Klassz volt vele!

Tegnap reggel meghalt a nagymamám. Ő.

Jó tudom, hogy idős volt, és azt hiszem, láttam is közeledni a véget. Bár, ahogy az orvos apukám mondta, EZT nem lehet előre tudni. És ezért a tegnap reggeli telefonra nem voltam felkészülve.

Mit is írhatnék egy olyan emberről, aki az életemet az első sorból nézte? És, aki nem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, hogy tudassa velem, mennyire fontos vagyok neki.

Emlékszem a hatalmas veszekedésre, amikor első osztályba mentem, hogy ki is jöjjön értem a suliba első nap délutánján. A nagymamám akarta magának a privilégiumot. És ő is jött értem. Mert ilyen nő volt.

Emlékszem a Diótörőre az Operában, amire ő vitt el engem. Sajnos az nem rajta múlt, hogy nem lettem zenerajongó. Ő mindent megtett érte…

Emlékszem aztán, amikor annyi hétvégét töltöttünk nála. És arra a rengeteg ebédre, amit megfőzött nekünk. És a több tonna Melbára, amit Szerencsről szállított nekünk. És a kockás Suchard csokira, amit meg Németországból hozott rendszeresen. Igen, édesszájú banda voltunk. Az ő vezetésével.

Emlékszem, amikor tizenévesen elmentem pisilni és először volt véres a bugyim (ahogy a gyerekeim mondják: „vérzik a feneked, Mamika”). Akkor is ő volt nálunk. És csak sokat sejtetően mosolygott, hogy tudta ő ezt már…


Emlékszem aztán a végtelen magyarázataira a helyes viselkedés szabályairól. Amik szerint őket nevelték a szüleik. És amin én személy szerint mindig mosolyogtam. Mondjuk, ahogy elnézem a gyerekeimet, lehet, hogy nem kellett volna…

Emlékszem aztán kamaszkorom legszebb nyaraira, amiket különböző barátainál különböző európai országokban szervezett nekem. Hogy nyelveket tanulhassak.

Emlékszem aztán, amikor úgy döntött, hogy nem érettségizhetem akármilyen szoknyában, és elvitt egy varrónőhöz, hogy csináltasson egy mindenféle szempontból megfelelőt nekem.

Emlékszem arra is, amikor külföldre mentem au-pair-nek. Akkor is ő rendelt magához, hogy elmagyarázza, hogyan is kell egy három hónapos kisbabát fürdetni.

Emlékszem, hogy bármilyen pasit mutattam be neki, jó mondjuk nem volt sok, mindig a lehető legpozitívabban nyilatkozott róluk. Mondjuk az ízlésem is jó…

Emlékszem, amikor az első gyerekem megszületett és még aznap (86 évesen, ha jól számolok) megjelent a János-kórházban, és teljesen kibukott, hogy milyen kicsi, cellaszerű a szobám. Persze a feláras szobában feküdtem, aminek úgy örültem, mint majom a farkának, de ő kifejtette, hogy amikor ő szült ezen az emeleten (1939-ben), akkor a szobák kb. négyszer ekkorák voltak. És természetes volt, hogy külön szobája volt. Miért, mit gondoltam?

Emlékszem aztán, hogy olvasott a dédunokáinak, amikor már szinte alig látott.

És mindig emlékezni fogok az utolsó vasárnap délelőttre, amikor már nem akart semmit tanítani vagy mesélni, csak fogta a kezemet és simogatta. Én persze nem tudtam megállni, hogy ne cikizem, hogy nem jut eszébe a legkisebb dédunokája neve…

És nagyot nevettünk…