Az egyik első nap

A kérdés az, mit is mondjak a fiamnak mielőtt, életében először, bekísérem az iskolába.

Kell valami üzenet. Ami rövid és velős és elkíséri Pepét. Amire emlékezhet. Amire figyelmeztethetem naponta többször alkalomadtán. Ami segít neki, hogy sikeres legyen. Bár fogalmam sincs mit értek sikeren…

Mit is mondjak neki?

„Vigyázz magadra!” Állandóan ezt ismételgetem. Szerintem már meg sem hallja.

„Tiszteld a tanáraidat!” Ennyi erővel a kisdobos vagy úttörő pontokat is elővehetném…

„Fogadj szót!” Talán valami felkiáltójel nélküli kellene.

„Legyél okos.” Igazából ez is felkiáltójeles. És nem is tudom, szeretném-e, hogy okosabb legyen, mint most. Már most sem tudok szócsatában nyerni a fiam ellen…

„Tanulj sokat.” Blablablablablablablablablabla.

„Ne verekedj soha!” Ha ezt mondom, nem fogják laposra verni a fiamat már az első héten? Mi lenne, ha inkább, ezzel küldeném iskolába: „Megütnek egyszer, udvariasan szólj, ne bántsanak máskor. Ha másodszor is megütnek, akkor bemosol a támadódnak tiszta erődből! Világos?” Ez egy jó tanácsnak tűnhet. Ha azt szeretném, hogy októberre a környék összes iskolájából eltanácsolják a fiamat. Még nem készültem fel a homeschooling-ra…

„Figyelj az órákon, hogy ne otthon kelljen tanulnod.” Talán nem tanulási stratégiákkal kellene kezdenem…

„Legyél szerény.” Ez már jó lehet. Ha tudná a fiam, mi az, hogy szerény. Ez sem jó.

„Sose szívj semmit a WC-ben.” Azt hiszem, hogy erre még ráérünk. Talán majd felső tagozat előtt…

„Pisiltél, kakiltál?” Nem tudok felülemelkedni a sok-sok év iskolai WC élményeken… Talán Pepe kevésbé lesz érzékeny…

„Vigyázz a holmidra!” Na, ja. Legszívesebben előadnám, hogy az én időmbe egy palatábla és a darab kréta kellett az iskolához. A könyveimet meg szíjjal összefogva vittem iskolába. De lehet, hogy ez nem igaz…

Mi lenne, ha azt mondanám: „Ne felejtsd el, Pepe, bármi is történik az iskolában, tanulni klassz.”

Persze, ha eszembe jut. Ha nem akkor marad a: „Brühühühühü, hogy nőhettél meg ilyen gyorsan kisbabám. Brühühühühü. Hol az én kisbabám? Brühühühühü.”

***

Hogy végül mit mondtam?

Semmit. Mert Pepe a parkolótól az osztályteremig szapult: „Mamika, miért kellett ennyire messze parkolni az iskolától? Nem gondolod, hogy én minden egyes nap ennyit fogok gyalogolni!”
De gondolom, Pepe! Én kilométereket mentem az iskolába, hóban-fagyban. Sosem panaszkodtam. Vagy nem…

Hogy mit mondtam az osztályterembe lépő a fiamnak?

Semmit. Mert berohant. És egyáltalán nem volt kíváncsi rám…