Mondok egy nagyot!

Ülünk az autóban. A. vezet. Én álmodozom. A gyerekek beszélnek. És beszélnek és beszélnek. És veszekszenek. És kiabálnak. És csapkodnak.

De főleg beszélnek.

Főleg Pepe.

És megint mond valami eget rengető hazugságot. Ami egyben ártatlan is. Münchhausen báró stílusában. Mondjuk, hogy a hétvégén Zoltánnal megmászott egy olyan hatalmas sziklát, ami olyan hatalmas volt, hogy annál aztán hatalmasabb nincs is a világon. Mert olyan hatalmasan hatalmas volt.

A férjem, akinél nincs jobban nevelt ember a földön, és olyan jól nevelték a szülei, hogy csak na (értitek, ugye?), forgatja a szemét.

Nem szereti, ha a fia eltér a tényektől. Nem hazudunk. Ingatja a fejét, miért is ilyen a fia.

Amikor nekem eszembe jut, hogy miért is.

Én: Mondtam már neked, hogy általánosban bemeséltem az osztálytársaimnak, hogy van egy háziállatunk.
A férjem: Nem mesélted.
Én: Pedig így volt.
A férjem: És volt háziállatotok?
Én: Nem volt.
A férjem: És mit mondtál, mitek van?
Én: Egy majmunk. Egy idomított majmunk.

A férjem nem jut szóhoz.

A gyerekek, akik úgy tűnik füleltek: MAMIKA, MITEK VOLT? MILYEN ÁLLAT?
Én: Képzeljétek el, amikor kicsi voltam, volt egy igazi majmunk. Aki olyan ügye-
A férjem: POCKOM, HAGYD MÁR ABBA!

Rendben, abbahagyom!

PS:

Én: Pepe, milyen volt a judo-tábor?
Pepe: Képzeld, Mamika, kihívott egy fiú küzdeni, aki KÉT fejjel volt magasabb nálam. Két fejjel. De olyan ügyetlen volt, hogy alig értem hozzá máris eldőlt, mint akit elfújt a szél. Biztos rossz helyen volt a súlypontja. Mert olyan magas volt. Aztán rájött a küzdés ízére, de akkor meg túlságosan tapadt a földhöz. Nagyon tapadt. Egészen tapadt. Így 20-0-ra megvertem.
Én: ???
Pepe: Mamika, most miért nézel így rám?