80

80, az évek száma, amilyen idősnek érzem magam.

Onnan tudom, mert most olvastam Jókai Anna: Ne félj könyvét. AMI K.JÓ VOLT. (Könyvön ennyit még nem bőgtem. De Pepe szerint az ilyesmiről nem beszélünk. Így azt sem mondhatom el, hogy megnéztem vele az Avatart* és mindketten bőgtünk a végén.) Máriát 55 éves korától kísérjük haláláig. Már 80 felé közeledett, amikor arra a szintre jutott, hogy azonosulni tudtam vele.

Reggelente, amikor felébredek, az első dolog, amit számba veszek, hogy melyik testrészem mennyire fáj. Aztán szépen lassan kikászálódom az ágyból. A kulcsszó a LASSAN.

Így most megfogadom, ha végre stabilizálódik, aminek stabilizálódnia kell, akkor sosem fogom természetesnek venni, hogy tudok fájdalom nélkül: sétálni, ágyból-kádból-autóból kiszállni, lehajolni, mosogatni, fogat mosni.

A lehajlást talán ki is kellene venni a listából, mert azt el sem tudom képzelni, hogy még egyszer életemben nyújtott térddel meg fogom tudni fogni a bokámat.

Én: Az volt a feladat, hogy hajoljak előre és fogjam meg a bokámat. Miközben nyújtva marad a térdem. Te ezt meg tudod csinálni?
A férjem: Kb. 20 éve nem tudom kinyújtani a térdemet, úgyhogy ki van zárva.

Hát így vagyunk, öregesen.

* Előtte teljes pánikban voltam, hogyan fogom a derekammal végigülni a két és fél órát. Nem volt gond, mert a zsákban, amit becipeltem a moziterembe benne volt az ékpárnám és a McKenzie párnám. Mondom, hogy öregasszony lettem…