Annyi minden lehetne a címe a mai bejegyzésnek, de legyen elég egyelőre ennyi: mosok

Azt gondolom, hogy az elején leszögezhetjük, hogy nem vagyok egy mintaháziasszony. Nem vezetek mintaháztartást. Sok területen kell még tanulnom, fejlődnöm, szorgalmasabbnak lenni, de a mosás az megy.

Mosás. Több ezer szót tudnék írni róla, mert elég bonyolult algoritmus szerint megy a dolog nálunk, 12 év alatt A. még nem tudott beletanulni (néha azzal szokott védekezni, hogy változtatom a szabályokat, ami nem igaz, csak fejlődik a rendszer…), de most visszafogom magam, és csak a legszükségesebb részletekre fogok koncentrálni.

Tehát: a mosással nincs gond. Flottul pörögnek a menetek, száradnak a ruhák, hajtogatom, rakom el őket. Mindig van tiszta ruhánk, annak ellenére, hogy öt ember esetében gyorsan gyűlik a mosnivaló. Környezettudatosság miatt nagyon kevés mosószert használok, és nem teszek folttisztítót, öblítőt a vízbe, valamit alacsony hőfokon mosok és nem dumálok minden egyes piszkos ruhadarabbal mielőtt a dobba teszem őket, hogy pontosan mi is a problémájuk, hanem megfelelő csoportokba gyűjtve csak begyömöszölöm őket a gépbe, néha elő szokott fordulni, hogy kicsit koszosabb a végeredmény, mint a kiindulás. Ezen a tényen általában gondolkodás nélkül át szoktam lépni.

Tegnap viszont hajtogatás során olyat láttam, amit eddig még nem: ZK pizsamája koszos maradt. De nem úgy koszos, hogy halvány ételfolt volt rajta, vagy sár, vagy valami maradék kis piszok. Hanem gusztustalanul koszos: az egész ruhát undorító zöld, barna foltok borították. Nem vettem észre, sem akkor, amikor a mosógépbe tettem, sem akkor, amikor a szárítóba. (Ez is külön ezer szó, hogy miért használok szárítógépet, ha annyira környezettudatos vagyok. Szerelmes vagyok a szárítómba. Igaz, lelkiismeret furdalással terhes a kapcsolatunk…) Az undorító ruhadarabbal való találkozás után az első gondolatom az volt, rögtön kidobom, de aztán érdekességképpen félreraktam, hogy este A.-nak megmutassam: Lássa, milyen izgalmasan veszélyes életet élek.

Megmutattam. Penész volt. Kimosott és megszárított penész. Repült a pizsama a kukába.

Most ne menjük bele, hogy mitől penészedik meg a ruha a szennyestartómban, amikor tökéletesen működő mosás-rendszerem van, hanem pillantsunk be a tegnap esti fürdőszobánkba. Fürdetés után vagyunk már.

A két nagy a kiutalt pizsamájában ugrabugrál. A.-val épp ZK felett toporgunk, illetve én már nyújtom neki a rózsaszín-hercegnős pizsamát, de a lányom visszadobja, „NEM. NYÚL. NEM. NYÚL. NEM. NYÚL.”, felkiáltással. Nem vagyok hülye, értem, nyulas pizsamát kér. Eddig nem figyeltem fel, hogy lenne nyulas pizsamája, de ha ő mondja, biztos úgy van. Kotorászok a pizsamás fiókjában, és találok is egyet, amin nyúlminta van. Odaadom. Nem erre a nyulas pizsamára gondolt. További kiabálás, hogy „NEM. NYÚL.” A.-val egymásra nézünk: Nyilván a penészfoltok alatt nyulak voltak.

Jó anyaként és szerető feleségként gyorsan elhagyom a terepet. Mit mondjak? Sürgős dolgom akadt: meg kellett néznem frissült-e a könyvesblog.

ZK apjával kipakoltatta mindhárom pizsamafiók tartalmát és végül ráállt (ZK, nem az apja, mert A.-nak nem voltak különösebb preferenciái), hogy Pepének a sárkányos pizsamájában töltse az éjszakát.

Nem, még nem fejeztem be, még nem is tartok 500 szónál... Nem, nem, esküszöm, nem sértődöm meg, ha nem olvassátok végig…

Mindenki boldog volt, és nem tűnt különösebb problémának, hogy a gyerek egy három számmal nagyobb ruhadarabban fog aludni.

Jó ötletnek tűnt. Egészen úgy éjjel kettőig, amikor már harmadszor kiabált értem ZK. Nem szokása. Jó alvó. Hanyag anyaként eddig ugyanis nem figyeltem fel rá, hogy kisebbik lányomnak az éjszaka folyamán annyi szopni- és morzsolgatnivalója akad, hogy mindkét kezén lévő ujjaira szüksége van. Alvás közben is. Amiket nehéz megtalálni egy hatalmas pizsamában. Hármadszorra sikerült végre komolyan venni a problémát és úgy felhajtani a pizsamaujját, hogy reggelig kitartson.

Egy merész fordulattal el is érkeztem a tanulságig:

Nyulas pizsama kell.

MOST. ÉS NEM VICCELEK.