Többször gondolok arra, túl sokat várok a férjemtől. Nem kellene neki ennyi mindenben segítenie. Önállóbbnak, bátrabbnak, fáradhatatlanabbnak kellene lennem.
Vásárolunk. A férjem menedzseli az ügyet. Én a bolt előtt próbálom a lányokat lefoglalni*. És próbálom nem bámulni a közelünkben tébláboló Koltai Lajost.
Kicsit később, már az autónkban ülünk:
Én: „Láttad, Koltai Lajost a bolt előtt?”
A férjem: „Igen.”
Én: „Akkor azt is láthattad, hogy hiába világhírű operatőr és rendező**, szombat délelőttönként neki is a felesége szatyrait kell cipelnie a boltból hazafelé.”
És nagyon büszke voltam Koltai Lajosra, hogy cipeli a szatyrokat.
És a férjemre is, aki a következő kérdéssel állt elő: „Miért, azért mert világhírű valaki, másnak kellene cipelnie a szatyrait?”
Hát, azt hiszem, IGEN.
* Mentségemre szólva, már megjártam a nyilvános WC-t Bakkával. Ami mindig egy tórtúra...
** Bár lehet, hogy rendezőként még nem világhírű…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése