Amikor azt hittem, hogy minden rendben van és megdicsértem magamat, hogy milyen jól kezelem a helyzetet, akkor:

upsz és upsz

Egy nap akarok a lányokról írni, de Pepe csak ide tolakszik...

Szóval megyek ma Pepéért az iskolába. És jön ki Pepe bőgve. Na most nem tudom, ki hogy van vele, de én nem igazán szeretem, ha bőgve jön ki a gyerek az iskolából.

Én: Mi történt?
Pepe: Nem hagyott léghokizni, mindig belepiszkált a játékunkba és emiatt több gólról is lemaradtam. És akkor egy kicsit meglöktem és ő visszalökött. És nem hagyott játszani.

És bőg a fiam.

Hogy mit csinálok?

Kiveszem a pisztolyomat a táskámból. Először az iskola előterében lövök a levegőbe, aztán a füstölő pisztollyal (és a bőgő gyerekkel) berontok az iskolába, hogy beszéljek a napközis tanító nénivel.

Hogy mi történt ez után?

Fülemet-farkamat behúzva sűrű bocsánatkérések közepette távozom az iskolából, a még mindig síró gyerekkel, aki a történetéből kifelejtette, hogy az „egy kicsit meglöktem” kifejezést úgy kell értenem, hogy kicsit visszalökte a kislányt, aki azért lökte meg, mert a fiam könyökkel hasba vágta. (Hogy miért csapta le a fiam a kislányt: Lásd fent.) Az eseményekhez itt csatlakozott a napközis tanító néni. Akinek Pepe készségesen megmutatta, hogy ütötte meg a kislányt. Ezen ponton aztán jó ötletnek tűnt a fiam számára, hogy kiboruljon és bőgni kezdjen. Vajon miért???

Tanulság mára:

Talán még is jobb lett volna, ha a verbális fenyegetésnél maradunk…