Egy újabb orvosi témájú bejegyzés

Törött szárnyú Bakka köszöni szépen jól van. Már tud egyedül öltözködni, hétvégén szánkózott. És egyáltalán nem örül, hogy pénteken lekerül a válláról a kötés: „Mamika, olyan kényelmes, úgy megszoktam már. Maradjon rajta még!”

De mit nekünk Bakka, amikor van egy krónikus beteg gyerekünk is!

A rossz hírről már írtam: Az öthónapos gyógyszeres kezelés utánévelején nem sikerült a leállás.

Különböző okok miatt csak múlt héten jutottunk el az orvoshoz ZK-val. A fájdalmas, sántító tünetei addigra elmúltak, mert dr. A. úgy gondolta, hogy a gyógyszeres terápiát simán folytathatjuk. Mondjuk miután hezitáltam, felhívta ZK orvosát, aki telefonom megerősítette a döntésünket.

A vizsgálat igazán eseménydús volt. ZK viháncolt és mórikálta magát. Valahogy nagyobb örömmel várja a találkozókat, mióta FH helyett Doktor Bubónak hívom az orvosát. Mondjuk ezen kicsit fel volt háborodva [az orvos, nem ZK]:

Én: Tényleg hasonlít Doktor Bubóra.*
Az orvos: Na, nem mondja.
Én: De! Határozottan!
Az orvos: De hát én magas és sovány vagyok. Doktor Bubó meg alacsony és kövér! Köpcös!

Itt nem mertem tovább feszíteni a húrt, hogy szemüveg, meg haj, meg kerek fej, így csak a háta mögött hívjuk Doktor Bubónak.

Szóval pucér ZK-t vizsgálja, amikor az asszisztense felhozza az egyik kedvenc témámat: „Milyen nagy hasa van ZK-nak”. Ilyenkor mindig vidáman mesélem el, hogy minden gyerekem pókhasú. És Pepével még ultrahangra is küldött a gyerekorvos, kukucskáljuk meg, mi lehet a hasában. Mivel kincset nem találtunk, sikerült meggyőznöm a gyerekorvost, hogy örökletes pókhasúságban szenvednek a gyerekeim. Mert nekem is pókhasam van. És az anyukámnak is. „És egyébként is borzalmasan néz ki a testem”, fejeztem be a kiselőadást az asszisztensnek. És az asszisztens azt válaszolta, hogy ő is tudna mesélni, de nem teszi, mert a doktor úr (ő nem hívja D.B-nek a főnökét) nem szereti az ilyen beszédet.

Rendben van. Értek a szóból. Ezért van blogom, nem fogok senkit terhelni.

És folytatódik a vizsgálat, amikor A. és Bakka is benyomulnak a vizsgálóba, mert természetesen Bakkának éppen a kulcspillanatban kellett W.C.-re mennie. És D.B. éppen azt nézi, hogy ZK lúdtalp gyanús. Nem túl súlyos, de azért vigyük el Szőke tanár úrhoz**. És akkor férjem úgy érzi itt az idő, hogy közbe szóljon.

A.: Doktor úr azt hiszi, hogy ZK-nak lúdtalpa van? Látná az én lábamat. Az a lúdtalp! Tőlem örökölte!

Az orvos csak néz, majd megkérdezi, nem túl bölcsen: Ilyen család?

Igen, ilyen család vagyunk.

Az asszisztens hangosan röhög. Hogy miért, nem értem… És persze A. sem ért semmit…

A vizsgálat eredménye szokás szerint bíztató, mert továbbra is alacsony aktivitású a betegség. Magyarul: Nem súlyos, csak rohadt makacs.

Persze azt továbbra sem tudjuk, mitől és miért fog elmúlni… Ha elmúlik…

Folyt. köv.: Márciusi gyógyszerváltás. ALIG VÁROM!

* Nem, nem szabad asszociáció útján jutottam erre a megfigyelésre, hanem a vizsgáló falára volt egy Doktor Bubó festve.
** Újabb orvos, de most nem fontos, ki is ő és honnak ismerjük.
*** Mert mindig minden kurva jó, csak a gyerek nem gyógyul meg.