Hát. Nem volt még ilyen. Elsírtam magam egy színházi előadás alatt.
Mentségemre szól, hogy szerintem nagyon jó darab, bár a férjem számtalan hibát felsorolt az előadás után. De én elfogult vagyok. Mert Csalog Zsolt mégiscsak szociológus. És Fullajtár Andrea nagyon jó volt. Mentes minden furcsaságától, amit más darabokban lehet látni. Főleg azt nem szeretem, amikor jár. De ebben a darabban végig egy széken ül. És úgy meséli el a hajléktalan Etelka életét.
Szóval, amikor arról beszélt Etelka, hogy elveszítette a gyerekeit, mert a bíróság a férjének ítélte őket, a lakással együtt, akkor bőgtem.
Mert hogy Pepe a héten 9 lesz. Ami, mint tudjuk, a 18 fele.
És bíróság ide-vagy-oda, a gyerekek felnőnek. És elhagyják a szüleiket.
Brühahahaha.
Aztán persze vettem a fáradtságot és magamba néztem. És kiderült, mi a gond: Nem akarok úgy visszagondolni a gyerekkorukra, mint az aranykorra. Életem legszebb és legtartalmasabb éveire. És valójában attól félek, hogy egyszercsak már nem fogom tudni a szépet és a jót értékelni.
Aztán persze eszembe jutott a 90 éves nagymamám, aki úgy aggódott a 60 éves gyerekéért, mint én most Pepéért.
MERT AZÉRT VANNAK DOLGOK, AMIK MÁR NEM FOGNAK VÁLTOZNI…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
A nagymamám azt mondta:" - Az rendben van, hogy én dédmama lettem, de hogy a kisfiam NAGYPAPA lett, hát azt fel nem foghatom! " :-)
Névtelen, ez egy nagyon kedves gondolat!
Nagyon szeretlek ezért az írásért!
Megjegyzés küldése