ZK beteg

Szóval: azért nem írtam (olyan sokat) a gyerekek betegségeiről, mert nem voltak betegek az utóbbi hónapokban. (Olyan sokat.)

Nyilván most fogom a szerencsénket elpackázni, de Pepe eddig két napot hiányzott az iskolából. Egyet torokfájás miatt. Egyik délben meg hazaküldték, mert összehányta az iskolát. Nem volt pofám már másnap iskolába küldeni, így akkor is itthon maradt.

De ZK most megbetegedett.

Nos, a betegségek terén SEM vagyunk egyformák.

Ha A. beteg, akkor sokszor csak utólag tudom meg. Mert nem szokott panaszkodni. Annyira nem szokott panaszkodni, hogy ha említi is a problémáját, akkor én általában el is felejtkezem róla.

Aggódó rokon: És A. hogy van?
Én: Miért kérdezed? Minden OK.
Aggódó rokon: Elmúlt már a fogfájása?
Én: Tessék? Mi van?
Aggódó rokon: A hétvégén még hatalmasra volt dagadva az arca. Azt mondta, hogy a bölcsességfogának helye gyulladt be.
Én [kigyullad a lámpa]: JA AZ! Az semmiség, hamarosan el fog múlni.
Aggódó rokon: De ijesztően nagyra feldagadt az arca.
Én: Semmiség. Nem is panaszkodott.

Én viszont, khm, hhm, szoktam panaszkodni. És panaszkodni. És félpercenként adom a helyzetjelentést az állapotomról. Hogy mennyire rosszul vagyok. És itt fáj. És ott fáj.

És férjem türelmes és megértő. Mert egy angyal.

Szóval ZK elalvás után, nyöszörgött, forgolódott. Felsírt. Elmúlt már este 10, így már a férjem műszakjában jártunk. Mert éjszakánként ő van beosztva a gyerekek mellé. Mert én este 10-től reggel 7-ig aludni szoktam. Igen, én csináltam a beosztást. Miért?

Szóval A. mondja, hogy ZK beteg. Én mondom, hogy áááá nem. Jó éjszakát. De beteg. De nem. Megmérem a lázát. Nincs. Mondom, hogy nem beteg. De beteg. ZK sír. A. hozza neki a gyógyszert. Aztán a másik gyógyszert.

Aztán ZK sír, hogy fáj a füle.

A gyerekeink nem voltak fülfájósak (eddig), de a férjem az. Így hozza is már a fülcseppet a gyereknek. Becsepegtet. Mert nekem nem sikerült.
[Itt egy pillanatra meg kell állnunk, mert roppant büszke lettem utólag is A.-ra, aki háromféle gyógyszert adott ZK-nak. Másnap a fül-orr-gégész ugyanazt a három gyógyszert írta fel. MERT A MÉRNÖK FÉRJEM MÉGISCSAK TUD VALAMIT!]

A gyógyszerek után, ZK még mindig sírdogál, majd kijelenti: „Mamika, úgy fáj a fülem, hogy már nem bírom tovább.”

Na, ekkor bennem is vigyázba állt a szar, mert a gyereknek tényleg fáj a füle. Vigyük kórházba?

Nem. Először inkább valami jó kis placebo kellene.

Fülfájás – forró só.

Rohanok sót melegíteni. Aztán zacskóba rakom. Majd a lyukas zacskóból áttöltöm egy lyuktalanba. Majd konyharuhába csavarom az egészet. Majd rohanok vissza lányomhoz.

Akinek annyira fáj a füle, hogy már nem bírja tovább.

És fájdalmában az elmúlt három percben csak sírni és szenvedni tudod.

Ja, nem.

Mert elaludt. ELALUDT. Annyira fájt a füle, hogy elaludt!

Gondoltam, ha már kész a só, akkor a fülére rakom.

Erre felébredt, és pokolian leszúrt, hogy mit teszem azt a forró vackot a füléhez. Hagyjam békén. Aludni akar.

És aludt is reggelig édesdeden.

Nyilván úgy fájt a füle, hogy csak így bírta átvészelni az éjszakát.

Vagy rám ütött és csöppet túldramatizálta a helyzetet…