A barátságról

Van, hogy egy barátság véget ér. Szomorú, de így van. Szembe kell nézni a ténnyel és megpróbálni továbblépni.

2002. tavaszán kezdődött, amikor új házba költöztünk és Pepe megszületett. Nem voltam barátkozós hangulatban, de ott voltál, gondoltam akár lehetünk jóban is. Mint a szomszédokkal. Valahogy könnyebb kedvesnek lenni, mint utálkozni. Kevesebb energia.

Szóval ott voltál. Jóba lettünk. Lassan haladtunk a barátság útján, eleinte kevesebbet dumáltunk, aztán egyre többet. Nem tagadom, az évek során megszerettelek.

Persze voltak nehezebb időszakok is, de barátoknak sok mindent elnéz az ember. Szereti őket. Megérti őket.

Eleinte fel sem vettem, hogy hangulatod ingadozik, hogy megígérsz valamit, és nem tartod be, hogy hímes tojásként kell bánnom veled, de még így is gyakran megsértődsz, és nem beszélsz velem.

Később aztán már nem tudtam nem észrevenni az irántam tanúsított kifejezett rosszindulatodat. Az elmúlt hetek eseményei miatt (mindketten tudjuk, mire célzok!), sok töprengés után, elhatároztam, hogy, igen, vannak, amikor a barátságok véget érnek. És ezt ki is kell mondani, hogy mindenki tisztában legyen az új helyzettel, és tovább tudjon lépni.

Tehát:

Kedves Mosogatógépem, kurvára nem vagyunk barátok többé. (Pardon my French!)

Talán az ellenség szó a pontosabb. Sok mindent elnéztem neked, de azt nem tudom megbocsátani, hogy csurig raklak piszkos edénnyel, és nem indulsz el!

Sajnálom, de vége.

És nagyon tévedsz, ha azt hiszed, orvost szerelőt fogok hívni hozzád.

Vége!