Mikor első gyerekemmel terhes voltam, valahol azt olvastam, hogy a szoptatás olyan, mint az orgazmus. Elmondhatom, hogy felfokozott izgalommal (hogy is fogok ebből kikeveredni?) vártam a gyerek születését. Nem akarok senki parádéjára esőt bocsátani, de az etetés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt hiszem túl magasra tettem a lécet…
És azóta is, a gyerekek etetésével kapcsolatos egyetlen folyamat sem vált számomra az anyaság metaforájává.
Egészen mostanáig. Sosem éreztem anyábbnak magamat, mint amikor rakom be Pepe táskájába az uzsonnát.
Reggel van. Pepe már felöltözött. Hátán a táska. Indulna már a gyerek, de én nem engedem. Tartom a táskáját a fogantyújánál fogva. A gyerek rohanna, én húzom visszafelé. Még nem engedem az útjára.
Mert az uzsonna még nincs a táskájában.
Hogy mit (és hogyan!) csomagolok neki?
Magatok is eldönthetitek az alábbi három kis történet segítségével:
Anyukám: „Csak ritkán vittem zsíros kenyeret az iskolába. Általában Piké tízóraiját ettük. Piké késői gyerek volt. Az anyukája 40 évesen szülte és nagyon boldog volt vele. Mindig hatalmas, vastag karéj fehérkenyeret hozott az iskolába. A két kenyérszelet között mindig valami finomság volt. Általában többen laktunk jól belőle.”
A férjem: „Iskolai kiránduláson voltunk. Anyukám nekem mindig hajszálvékonyan szeletelt barnakenyeret készített. Papp Andrisnak külkeresek voltak a szülei, és életemben sosem láttam olyan nagy szelet fehérkenyeret, amit ő hozott a kirándulásra. És rántott hús volt a két szelet között. Azt gondoltam, az a Kánaán.*”
Én szokás szerint sokkal felületesebb voltam és a tartalomig el sem jutottam. Az osztályunkban két csoportra lehetett osztani tízórait hozó gyerekeket. Az első csoportba tartoztak a menők, akik alufóliába csomagolva kapták a szendvicsüket. Ők voltak az élet császárai. Mi lúzerek, mi futottak-még gyerekek viszont MINDIG papírszalvétában hoztuk az ennivalónkat. Hiába könyörögtem otthon alufóliáért, az anyukám sosem adta be a derekát…
* Amikor újra elmeséltettem a férjemmel a történetet, akkor használta a szendvics/Kánaán hasonlatot. Amikor először számolt be erről az élményéről, akkor azt mondta, idézem szó szerint: „Akkor tudtam már, hogy az élet el van baszva.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Hát... Nem lehet egy leányálom minden reggel (inkább kora hajnalban) rántott húst sütögetni, megvárni míg kihűl és alufóliába csomagolni. :)
:-)))
az én gyerekkorom tükörcserepe a(z enyhén szikkadt) vajas kenyér között párizsi (bár "akkor még bezzeg aaaaz párizsi volt!!") almával - egyszerre ettem őket, és ennek olyan sajátos íze volt, komolyan, egy felpuhuló szocreál Proust-regényfolyam madeleine-je lehetne.
A férjem pedig 16 éven át a tengerentúlon a zöldpaprikás vajas zsömlén nosztaligázott. Öööhm. Kicsit igénytelenek vagyunk... :-)
Egyébként le a kalappal a dupla évkezdés előtt, klassz(ak) vagy(tok)!
:-))) Gondolhatjátok mit szorgoskodom a konyhában! Főleg hajnalban.
Én a napközis mézeskenyér ízét nem tudom feledni, olyan finom volt...
nálunk elsőben be lehetett fizetni valami tejesgrizes tízóraira, csak egyszer kóstoltam meg, de másnaptól kezdve az az osztálytársam ette, akinek nem fizették elő a szülei...
a dolog év végén jutott anyukám tudomására.. hm...
és a férjed még mindig úgy gondolja, hogy az élet el van baszva?
Megjegyzés küldése