Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?

Újabb körhöz érkezett a 2008-as tavaszi projektünk, amely keretében Pepe iskolába indulásának ügyét intézzük.

Még nem hoztuk meg a végső döntésünket, hogy menjen iskolába már idén, vagy maradjon óvodában még egy évet Pepe, de a tájékozódást folytatjuk; most már a kiszemelt iskolában a bemutató órákon. (Az előzmények itt, itt, itt és itt olvashatóak.)

Hívjuk a tanítónénit Bea néninek, akinek az egyik óráját megnéztük Pepével. Olvasásóra egy 4-es osztályban. Téma: Rákóczi szabadságharc.

Pepe előírásszerűen figyel, érdekli a téma is, de főleg az aranytallérok, amiket csoportmunkában gyűjtenek az iskolások. Egy idő után elkezd ő is jelentkezni, hogy válaszoljon a kérdésekre. A körülöttünk ülők persze mosolyognak, de én biztatom Pepét, ha úgy érzi, tudja a választ, akkor jelentkezzen bátran.

Óra után a negyedikesek elözönlik Bea néni, hogy kapjanak még aranytallérokat (értsd: csokit). Pepe is szeretne, de mondom neki, hogy ezt egyedül kell intéznie, így kénytelen önállóan megközelíteni a tanítónénit:

Pepe: Bejja néni!
Bea néni: Tessék, drágám, mit szeretnél?
Pepe: Bejja néni, először is, én is kérek aranytallért.
Bea néni: Jaj, ne haragudj, hogy nem kínáltalak meg. Tessék, vegyél!
Pepe: Másodszor is, Bejja néni, én többször jelentkeztem, de te egyszer sem szólítottál fel.
Bea néni [miután a leesett állát felszedte a földről]: Ööööööö ne haragudj, annyira a saját gyerekeimre koncentráltam, hogy nem is vettem észre. Remélem, hogy jövőre lesz még lehetőségem felszólítani.