Tökre izgulok…

pedig egy rendes szerdán semmi okom nem lenne izgulni. Kutatónapom van. Itthon kell dolgoznom. Ennyi.

De ma Pepe áthívta magához az egyik osztálytársnőjét. Tudjátok, akinek a képe a mobiltelefon háttérképe.

Én: Mit akartok csinálni?
Pepe: Beszélgetni.
Nem tudom, milyen arcot vághattam, de rögtön jött a szokásos gyerek-kérdés: MÁR AZT SEM SZABAD, MAMIKA?!

Hetekig ellenálltam, de aztán kénytelen voltam beadni a derekamat, hétfőn úgy délután fél 6 körül. Pepének nincsenek kommunikációs problémái: néhány perc múlva már telefonált is. Az osztálylistáról okosan kikereste a kislány mamájának a telefonszámát, és már hívta is, hogy a részleteket letárgyalja. Az anyuka aztán velem is akart beszélni. Én viszont tökre nem merek idegenekkel telefonálni, de szerencsére Papika itthon volt és helytállt.

Így ma délelőtt elég keveset dolgoztam. De rendet raktam az egész házban. Pepe szobájában is. Elraktam Pepe összes gyakorlófüzetét, nehogy azt gondolja a kislány, hülye a fiam. Lemosakodtam, hajat mostam, és rendes ruhát vettem. (A kutatónap sikerességének az előzőek nem feltételei.) Elpakoltam a konyhában mindent, beleértve a nassolnivalókat, mert a kislánynak súlyos ételallergiája van. Mit csináltam még? Kipucoltam az állatokat. Elraktam a szétdobált törülközőket és a tiszta ruhát is. A vasalnivalót kivittem a garázsba. (Tudom, tudom, de egy szakdolgozatot mindenképpen el kellett bírálnom.) Szellőztettem alaposan, pedig az ebédemet (paradicsomos káposzta) már meg sem mertem melegíteni...

Már csak hajat kell szárítanom, és meg tudni a kislány vezetéknevét. Hogy az iskolában le tudjam őket hívni. Még sem mondhatom, hogy Pepét és barátnőjét várják a portánál.

Remélem, jó benyomást fogunk tenni…