Három gyerek, két fénykép

Egyesek annak a nézetünknek adtak kifejezést, hogy túl sok szó van a blog-on, és túl kevés kép, így most kép jön. [Igen, megjegyeztem, hogy kik elégedetlenkedtek! Nem gond, ha lehúzlak titeket a karácsonyi listámról, igaz?]

Mikor ZK megszületett elhatároztuk, hogy minden hónapban 21-én csinálunk képeket vele és két testvérével, hogy dokumentáljuk fejlődését. Ahogy nőttek a gyerekek egyre nehezebb lett a fotózás, és egy év elteltével úgy gondoltuk, hogy nem is olyan fontosak az emlékek, fontosabb, hogy ép elmével megússzuk gyerekeink növekedését... Így, ettől kezdve, a három gyerekről közös kép csak a születésnapjukon és karácsonykor készül, amikor meg tudjuk őket zsarolni az ajándékokkal: Addig nincs ajándék, amíg nem pózoltok a kamerának.

A napokban azonban Margitszigeten jártunk, ahol az apjuk felrakta őket Budapest legnagyobb platánfájának ágára, és a magasság miatt nem nagyon mertek mocorogni. Bár nem voltak kedvem szerinti szép ruhában, és a hajukat is össze-visszafújta a szél, de nem tudtam nem észrevenni a fotóalkalmat.

A digitális gépemmel úgy fényképezek, mint egy idióta: nyomkodom a gombot és reménykedem, hogy valami kisül belőle. És kezdtek jól alakulni a dolgok. Bár nem tökéletes a kép, mert Pepe arcába lóg a kabátja és Bakkának kócos a haja, de haladunk a keretezhető kép felé.


Nos, tudjátok rólam, hogy nem vagyok egy türelmes ember. Igen, én vagyok, aki mindig a szavadba vágok, mert nem bírom kivárni, hogy befejezd a mondatodat. És az is én vagyok, aki előbb beszél, és aztán gondolkodik, mert a saját gondolataimat sincs türelmem végig hallgatni. És a tökéletesnek módható fotóalkalom alatt már hallom is, ahogy mondom a gyerekeimnek, hogy „csak a nyelveteket ne dugjátok ki!” Miért mondtam? Mit gondoltam? Nyilvánvalóan, hogy a ritka alkalom vette el az eszemet, mert a gyerekek, mintha parancsot teljesítettek volna. Parancsot, amin az életük múlik:


A. még egy ideig fenyegetőzött, hogy ez-meg-az, ha nem mosolyognak újra kedvesen, de én rögtön tudtam: ez hajó (is) elment.