Néhány ok, amiért nagyon tetszett Orhan Pamuk: A nevem Piros c. regénye

1. Mert olyan, mint A rózsa neve, csak teljesen más.
2. Mert úgy kezdődik, hogy „Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem.”, de mégsem nyomasztó.
3. Mert úgy végződik, hogy „A Szőke Nazím beszél egy költeményében arról, hogy szeretné, ha kép készülne a boldogságról. Tudom, milyennek kellene lennie: egy anya lenne rajta két gyermekével. Amíg a kisebbiket ölében tartva szoptatná, és a kicsi boldogan mosolyogva szopna anyja telt mellén, a picit féltékeny nagyobbnak és az anyjának találkozna a pillantása.”, de mégsem szentimentális.
4. Mert közben ilyen mondatok vannak benne: „A levél nemcsak az írással mondja el mondandóját. A levelet, ahogy a könyvet, meg is szagoljuk, meg is tapogatjuk. Az okosabbja azt mondja, hogy olvasd el, mit mond a levél. A buták meg azt, hogy olvasd el, amit ír.”
5. Mert, bár több szereplő meséli el a történetet, mégsem pusztult el egyetlen agysejtem sem az erőlködéstől, hogy kövessem az esemény szálát.
6. Mert van benne egy szerelmi szál. Nem is akármilyen.
7. Mert a fák, az állatok és a színek is elmondhatják a véleményüket és tapasztalataikat.
8. Mert amellett, hogy magával ragadott a történet, rengeteget tanultam belőle.
9. Mert izgalmas volt, de nem úgy, hogy az olvasás befejezése után nem mertem kimenni a sötét fürdőszobába…