlán-mama, D., a barátja az oroszlán-papa. Mivel a csoport 80 százaléka elfér a hónuk alatt, így nem volt nehéz két oroszlán-gyereket választani.

Hogy mit csinál az oroszlán-család? Üvöltéssel ijesztgetik a kisebb gyerekeket. Érzem, népszerű lesz a lányom! Aki egyébként elég hamar megunta a dolgot, és leült a homokozóba játszani. Félszemét azért rajta tartotta a többi gyereken, és megfelelő pillanatban utasította az oroszlán-papát, hogy hol és kit vegyen üldözőbe. Mintha magamat látnám!

Első nap, amikor egyedül kellett ott maradnia, nem volt semmi sírás-rívás. Egészen addig, míg a többi gyerek nem kezdett el sírni. Akkor aztán beleadott apait-anyait és a földön fetrengve hisztizett. Néhány percig bírta csak, majd felállt, leporolta magát és folytatta a játszást. Az őt vigasztaló óvó néniket hamar leállította: „Mondhattok bármit nekem, akkor sem fogom soha megszeretni az óvodát.”

Hihetetlenül olajozottan működő rendszerünk fogaskerekeibe a harmadik nap már homokszem került. Bakka összeszedésével megbízott nagypapának rossz információt adtunk és nem ért időbe Bakkáért. Szerencsére a lányom nem vette észre, hogy az, hogy D. Mamájával mehet fagyizni ovi után, tulajdonképpen egy B-terv, amit azért kellett életbe léptetni, mert szülei az óvodában felejtették volna…

2008. szeptember 3., szerda

Pepe az iskolában

Pepe önértékelésével nincs gond. Évnyitó után beszámolt tapasztalatairól:

„Mamika megnéztem a többi gyereket, és nekem a legfejlettebb az izomrendszerem, szerintem én leszek a legerősebb az osztályban. Azt nem tudom, hogy mennyit tudnak történelemből, de majd az első történelem órán kiderül, de szerintem abból is én leszek a legjobb.” Nem mertem megkérdezni Pepét, hogy látta-e azokat az osztálytársait, akik körülbelül olyan magasak, mint én. Azt sem mertem közölni a fiammal, hogy történelem órára még kell néhány évet várnia…

Vártam, hogy gond lesz Pepével és az ő nagy szájával, de reménykedtem, tovább fogja bírni, mint az első óra.

Amikor is a fiam jelentkezik:

Tanító néni: Tessék, Pepe, mit szeretnél?
Pepe: Kérhetek egy papírlapot?
Tanító néni: Igen, Pepe. De miért van szükséged papírlapra?
Pepe: Mert már kezdek unatkozni.

Elnézést kértem. A tanító néni szerint, nem gond. Nagyon udvarias volt a fiam.

Szintén első nap.

A tanító nénik elmagyarázzák a magatartással kapcsolatos fontos tudnivalókat. Minden gyerek piros ponttal indul. Aki rosszalkodik, annak a piros színe sárgába fordul. Aki még rosszabb azé zöldbe. A legrosszabb pedig a kék pont. A tanító néni kérdezte, jól fognak-e viselkedni. Minden gyerek ígérgette égre-földre, sosem lesz rosszabb, mint piros pontja. A fiam jelentkezett:

Pepe: Én most nem tudom megígérni, hogy mindig piros pontom lesz. De azt megígérhetem, hogy sosem lesz kék pontom.

Elnézést kértem újra. A tanító néni szerint, nem gond, hogy nem tesz felelőtlen ígéreteket. semmit.

2008. szeptember 2., kedd

Egy másik első nap

Nem tudom, Bakka, hogy fogja megszokni az óvodát, de ha Pepéből indulunk ki, akkor könnyes hónapoknak nézünk elébe. Bár, és ezt alig merem elhinni, az előjelek jók:

Bakka: Olyan kíváncsi vagyok, milyen lesz az ebéd az óvodában.
Én: Biztos nagyon finom.
Pepe: Igen. NAGYON finoman főznek ott. Sokkal jobban, mint Mamika.
Én: És képzeld, Bakka, nemcsak ebédet fogsz kapni, hanem reggelit és tízórait is!
Bakka: TÉNYLEG, Mamika?
Én: Igen. És uzsonnát is. Bár azt csak azok a gyerekek kapnak, akik ott is alszanak ebéd után.
Bakka: Én ott fogok aludni, Mamika!

Így legyen!

Bár ez nem sokkal fogja az életminőségemet javítani, mert elkövettem azt a szarvashibát, hogy megígértem Pepének, ha nem akar napközis lenni, akkor nem kell ott maradnia délután...

De, ha ott is maradna, akkor is még itt van ZK.

Valahol itt van. Legalábbis az előbb még itt volt…

2008. szeptember 1., hétfő

Az egyik első nap

A kérdés az, mit is mondjak a fiamnak mielőtt, életében először, bekísérem az iskolába.

Kell valami üzenet. Ami rövid és velős és elkíséri Pepét. Amire emlékezhet. Amire figyelmeztethetem naponta többször alkalomadtán. Ami segít neki, hogy sikeres legyen. Bár fogalmam sincs mit értek sikeren…

Mit is mondjak neki?

„Vigyázz magadra!” Állandóan ezt ismételgetem. Szerintem már meg sem hallja.

„Tiszteld a tanáraidat!” Ennyi erővel a kisdobos vagy úttörő pontokat is elővehetném…

„Fogadj szót!” Talán valami felkiáltójel nélküli kellene.

„Legyél okos.” Igazából ez is felkiáltójeles. És nem is tudom, szeretném-e, hogy okosabb legyen, mint most. Már most sem tudok szócsatában nyerni a fiam ellen…

„Tanulj sokat.” Blablablablablablablablablabla.

„Ne verekedj soha!” Ha ezt mondom, nem fogják laposra verni a fiamat már az első héten? Mi lenne, ha inkább, ezzel küldeném iskolába: „Megütnek egyszer, udvariasan szólj, ne bántsanak máskor. Ha másodszor is megütnek, akkor bemosol a támadódnak tiszta erődből! Világos?” Ez egy jó tanácsnak tűnhet. Ha azt szeretném, hogy októberre a környék összes iskolájából eltanácsolják a fiamat. Még nem készültem fel a homeschooling-ra…

„Figyelj az órákon, hogy ne otthon kelljen tanulnod.” Talán nem tanulási stratégiákkal kellene kezdenem…

„Legyél szerény.” Ez már jó lehet. Ha tudná a fiam, mi az, hogy szerény. Ez sem jó.

„Sose szívj semmit a WC-ben.” Azt hiszem, hogy erre még ráérünk. Talán majd felső tagozat előtt…

„Pisiltél, kakiltál?” Nem tudok felülemelkedni a sok-sok év iskolai WC élményeken… Talán Pepe kevésbé lesz érzékeny…

„Vigyázz a holmidra!” Na, ja. Legszívesebben előadnám, hogy az én időmbe egy palatábla és a darab kréta kellett az iskolához. A könyveimet meg szíjjal összefogva vittem iskolába. De lehet, hogy ez nem igaz…

Mi lenne, ha azt mondanám: „Ne felejtsd el, Pepe, bármi is történik az iskolában, tanulni klassz.”

Persze, ha eszembe jut. Ha nem akkor marad a: „Brühühühühü, hogy nőhettél meg ilyen gyorsan kisbabám. Brühühühühü. Hol az én kisbabám? Brühühühühü.”

***

Hogy végül mit mondtam?

Semmit. Mert Pepe a parkolótól az osztályteremig szapult: „Mamika, miért kellett ennyire messze parkolni az iskolától? Nem gondolod, hogy én minden egyes nap ennyit fogok gyalogolni!”
De gondolom, Pepe! Én kilométereket mentem az iskolába, hóban-fagyban. Sosem panaszkodtam. Vagy nem…

Hogy mit mondtam az osztályterembe lépő a fiamnak?

Semmit. Mert berohant. És egyáltalán nem volt kíváncsi rám…