Mit mondjak? Ilyen anya vagyok!

Nem tudom, említettem-e, hogy Pepe tökéletes. Nem? Pepe tökéletes. Legalábbis sokáig ezt gondolta magáról a fiam. (Nem, én nem gondolom, hogy tökéletesek a gyerekeim. Talán az átlagos szó jobb rájuk. Sosem gondoltam, hogy zsenik, mert megtanultak enni, járni és beszélni… Nem is értem azokat az anyukákat, akik úton-útfélen hirdetik, hogy az ő gyerekük mindenkinél jobb, szebb és okosabb. Nos, az enyémek nem. Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy nem őket szeretem a legjobban a világon…) Mindenesetre, hogy visszakanyarodjak a témámhoz, Pepe sokáig úgy gondolta, hogy legyőzhetetlen okosságban és erőben. Ahogy aztán gyűjtötte a tapasztalatait, átértékelhette a dolgokat, mert egyik este, fagylaltozás után, a Vörösmarty téren (fontos lesz a helyszín!) azt mondta:

Két dologban vagyok a legjobb a világon.

Ez a kijelentés rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Rövid úton meg is tudtuk Pepétől, miben emelkedik embertársai felé. A másodikkal kezdtem, mert az a kevésbé érdekes: Fáramászásban ő a legjobb a világon. Hogy miért? Egyszerű: Senki sem mászik olyan jól fára, mint ő. Ami remélhetőleg sok pénzt fog hozni a házhoz, mert, ha nem tudtátok volna, a fáramászás új Olimpiai sportág lesz… (Szia Melinda!)

Hogy mi volt, amit először említett?

A sötétben való tájékozódást. Először azt hittem, megint előáll egyik legendás éjszakai erdei túrájával kapcsolatos hantával (azért legendás, mert eddig egyetlen egy éjszakainak mondható túrán vett részt, ahol nem igazán az történt, amit mesélni szokott…), de nem, félreértettük a fiamat. Sötétben tud tájékozódni, azaz csukott szemmel is tökéletesen tud jönni-menni. Bárhol. Nem igazán hittünk neki, amin persze bepöccent, így kijelentette, be is tudja bizonyítani, mert simán végigmegy csukott szemmel a Váci utcán. A tömegben. Anélkül, hogy bárminek vagy bárkinek nekimenne.

Ez már tetszett! Rajta, Pepe!

Amennyi önbizalma van a fiamnak, be is csukta a szemét és elindult.

Mentünk mögötte.

Az a benyomás alakult ki bennünk, hogy Pepe csal, mert senkinek sem ment neki, sőt, néhány esetben, az utolsó pillanatban ugrott el egy-egy gyorsabban közeledő turista vagy babakocsi elől.

Komikus látvány volt.

Aztán valószínűleg elbízhatta magát, tényleg becsukta a szemét, és úgy haladt tovább.

Végig kommentálta saját zsenialitását: Hogy látjuk, hogy milyen tökéletesen tájékozódik. Hogy vissza tud találni az autóhoz. Hogy nem megy neki semminek.

Ekkor már az Anna-presszó asztalait és székeit borogatta fel a fiam, miközben minket vádolt, hogy nem figyelmeztettük őt.

Gondoltam, hogy ennyi meggyőzte, bolondot csinált magából, de nem.

Folytatta a kísérletet.

Pontosan láttam, hogy neki fog menni egy virágtartónak. Fejjel. Mert annyi esze sem volt, hogy a karját maga elé tartsa, hogy érezze közeledő veszélyt. De nem szóltam neki.

És éktelenül bőgött a csattanás után. Már a férjem is vádol: nem óvom meg a gyerekemet a veszélytől. Én meg azt gondoltam: meg kell tanulnia, hogy nem lát csukott szemmel, hiába hiszi azt magáról. Miért szóljak neki, hogy ütközni fog? Inkább megragadtam az alkalmat, hogy megbeszéljem a fiammal, miért is járnak a vakok fehér bottal. És sokszor kutyával. Pepe gyorsan megnyugodott, pláne, hogy vér nem folyt… Látszólag sikerült is meggyőznöm. De úgy tűnik, csak látszólag. Miért is csak látszólag? Mert maradt még egy aprócska dolog:

A fiam meggyőződése: tökéletesen tud csukott szemmel tájékozódni…