2008. április 22., kedd

Milyen volt a délutánunk? Klassz. Csak nem tudom, melyik része...

Pepe fél ötre rendelt minket az óvodához, ahol a kijelölt időben meg is jelentünk. Este 8-ra értünk haza. 12 pontban tudom összefoglalni a két időpont közti történéseket:

1. Pepe ünnepli magát az óviban. Az óvónő leszúr. Judo-bemutató volt, amiről én teljesen elfelejtkeztem. „Meg tudsz bocsátani?” — kérdeztem a fiamtól. „Persze, Mamika, KÉPZELD SÁRGA-ÖVET KAPTAM!” Mit mondjak? Extázisban voltunk…

2. Föld napját ünnepelték egy kis szemétszedéssel és aszfaltrajzolással a nap folyamán. Íme Pepe műve. Egy kobra. AMELYIK ÉPPEN EGY NYUSZIT ESZIK MEG.



3. Íme a három gyerek a kobrával. Igen, elég rossz kép, csak azért tettem ide, hogy meg tudjuk figyelni Pepe nyakában az érmet.


4. Új játszótér felfedezése. Bakka mászókázik. Bekarikáztam valamit a képen. Szerintetek mi az? ÉS KI TETTE ODA??? KI???


5. Elkap minket a vihar. Ez két dolgot jelent: a) elázunk; b) két lány sírni kezd, mert az „elkap az eső” kifejezést, úgy értették, hogy lenyúl az esőördög az égből és felrántja őket. Az sem segített, amikor azt mondtam: „mindjárt ránk zuhan a felhő”. Nem értem! Pepe Bakkával vezetteti vissza magát az autóhoz, „így legalább nem ázom meg” felkiáltással. Kérdés: Az érem vajon a nyakában van?


6. Decathlon: megveszem a sárga-övet. Csak háromméteres volt. Csöppet hosszú. Másodszorra kap el a vihar.

7. Zöldséges.

8. Újságos.

9. Tisztító.

10. Hazaérünk. Végre. Behajtunk a kertbe, amikor felmerül a kérdés: „Hol a judo-érem?” Nincs meg. Hiszti. Én viszem a prímet. ZK nem akar visszaszállni az autóba: „Félek. Elkap a vihar.” [így hangzik: éjek ekap ihaj]. Tavaly már elvesztettünk egy érmet, most nem habozunk: vissza a játszótérre.

11. Játszótér. Sehol sincs az érem. Már indulnák haza, újra elkap a vihar, amikor Pepét még egyszer visszaküldöm a mászókára.

12. MEG VAN AZ ÉREM. Pepe nem emlézett, hogy oda kötötte fel... Mindegy: Megyünk haza! A kertben újra elkap a vihar minket. PERSZE CSAK KÉPLETESEN, de azért 15 méteren sikerül ronggyá áznunk.

Bakka új hobbija

Bakkának új hobbija van.
Antal Mária:

És Antal Mária kutyái. Ebből a könyvből:


2008. április 21., hétfő

Ugróiskola

Pepe: "Azt hiszem, Mamika, a 4-est fordítva írtam."

Mert zseni vagyok!

Arról már volt szó, hogy a férjem a mosogatógéppel kavar, én meg a szárítógépbe vagyok szerelmes. Ezzel nem is lett volna baj, ha közben nem hanyagoltuk volna el a hűtőszekrényt. Vele senki sem akart kikezdeni a családból, ami valószínű kisebbségi komplexushoz vezetett nála, amiről a wikipedia a következőket írja: „It is often subconscious, and is thought to drive afflicted individuals to overcompensate, resulting either in spectacular achievement or extreme antisocial behavior, or both.”

Arra, hogy a hűtőnk antiszociális, eddig nem gondoltam, mindig azt hittem, hogy csak visszahúzódó, szeret a háttérben maradni. Az viszont, hogy hihetetlen teljesítménnyel kompenzál az biztos: hetek óta a legkisebb hőfokra van beállítva, mégis mindent megfagyaszt. Először ez vicces volt: fagyott paprika, megfagyott leves. Majd érdekes: látott már valaki fagyott tojást? Aztán idegesítő, főleg az a tudat, hogy mennyi áramot ehet meg miközben hűt, mint az őrült.

A következő lépés, hogy: keressünk szerelőt. A. tessék-lássék felhajtott néhány telefonszámot, de nem jártunk szerencsével: nem válaszoltak.

Aztán A. elutazott. (Talán már említettem…)

Ma reggel valami aztán elpattant bennem: A tömbbe fagyott joghurt nem volt sem érdekes, sem vicces. A gyerekek pláne nem találták annak, amikor rájöttek, hogy így nem tudják megenni.

Annyira bepöccentem, hogy azt gondoltam: Elmegyek veszek egy új jégszekrényt, ezt az antiszociális, túlkompenzáló egyént meg kirakom.

Aztán bevillant még valami: a szomszédunk hűtőgépszerelő!

Már járt is nálunk, és megszületett az ítélet: elrozsdásodott a hőérzékelő. Holnap hoz egy újat.

Mert zseni vagyok!

2008. április 20., vasárnap

Tankolás

Aggódok. Aggodalmaskodok. Izgulok. Stresszelem magam. Nálam ez nonstop teljes állás. Jó, nyugdíj nem jár hozzá. A legapróbb hülyeség miatt tudok heteket, hónapokat aggódni. Hirtelen nem is tudom, hogy milyen példát mondjak.

Talán a májam, jó lesz. A műtét előtt a sebész kitapintotta, hogy „egy kicsit nagyobb, mint kellene. De emiatt NEM kell aggódnia. Lehet, hogy adottság.” Ha. Hahaha. Aggódtam. Izgultam. Egészen másfél évet. Januárban újra orvosnál voltam, ultrahangon megnézte a májamat. „Nem nagyobb egy kicsit a kelleténél?” – kérdeztem aggodalmaskodva. „Nem. Pont jó méret.” – jött a válasz. Ha. Hahaha. Hiába aggódtam. Megint.

Ennek ellenére komolyan veszem az aggodalmaimat. Gyakran ellenőrzöm a listát. Sőt néha a férjemet kérdezem: „Ezért kell aggódnom?” Esetleg egy jobb nap után: „Most miért is aggódjak?”

Most, hogy egyedül nevelem a gyerekeket elutazott A. (említettem már?) természetesen egy sor olyan dolog miatt is aggódnom kell, ami általában a férjem reszortja. Nem, nem az aggódás, mert ő nem szokott, hanem az ő dolga, hogy elintézze.

De, basszus, öregszem. Már aggódni is felejtek.

Szombatot kénytelen voltam munkával tölteni. Cikket írtam. Ilyenkor mindig kicsit el vagyok keveredve, csak faktorokon és modelleken jár az agyam. A nap végén autóba ültem, hogy az anyukámhoz átmenjek, ahol a gyerekeim dekkoltak csipszet ettek és tévéztek, hogy elmerüljek a családi hétvége gyönyöreiben. (Igen, megint összevesztem az anyukámmal… Miért kérdezitek?)

Beülök az autóba. Elindulok. Ránézek a műszerfalra. És akkor belém hasít a felismerés.

Basszus, basszus, majd egy hete utazott el A. és én teljesen megfeledkeztem, hogy a tankolás miatt szorongjak. Hogy egyedül kell tankolnom. TANKOLNOM. EGYEDÜL. EGY AUTÓT. Hogy lehet ez?

És tényleg öregszem, mert utána azt gondoltam, hogy bár közel sem üres még a tank, de én feltöltöm benzinnel megkérek egy kedves benzinkutast, hogy rakja tele benzinnel. Hogy ne kelljen napokig aggódnom a tankolás miatt, csak kb. 10 percig, amíg elérek a legközelebbi kútig.

És megcsináltam. Igazi nagylányként.

Ebben persze nem az a nagy szó, hogy megtankoltam az autónkat, mert ez máskor is előfordult már. De olyan még nem volt, hogy megtankoljam az autót, úgy, hogy egyszer sem hívom fel hisztériásan a férjemet. Valahogy így:


Én: „NAGYON IDEGES VAGYOK. sírás. NEM TUDOM MIT CSINÁLJAK. HOGY KELL … sírás…” lecsapom a telefont, mielőtt A. kiderítené, hogy mi van. Egy perc múlva újra hívom: „A TELEFONT SEM TUDOM FOGNI, OLYAN IDEGES VAGYOK. sírás. HOL VAN AZ AZ IZÉ, AMIVEL KI KELL NYITNI? Sírás. NEM TALÁLOM SEHOL sírás HOL VAN? MONDD MEG!” lecsapom a telefont. Aztán egy idő után a háttérzajokból A. rájön, hogy nem a gyerekekkel vagyok a baleseti sebészeten, hanem egy benzinkútnál bénázom. És akkor nyugodtan elmondja, hogy melyik oldalon van a tank, hogy nem kell hozzá kulcs, csak ki kell pattintani, hogy bele van írva: dízelt kér, de legjobb, ha szólok a kutasnak, hogy segítsen.

De most NEM történt meg ez. Azt hiszem, szembe kell néznem a ténnyel, hogy lassan felnövök.

2008. április 19., szombat

Éjszaka

Úgy tűnik, hogy a lányok tegnap éjszaka nem koordinálták az esti folyadékbevitelt megfelelő mértékben, mert ZK kétszer ébresztett fel, a fülembe ordibálva: „uros víz, uros víz”. Pár percig tartott, míg felfogtam, hogy szúrós vizet kér. Természetesen túl lusta voltam túlságosan féltem egyedül lemenni a sötét konyhába, hogy hozzak neki ásványvizet, így csapvízzel kellett beérnie. Csapvízzel fogmosó-pohárból.

Nem tudom, hogy csak én vagyok így vele, de kevés rosszabb italt ismerek –
jó sörön és boron kívül, a töményre meg az utóbbi időben rászoktam –, mint a mentaízű víz.

Másodszor már önállóan ment ki ZK a fürdőszobába vízért.

Aztán Bakka bepisilt, ami nem lett volna baj, ha 1) van rajta pelenka; 2) nem a nászi ágyban alszunk mind a négyen.

Igen, megengedtem nekik, hogy velem aludjanak, mert rendes vagyok így kevésbé félek esténként.

Nem, nem tudom, hogy mi lesz, ha az apjuk hazajön. Illetve tudom: nem akarnak majd a saját ágyukban aludni.

Csúszdás ágy? Papika, hogy hangzik?

2008. április 18., péntek

A mai találós kérdés a következő:

Miért így fektettem le tegnap este ZK-t??? (Igen, nem alszik mindennap a keverőtálam társaságában...)



Ahogy lesz egy perc időm ma, ide jön majd a történet is...

ÍME:

Haboztam, hogy mennyire legyek részletes, de mivel büszkeségemet már úgyis magam mögött hagytam rég, vágjunk bele.

Klasszikus szülői pillanat volt: fél lábbal már a zuhanyban voltam, amikor Pepe kétségbeesetten rohant fel a lépcsőn, hogy baj van. Először természetesen a bedrogozott géppuskás rablók támadása ugrott be, mint lehetséges probléma, így megkönnyebbülve konstatáltam, hogy csak ZK hányta össze magát. És a nővérét. És a morzsit és bakkát. És az ágyneműt.

Nem igazán tudom felidézni a következő fél órát, de azt tudom, hogy meztelenül rohangáltam a házban, emeletről le, földszintről fel, ami azért lehet érdekes, mert a lépcsőház ablakok teljes belátást biztosítanak a házunkba. Nem tudom, hogy voltak-e éppen akkor az utcánkba, de, ha látott valaki, akkor kérem, hogy a postaládánkba dobjon be egy mozijegy árát, a műsorért cserébe.

Ha két szülő van jelen a hányásnál, akkor kialakult koreográfiája van a családunknak. Én foglalkozom az érintett gyerekkel/gyerekekkel, A. pedig a romokat takarítja el.

A gyerek megtisztítása gyorsan ment, de aztán szembe kellett néznem az alábbi „batyuval”:


A következő lehetőségek fordultak meg a fejembe a terep megtisztítására:

1. Kidobom a „csomagot” a kukába. Ezt elvetettem, mert a héten megint rajtunk maradt a szemetünk és így egy gombostű sem fér már a kukánkba…
2. Kirakom a piszkos holmi a garázsba, már csak kicsit több mint két hetet kell várni Papikára, majd ő eltakarítja a romokat, ha hazajön.
3. Szétszedem és kimosom az ágyneműt és mindent más érintett ruhaneműt.

A. fellélegezhet, mert ez utóbbi megoldás mellett döntöttem.

A mosás előtt felmerült a férjemmel sokszor lezajlott vitánk arról, hogy a hányás darabos része bele mehet-e a mosógépbe, vagy sem. A. az előzetes pucolás híve, én pedig, nos, nem… De megígértem a férjemnek, hogy legjobb tudásom szerint fogok vigyázni a hátországra, így előzetes tisztításon esett át a mosnivaló.

Mindjárt befejezem, csak néhány tapasztalat és kérdés maradt hátra.

1. ZK evés közben miért nem rágja össze az ételt? [Ez egyébként Bakkára is vonatkozik.]
2. A félig emésztett piros kaliforniaipaprika-folt kijön az anyagból, szemben a friss folttal, ami nem.
3. Borsó agyammal úgy gondolnám, hogy az ételek a bemenetel fordított sorrendjébe jönnek majd ki. Tapasztalatom szerint ez nincs így. A sorrend meghatározásához fontos információ, hogy a táplálék folyékony vagy darabos-e. De ezt már tényleg nem részletezem.

Nem örültök, hogy van egy blog-om???