Bakka és az óvoda

Bakka elfáradt. Szeptember óta minden reggel hajnalban kel, Pepével indul az iskolába. Bekíséri a bátyját a suliba, majd visszaül az autóba és átvisszük az óvodába. 8 előtt már ott szokott lenni. Nem sír. Jól érzi magát. Csak fáradt.

Szeptemberben azt gondoltam, vele is az lesz, mint Pepével a kiscsoportban: Jár egy hetet, majd beteg lesz. Néhány nap alatt itthon rendbe hozzuk, majd még néhány napot itthon marad, hogy tényleg meggyógyuljon. És megy vissza az oviba, hogy újra benyaljon valami vírust.

Csak arra nem gondoltam, hogy Pepével Bakka (és ZK) is végigcsinálta az összes betegséget az elmúlt három év során. Ennek tudom be, hogy a szokásos ovis kórokozókat Bakka jó barátként üdvözölte, mert beteg nem volt szeptember óta.

Az őszi szünetet leszámítva járt is rendületlenül. A 3 és fél hónap alatt szerintem több napot húzott le az óvodában, mint Pepe egész kiscsoport alatt.

Amiben Bakka elfáradt.

Múlt héten aztán köhögni kezdett. Örömmel tartottam itthon. De pénteken már újra ment. Jól érezte magát. De vasárnap este megint sírt, hogy nem akar menni. A fentiek fényében szívesen megengedtem volna, hogy otthon maradjon, ha nem ez lenne az egyik legizgalmasabb hét az óvodában. Karácsonyi készülődéssel, süteményekkel, díszítéssel, karácsonyi mesével, Diótörővel, karácsonyi bulival. Azt gondoltam biztos élvezni fogja. Menjen csak el. Jó lesz.

De hétfőn reggel nagyon sírt, hogy nem akar menni. És én csak mondtam és mondtam, hogy miért is lesz szuper hete az óvodában. Miért ez lesz szeptember óta a legjobb hét. Miért kell mindenképpen mennie.

De Bakka csak sírt. Hogy ő nem akar óvodába járni. Soha többé nem akar menni.

És én kifogytam az ötletekből, hogy miért is jó Karácsony előtt az óvodában.

Ezért leguggoltam a lányom elé, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. És:

Én: Rendben van, Bakka. Ha nem akarsz óvodába járni, akkor beszélek az óvónőkkel és kiveszlek. Ha komolyan nem akarsz járni, akkor soha többet nem kell menned. Kiíratlak. De akkor nem is mehetsz többet, még ha akarnál, akkor sem.

Hogy a lányom át tudja gondolni a dolgokat, kiléptem a kommunikációs terünkből: Felálltam és hátráltam egy kicsit. És eltelve felnőttségem önteltségével képletesen háton veregettem magamat. Hogy végre megfogtam a gyerekemet. Pillanatnyi elmezavarral tudom csak magyarázni, hogy azt hittem, okosabb lehetek a lányomnál. Nem vettem számításba, hogy gyerekeimnek nem vagyok ellenfél. Bármikor simán megvernek, akár a saját játszmámban is. Bakka is így tette, amikor válaszolt: „Nem baj, Mamika, akkor majd azért fogok hisztizni, hogy miért nem mehetek óvodába.”

Nem volt több kérdésem. Mondjuk válaszom sem.

Elmentünk az óvodába.