Miért várom, hogy felnőjenek a gyerekek?

Néhány napja a nagynénémmel beszélgettem, aki körülbelül azt mondta, hogy addig örüljek, míg kicsik a gyerekek, mert addig érzem, hogy szükség van rám.

És az jelenti a öregséget, ha már nincs szükség az emberre.

Legalábbis a nagynéném szerint. Aki mindig rohan, mert annyi helyen van szükség rá.

Én: Ezt pont te mondod?
Nagynéném: Igen.
Én: És milyen érzés, ha nincs szükség az emberre?
Nagynéném [röhögve]: Ezt majd a halálom előtt úgy 5 perccel kérdezd meg.

Tudom, hogy van üres-fészek szindróma, meg, hogy karácsonyhoz jól illik a kisgyerek, meg, hogy az öreg házasok nemhogy nem szexelnek, de még nem is beszélgetnek, de percileg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz, ha felnőnek a gyerekek, mert akkor…

1. Nem kell senkitől megkérdeznem, hogy mosott-e kezet ebéd előtt. Bár már rutinból a férjemet is meg szoktam kérdezni.
2. Hogy kitörölte a fenekét kakilás után. Sőt, nem is kell már senkinek a fenekét törölnöm. Legalábbis remélem. És hallgatóznom, hogy lehúzták-e a WC-t, és, hogy utána van-e vízcsobogás, ami a kézmosást jelenti. ÉS IGEN, MÁR A.-t IS FIGYELEM.
3. Nem kell minden hidegebb reggel 578-szor megkérdeznem: Sál?Sapka?Kesztyű?
4. Nem kell többet virslit vásárolnom. Sőt, párizsit sem.
5. Az autóban hallgathatunk híreket. És nem kell valami „rockosabbat” [ZK] berakni.
6. Nem kell a gyerekek állandó civakodását hallgatnom. Mondjuk remélem nem azért, mert már nem beszélnek egymással…
7. Nem rántja ki tőből a karomat senki naponta minimum egyszer.
8. Házi feladat! Hogy felejthettem el! Nem kell senkivel [Pepe!] házi feladat miatt veszekednem. És nem kell senkivel helyesírást gyakorolnom!
9. Nem kell naponta 342-ször elnézést kérnem vadidegenektől, mert a gyerek le-vagy átgázolt valakin. Már megint.
10. Nem kell azon a fizikai jelenségen töprengenem, hogy miért van az, hogy a szomszéd szobából én tisztán hallom a gyereket, de én hiába kiabálok, az én hangom nem terjed arrafelé.

És a legjobban az bosszant, hogy tudom, ezek a legszebb éveim. És ezekre fogok könnyes szemmel visszaemlékezni. CSAK AKKOR MIÉRT NEM TUDOM ÉLVEZNI ŐKET???

PS: Ez volt a bonyolult módja annak, hogy elmondjam, itt az ideje őszi szünetnek… És kivételesen most lesz egy kis blogszünet is. De jól fogunk viselkedni. Ha értitek, mire célzok.

A mai bejegyzés megint elmarad…

Bár azt hiszem, jó is, mert Bakka egyik óvó nénije miatt látok vöröset, és talán jobb, ha ülepszik egy kicsit a dolog.

Szóval ma meg az van, hogy a házban lévő három WC közül… Nem ezt így nem fogjátok érteni, kell az előzmény.

A házunkban három WC van. Egy rendes európai, nem tudom a szakkifejezéseket, de úgy néz ki, hogy a dolog hátrafelé csúszik bele a vízbe. Teljesen jól működik. Bár néhány családtagom miatt kellene egy automatikus WC-kefe hozzá, de ezt a kört, most kihagyom. A másik két WC-nk kanadai gyártmány és az ülőmagasság, az ülőke körterülete kerülete és a levezető cső átmérője miatt, csak gyerek WC néven futnak.

Az egyik, amit tényleg a gyerekek használnak, tegnap este eldugult. Szerencsére csak kicsit hányt Bakka (túl sok a részlet, elnézést), így nem túl gusztustalan a dolog. Mondjuk jóindulatú a csésze és a cső is, mert a perem szélénél megállt a víz, sőt ma reggelre le is ment rendben a nagyja, illetve nem a nagyja, hanem a leve, de ez már tényleg mindegy. Utasítottam a gyerekeket, hogy ne használják azt a WC-t.

A másik WC, nos a másik WC ma délelőtt meg eldugult. Itt sem drámai a helyzet, mert nem öntött ki, de nem megy le, aminek el kellene tűnnie.

A WC pumpát, amit az előző lakók kedvesen ránk hagytak, azt kidobtam.

Úgyhogy most az a terv, hogy először is lepihenek egy kicsit, aztán elmegyek WC pumpát venni, aztán elviszem a gyereket zongorára és dzsudóra, majd hazajövök pumpálni egy kicsit a WC-t.

És azt hiszem, egy kicsit beszélgetnem is kell majd velük…

Meddig vannak a nyitva?

Sietek a gyerekekért. Előbb eljövök a munkahelyről, ne kelljen nekik sokat várniuk rám.

Mit mondjak? Nem kellett volna.

A legnagyobb duzzogott.
A középső egyenesen sírva fakadt, amikor meglátott. Más tervei voltak. Amik között nem szerepelt, hogy hazajön velem.
A legkisebb meg egyszerűen csak leszúrt. Mert ahogy hozzáértem a fejéhez, az fájt a hajának.

Olyan sok, amit kérek?

Kedvesség, udvariasság és feltétlen szeretet.

Akkor megpróbálom összefoglalni, mit történt tavaly március óta

1. ZK lázgörccsel kórházba kerül.
2. Néhány hétre rá sántítani kezd.
3. Röntgen nem mutat semmit.
4. Ortopéd orvos nem lát semmit.
5. Reumatológus azt mondja JIA, majd a vérvétel megmondja pontosan milyen típus.
6. Vérvétel nem mond semmit, mert teljesen negatív.
7. Első gyógyszer szépen dolgozik: sántítás elmúlik.
8. Első gyógyszert elhagyjuk.
9. Sántítás visszajön.
10. Első gyógyszert újra adjuk.
11. Sántítás elmúlik.
12. Vérvétel továbbra is negatív.
13. Első gyógyszert elhagyjuk.
14. Sántítás visszajön.
15. Első gyógyszert újra adjuk, egy második gyógyszer kíséretében.
16. Sántítás elmúlik.
17. Első gyógyszert elhagyjuk, a második gyógyszert adjuk tovább.
18. Sántítás mintha visszajönne.
19. Reumatológus elbizonytalanodik. Neurológiai vizsgálatot javasol.
20. Neurológus megvizsgálja ZK-t: hasi ultrahangot, kismedence és gerinc mr-t javasol.
21. Hasi ultrahang negatív. (Hurrá!) Kismedence mr negatív. (Hurrá!) Gerinc mr negatív. (Hurrá!)

És akkor ezen a ponton nincs más hátra, mint ez:

A neurológus folyosóján várunk a sorunkra, amikor az asszisztense kijön tárgyalni velünk.

Először a beutaló után érdeklődött. Majd eltűnt néhány percre.

Utána nem értette, mit keresünk ott. Miután megbeszéltük, hogy nem azért jöttünk, mert nem tudunk az időnkkel mit kezdeni, hanem a reumatológus küldött konzultációra és a doktornő vár minket, vagy legalábbis tőle kaptuk az időpontot, újra eltűnt az asszisztens.

De csak azért, hogy néhány perc múlva visszatérjen.

Asszisztens: Valamit be kell írnom a diagnózishoz. Mi is a diagnózis?
Én: HÁT ÉN IS EZT SZERETNÉM TUDNI.

Bár akkor nem kiabáltam annyira, mint most…

PS: Nem rakom tele rengeteg link-kel a bejegyzést, ZK alatt mindent megtaláltok.

Egy furcsa népszokásról

Büszke vagyok, ha a fiatalabb generációknak továbbadhatom a tudományomat. Hosszú évek „bézését” sikerült átörökítenem a fiamba. Legalábbis, úgy tűnik.

Elmagyarázom.

Pepe és csapata megírta a Bolyai matekverseny első fordulóját.

Pepe nagyon elégedetten számolt be a teljesítményükről.

Pepe: De azért Mamika az egyik feladatnál azt csináltuk, amit te tanítottál nekem.
Én: Mit is tanítottam neked?
Pepe: Hát tudod, ha nem tudjuk a választ, akkor ne hagyjuk ki a feladatot, hanem a „B” választ karikázzuk be!
Én: És ezt elfogadták a csapattársaid?
Pepe: Azt mondtam nekik, hogy ez egy régi népi szokás. Ha nem tudjuk a választ, akkor a „B”-t karikázzuk.
Én: És?
Pepe: Bali mondta, hogy erről népi szokásról már ő is hallott, és tudja, működik.

Hát ezt csak remélni tudom…

Konferenciák

Évek óta nem tudok egy rendes, nemzetközi konferenciára bejutni. Pedig olyan körültekintően válogatok. Mondjuk lehet, hogy nem válogatni kellene körültekintően, hanem absztraktot írni, de azt már a sok kudarc óta tanult kollégámmal íratom meg, így ez sem lehet a kifogás.

Szóval tavaly iszonyú kalandvágyóan jelentkeztem egy budapesti nemzetközi konferenciára. Aztán egyre a messzi Bécsben. Modena volt a legtávolabbi hely. (Mert gondoltam klassz lenne a családdal Olaszországban nyaralni… Ha már úgyis én fizetem a költségeket.)

Úgy pattantam le, hogy öröm volt nézni.

Aztán idén úgy gondoltam, teljesen mindegy, hová adom be. Mert teljesen mindegy, honnan utasítanak el.

Így idén Osló volt a legközelebbi hely, ahová konferenciára jelentkeztem. Amit megelőzött egy chicagói és egy pekingi konferencia.

Mert tényleg mindegy, hová NEM utazom el.

Szerintetek?

Mondjuk a norvégot csak most adtuk be, így lehet, hogy onnan el fognak hajtani.

A másik kettőt persze elfogadták…

A neurológusnál

Neurológus: Szerintem ZK-nak az egyik lába hosszabb, mint a másik. Mérjük le!
Én [miközben a gyomrom görcsbe ugrik]: Jó, mérjük le.
Neurológus: 101 centi.
Én: Az nehezen lehet, mert az egész gyerek összesen 107 centi.
Neurológus: Tényleg? Akkor felveszem a szemüvegemet.

ZK gerince

Számítottunk rá, hogy a neurológus gerinc mr-t fog kérni, de váratlan fordulat volt, hogy első körben altatás nélkül fogunk próbálkozni.

Gyakoroljanak otthon, mondta az orvosunk.

Persze azt nem tudták megmondani, hogy ahová küldenek, ott zárt vagy nyitott mr készülék lesz-e.

Így most csöppet zavarban vagyok, hogy a pincénkben melyiket készüléket is poroljam le. Amin tudunk gyakorolni.

A barátnőm szerint, megint túllihegem a dolgot. Nem kell hozzá készülék, hogy tudjunk gyakorolni. Helyette zárjam be ZK-t az ágyneműtartónkban.

Ez menne is, ha lenne ágyneműtartós ágyunk.

Bőrönd?

Mert bőröndünk van…

Nem is tudom, hogy mondjam ezt el, nehogy megbántsak valakit.

Mondjuk, saját magamat.

Szóval újságot olvasok. Hogy szélesítsem a látókörömet. Bár ebből általában baj szokott lenni…

És akkor olvasom az újságban a bolognai rendszer menethibáit. (Nem kell a linkre rákattintani, csak magam miatt tettem be, hátha egyszer elolvasom…) Ami az egyetemi oktatás átalakításáról szól, az új 3(alapképzés)+2(mesterképzés)-es rendszer engem elméleti síkon hidegen hagyott. Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, hiszen a felsőoktatásban dolgozom, de akkor is ez a tény.

Gyakorlatban azért már vannak problémáim. Amikor a mi programunkat akkreditálták (nem is tudom, kik, de talán jobb is, hogy nem tudom) valakinek az a remek ötlete támadt, hogy az én tárgyamat ne heti 1x90 percben tanítsam, hanem 2x90-ben. Nos, én azért ENNYIRE érdekes nem vagyok, és simán beleférnék 1x90 percbe, de megoldom. (És, hogy azért ne gondoljuk azt, hogy az egész bolognai rendszer a személyem elleni támadás, hasonló cipőben jár minden mesterképzésen tanító kollégám. Bár az ő véleményüket nem ismerem, nyilván nekik tök jól megy a dolog…)

Szóval olvasom, hogy „egy szakács, egy adminisztrátor kiképezhető három év alatt, de bölcsész nem”. És akkor arra gondolok, hogy simán továbbmehetnénk. Öt év alatt sem lehet bölcsészeket képezni, mint ahogy orvosokat vagy jogászokat lehet.

Mert ez a sok könyv, amit egy bölcsésznek el kell olvasnia.

Egy élet nem elég rá…

A csönd

Vonzódóm a csöndhöz.

Sajnos a csönd nem vonzódik hozzám.

Mert hangos az életem.

Hangosan beszélek. Hangosak kiabálok. Hangosak a gyerekeim.

Hangos az autóm. A hűtőszekrényem. Az elszívóm. A mosógépem.

De eddig nem tudatosult bennem, hogy a kazánom is hangos. (Nem kazán, mondta az öcsém kissé leereszkedően, de az egyszerűség kedvéért hívjuk kazánnak.)

És ez a kazánnak nevezett tárgy tegnap este egy gyenge pillanatomban kapott el, mert, mit szépítsek a dolgon, bepánikoltam: Én nem fogok tudni egy ilyen hangos kazánnal együtt élni.

Felhívtam a szakértő testvéremet, hogy megállapítsa, telefonon keresztül, hogy a hangosság normál működési zaj, vagy valami rendkívüli.

Nem nagyon tudtunk beszélni, mert elkövettem azt a hibát, hogy megkértem a gyerekeket, maradjanak egy pillanatra csöndbe. Aminek következtében egész este üvöltöztek. Majd kicsit később találtak egy pénzdarabot az egyik fűtés-légcsőben.

Öcsém: Pénzdarabot? Hogy került az oda?
Én: Nyilván a gyerekek dobták be.
Öcsém: Nem mondtad nekik, hogy nem szabad oda semmit bedobni?

Míg kitaláljátok, mit válaszolhattam, megyek, keresek egy villát és döfködöm egy kicsit vele a dobhártyámat…

Mi is legyen a mai cím?

Talán, hogy LUCIA ITT VAGY MÉG???

Mert matekról lesz szó.

Pár hete Valival ebédelek, és érdeklődik, hogyan megy a 303 magyar regény projektem. És miután beszámoltam neki a tapasztalataimról, kérdezi, hogy mi lesz a következő nagy projekt.

És mondom már, hogy kitaláltam. A gimnáziumi zöld matekpéldatárat akarom végigcsinálni.

Rendesen megválogatom a barátnőimet, így csak mérsékelten csodálkoztam, hogy Valinak nagyon tetszik az ötlet, és nagyon örült, hogy a szülei nyomásának nem engedett, amikor a példatárát ki akarták dobni. Mert akkor ő is beszáll ebbe a projektbe. És jaj, de jó, hogy neki megmaradt a példatára.

DE MINEK NEKEM GIMNÁZIUMI PÉLDATÁR, AMIKOR ITT VAN A HARMADIK OSZTÁLYOS GYEREKEM. ÉS AZ Ő MATEK FELADATAI.

De akkor kezdem az elején.

Tavaly nagy bánata volt Pepének, hogy nem választották ki matekversenyre. Mert ő nagyon szeretett volna menni. Most nem térek ki arra, mi a véleményem az iskolai tehetséggondozásról, mert az egy teljesen másik bejegyzés lenne, legyen elég, hogy aktívan vigasztaltam a fiamat, ne bánja, hogy nem kell délutánként holmi kétes matekversenyekre járnia, szaladgáljon inkább az udvaron helyette.

Idéz aztán jött a hír, hogy Pepe bekerült a Bólyai-versenyre készülők csapatába. Persze rögtön feledtem a tavalyi elveimet, hogy ellenzem a matekversenyeket, helyette büszkén dicsekedtem fűnek-fának, hogy a fiam indul a Bólyai versenyen. (Most adjatok egy pillanatot, hogy utánanézzek, hogy is kell írni ezt a dolgot.)

Szóval dicsekszem, fűnek-fának, és akkor a gyógytornászom mondja, hogy az ő iskolájukban az ő fia is bekerült a csapatba. ÉS HOGY ŐK MÁR LE IS TÖLTÖTTÉK AZ INTERNETRŐL A TAVALYI VERSENY FELADATAIT, HOGY GYAKOROLJANAK.

Itt aztán elkapott a harctéri láz.

Először is kikérdeztem Pepét, hogy megy a felkészülés. Pepe elmesélte, hogy a tanító néni rettenetesen veszekedett velük, mert Balu hiába tudta a jó választ, nem győzte meg a csapattársait. Helyett a sok lúd disznót győz elv alapján (vagy ide most nem ez kell?), Balut sikerült meggyőzni a három másik csapattársnak, hogy a rossz választ karikázzák be.

Én: És te mit csináltál, Pepe?
Pepe: Semmit. Mert már a feladatot sem értettem.

És akkor már tudtam, látnom kell ezeket a feladatokat.

Le is töltöttem az internetről. Ahogy látom őket, nem azért nehezek a feladatok, mert nehezek, hanem mert a gyerekeknek rá kell jönniük olyan dolgokra, amiket még nem tanultak. Tehát, hogyan lehet egyenleteket megoldani, egyenletek nélkül. Vagy területet számolni, anélkül, hogy tudnák a képleteket.

És akkor most itt tisztelettel adózunk az alsós felkészítő tanító néniknek. Én kb. 3 percet bírtam a fiammal és a feladatokkal. Aztán a férjem matekozott vele tovább. Aztán ő sem bírta sokáig. Aztán megbántam, hogy Pepének beszéltem olyan dolgokról, hogy teszt-itemek érvényessége és megbízhatósága. Mert a gyerek csak azt a következtést jegyezte meg, hogy vannak rossz kérdések. ÉS HA VALAMIT NEM TUD MEGOLDANI, AZ NEM AZÉRT VAN, MERT Ő HÜLYE, HANEM MERT ROSSZ A FELADAT.

A hétvégét aztán azzal töltöttük, hogy vitatkozunk azon, hogy a következő feladat megoldható-e vagy sem. Szerintem nem, internet. És szerintem, nekem van igazam. (Lucia, itt vagy még?)

„Rózsa kinyitott egy sérülésmentes könyvet, és összeadta a látott két oldalszámot. Az összeg 87 lett. Melyik oldalszám szerepelhetett a kinyitott helyen. (A) 40; (B) 41; (C) 42; (D) 43; (E) 44”

És amikor véletlenül nem vitatkoztunk, akkor magyaráztunk Pepének gyöngyökről, almákról, sajtokról. És mindenféle olyan tárgyakról, amik a Bolyai matematika csapatverseny feladataiban szerepelt. És néha alma helyett bagukánt mondtunk, hátha akkor könnyebb felfogja a dolgot. És kijelenthetem, internet, hogy a helyzet reménytelen. És teljesen jó érzékkel mondtam azt tavaly a gyereknek, hogy a matekverseny hülyeség. Inkább futkosson az udvaron. Az egész család jobban járna.

És a történetnek itt csak részben van vége, mert ma reggel aztán mondja a gyerek, hogy elfelejtette megcsinálni a matek leckéjét. És siettünk, így segítettem neki beírni a jó megoldásokat. És akkor elérkeztünk az utolsó feladathoz. Bűvös négyzet. Öt darab.

Én: Hű, Pepe ezeket a feladatok, már kiskoromban sem tudtam, megcsinálni. Mindig Kati csinálta meg nekem. Szaladj Papikához, csinálja meg gyorsan neked.

És akkor nagy dirrel-dúrral fogja Papika a ceruzát és a könyvet. És csinálja a feladatot. Pepe kicsit aggódik, mert az apja szó szerint vette, amit kértünk tőle.

Pepe: Papika, ebből nagy bajom lesz! A tanító néni tuti ki fogja szúrni, hogy beleírtál a könyvembe. Tuti észre fogják venni, hogy ez nem az én írásom.

De aztán Papika lelkesedése elég gyorsan lelohadt. Mert az öt bűvös négyzetből csak egyet tudott megcsinálni. És már ordibál is: EZEK A FELADATOK ROSSZAK. NEM LEHET MEGCSINÁLNI. MI AZ INSTRUKCIÓ? HOGY KELL EZT ÉRTENI? MIT KELL ITT CSINÁLNI.

Úgyhogy, azt hiszem, internet, módosítom kell a tervemet, hiába ígérte meg a férjem, besegít majd a nehezebb gimnáziumi feladatoknál. Inkább azt kell megfogadnom, hogy Pepe matekháziját mindig megcsinálom. Vagy legalábbis megpróbálom. Legalábbis addig, míg alsóba jár.

Megfejtettem Bakka titkát!

Köztudomású, hogy Bakka sok mindenben jó, sőt kiváló, de az egyik első dolog, ami az embernek eszébe juthat róla, hogy milyen jóízűen és milyen sokat tud enni.

Ez számomra meglepő, mert én még emlékszem, hogy csecsemőnek kifejezetten rossz evő volt, és meg van az a kép, amikor először kap szilárd táplálékot. Hát mit mondjak, nem ömlött szét a gyönyör a lányom arcán.

Mások számára meg az meglepő, hogyan fér ennyi étel egy kislányba.

Hát így:

Bakka: Mamika, mamika, ZK megint bántott.
Én: Mit csinált most már megint?
Bakka: Rálépett az egyik nyelőcsövemre!

MERT BAKKÁNAK KÉT CSÖVÖN MEGY LE AZ ÉTEL!