És vasárnap is veszekedésbe fulladt az indulásunk, mert A. megint szöszmötölt. És mondtam, hogy el fogunk késni a színházból, ha nem csipkedi magát.
Szerencsére tél van, így a szomszédok, valószínűleg, nem hallották, ahogy a kertben is üvöltözünk, hogy mikor kire kell várni.
És akkor A. előhúzta az adu ászát, hogy minden reggel 50 perc alatt készíti el a gyerekeket és viszi iskolába, amikor én békésen szunyókálok. És akkor már tudtam, hogy blogbejegyzés lesz a dologból.
Mert az az 50 perc inkább 90. És én 25 perc alatt is el tudom készíteni a gyerekeket. Ha akarom. Mondjuk tény, hogy ritkán akarom. De ha kell bármikor meg tudom csinálni.
Szóval itt a férjem 50 perces reggeli rutinja:
1. Felkel és lebotorkál a WC-be. Sosem nézek sci-fi-t így nem tudom mi annak a jelenségnek a neve, amikor a főhős először eltűnik a WC-ben, majd kis idő múlva kijön, és úgy érzi, hogy csupán néhány percet töltött, elnézést, kakilással, míg a kint lévőknek úgy tűnik, hogy legalább 25 perc volt az 5 perc. (A családi béke kedvéért ezen a ponton megjegyzem, hogy NEM azt írtam, hogy a férjem 25 percet szokott a WC-n tölteni miden reggel, csupán azt, hogy ÉN érzem ilyen hosszúnak az időt. Nyilván szubjektív ez az idődolog is. Vagy én alszom bele a folyamatba…)
2. Tény, hogy a tejet ő szokta a gyerekeknek melegíteni. De ezt is meg tudom magyarázni. Úgy tette magát az uram megkerülhetetlenné a családban, hogy kb. kétszer annyi mézet ad a tejhez, mint amennyit én szoktam. Amiből logikusan következik, hogy az édesszájú gyerekeim csak az apjuktól fogadják el a tejet. Az összes szereplő tagadja egyébként a mézzel kapcsolatos vádat. A gyerekek szerint én nem tudom olyan langyosra melegíteni a tejet, mint Papika.
3. A tej után megint filmszakadás. Bár ezt is tagadja A. De én többször rajtakaptam
4. Ezen a ponton A. rájön, hogy gond lesz a negyed nyolcas indulással, így ordibálni kezd, hogy mindenki AZONNAL öltözzön fel. A gyerekek persze nem veszik komolyan a félmeztelen apjukat. Viszont én igen. És kapkodni kezdek.
5. Irány az autó! Jó, hogy A. ilyenkor már ing-nyakkendőben van. Nadrág még nincs rajta. Valami furcsa oknál fogva, csak akkor vesz nadrágot, ha az összes gyerek kint van a házból.
6. Újabb menet a beszállás. Hogy ki miért milyen sárba és pocsolyába feküdt bele. És a filozófiai kérdés, hogy MIÉRT. Mert az is most kell megdumálni. És ilyenkor kell visszaszaladni a laptopért. A judo-holmiért. A lányok állataiért. Ilyenkor viszem utánuk az ebédbefizetést. A sapkát-sálat-kesztyűt.
7. Kikanyarodnak a kertből. És a kisutcából. És a nagyutcából is. Ilyenkor csöppet fellélegzem. Egészen addig tart ez a klassz állapot, míg nem jön a telefon, hogy az iskolatáska itthon maradt. CSAK KÉT PASI, A FÉRJEM ÉS A FIAM, KÉPES ÚGY ISKOLÁBA MENNI, HOGY EGYIKNEK SEM JUT ESZÉBE MEGNÉZNI, HOGY A TÁSKÁT IS VISZIK-E. Vigyem én utánuk. (Jó a táskát idén, úgy értem 2010-ben, még csak kétszer felejtették itthon. És nekem csak egyszer kellett a gyerek után vinnem. Egyszer A. hazajött érte. Szó nélkül. Mondjuk a feje elég nagy volt. Csak röhögtem, amikor elmesélte, vádolták egymást Pepével a suli előtt, hogy ki is hagyta otthon a táskát...)
De persze most színházba megyünk. És nincsenek gyerekek. De a férjem ugyanúgy totyorászik. Én már indulnék, ő még néz valami fontosat az indexen. Vagy a bankszámláján. Vagy azon gondolkozik, színház előtt kell-e zuhanyozni. És akkor is, ha az adott nap délelőttjén már zuhanyozott?
De végre bent ülünk a kocsiban. Szokásos kellemes feszültség a levegőben. A. barátainak vettük ajándékba a jegyeket. Én is utálom, ha egy másik pár veszekedéséhez kell asszisztálnom. Így, hogy oldjuk a hangulatot bekapcsoljuk a rádiót és a riportert kezdjük lelkesen szidalmazni.
És már a parkolóban vagyunk, amikor újra A.-ra támadok, mert biztos otthon felejtette a jegyeket, amiket ahogy megvettem átadtam neki. És ő mindig valami biztos helyre teszi azokat.
És hogy A. bizonyítsa ártatlanságát és rátermettségét, előkapja a jegyeket. És mivel tud olvasni, rögtön el is olvassa, hogy az 5 órás előadásra kellene mennünk. Persze már fél hét is elmúlt.
Azzal védekeztem, hogy nem szóltak a színházban, délutáni lesz az előadás. De aztán taktikát változtattam, és támadásba lendültem: „Mondtam, hogy el fogunk késni, ha nem igyekszel. Látod, nem igyekeztél. Elkéstünk!”
És így lett az utolsó szó ISMÉT az enyém.
15 megjegyzés:
Nálatok van olyan, hogy "egyszerű" nap? :D
Én jót nevettem, de gondolom ez akkor, ott nem volt vicces.
Elképesztő...Te az én férjemmel és gyerekeimmel élsz? Vagy mi tulajdonképpen egyek vagyunk? Te vagy én? Na ,mindegy, döbbenetes, mintha a mi reggeli készülődésünket írtad volna le.:))
Ja, és az én uram is kiküldi a gyerekeket a kertbe, és csak utána vesz nadrágot....:)))))
Dia: DE MIÉRT????
Azé az előadás jó volt????? :-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDd
A barátházaspár nem vert meg benneteket????
Atyám......
Egy: én a teát agyon cukrozom.
Kettő: a nejem 5:50 kor kel én 6:30-kor. WC, fürdés, fogmosás, aztán miközben öltözök lekiáltok a földszintre hogy: csajok húzzátok a cipőt! Kocsiba be, és indulás. Na ez a sci-fi!
Mármint hogy a két lány megetetve, megfésülve, felöltöztetve és felmálházva száll be a kocsiba... :))
szuperapu: érzem én, hogy így kellene nekem is. De én a házasságunk alatt 3-szor keltem 6 óra előtt, és akkor kisvártatva szültem is egy-egy gyereket, és negyediket már A. nem akar, így inkább hagy aludni...
Szerintem a nőkben genetikailag van kódolva, hogy övék az utolsó szó! A párom mindig a fejemhez vágja a költői kérdést miszerint: Mindig a Tiéd az utolsó szó? Én ösztönösen tudom hogy IGEN!;)
Egy nagyon jó barátom azt szokta mondani, hogy az az igazi férfi, aki képes türelmesen kivárni azt a két órát, amíg a nő fél óra alatt elkészül.
=D Lehet, hogy ha te pasi lennél, nem lennél jó pasi? =D
Daniella: fogggalmam sincs...De enyhén szólva komikus, amikor rájön, hogy ebből késés lesz, elkezd sikítozni, hajtja a gyerekeket, miközben ő ott téblábol egy szál gatyában és ingben/nyakkendőben, a manók már totál felöltözve a teraszon várják a nadrágot még csak akkor felkapó apjukat.:))))
Hát, megmondom, nálunk miért kell először kimenni a gyerekeknek, és miért csak utána öltözünk fel rendesen: mert a gyerekek szája, keze, arca, sőt, más hozzájuk nőtt és a felvett részeik is (ruha) gyakran maszatosak. És reggeli/ebéd/vacsora után úgy érzik, meg kell hálálniuk a táplálékot, amit a szüleiktől kapnak, ezért csüngenek rajtunk, ölelgetnek, puszilgatnak. És így kerül a ruhánkra (kisgyerekek esetén főleg nadrágra) elöl-hátul egyaránt méz, vaj, kolbászzsír, kakaó, narancslé, stb. Ez reggel semmiképp sem megengedhető, mert sietünk és nincs időnk még tízszer átöltözni.
Nálunk is többször maradt már itthon a táska!
Nálunk amíg a 3 gyereket Apa beteszi a kocsiba, azalatt öltözök át és mosok fogat, én zárom a házat és nézek szét mi maradt itthon.
Ha én viszem a gyereket oviba,akkor reggel szépen, komótosan felkelünk, megiszom a kávémat, elkészülök, közben ötször-hatszor szólok, hogy vegyed már a pizsidet, mert öltözünk, -dehát férfi lesz (vagy már az?!), így mintha meg sem hallaná- majd ránézek az órára, és kiabálni kezdek, hogy na most aztán...! Gyerek rámnéz, mint aki nem ért semmit. Utána meg egész délelőtt lelkiismeret-furdalásom van, hogy már megint kiabáltam reggel a gyerekkel.
Szia!
Én ötödikes koromig simán elindultam az iskolába táska nélkül...fel se tűnt :D:D
A férjem is nélkülözhetetlenné tette magát a reggelben, így ő kel mindig előbb, megcsinálni a kakaót, olyan percre lebontott szertartásuk van erre, hogy én már nem tudnék reggeli kakaót csinálni...így csak csendben fekve várom, amíg a kávémat is felszolgálják :)))
Nem régóta olvaslak, de érezek némi lelkiismeretfurdalás-szerűséget abban, hogy neked reggel nem kell felkelni... És ezután egy kis sorsszerűséget abban, hogy Szuperapu miért olyan béna a reggeli teendőkkel... ;-) Neked jobban menne, ha akarnád... Ha...
Megjegyzés küldése