Kálmánka élhet még egy kicsit…

Két hete volt ZK-nak egy sor orvosi kontrollja. Nagyon rutinosan kevertem a lapokat, mert mindenhová A. vitte a gyereket.

A szemésznél kezdték. A hír megnyugtató volt, a betegség nem terjedt át a szemére. Hála Istennek, kommentálta ZK a dolgot. Ebben egyetértettünk.

Következett a sebész.

Sebész, Daniella? Nem reumatológus?

Igen, sebész.

Mert november táján egy cisztát találtam ZK egészséges lábán. Ami egyáltalán nem drámai hír, kivéve persze, ha én is benne vagyok a történetben.

MERT AKKOR MINDEN NAGYON DRÁMAI LESZ.

És épp, hogy elindult a férjem egyhetes üzleti útjára, a taxi szerintem még az utcánkból sem kanyarodott ki, amikor ZK lábát simogatni kezdtem.

Majd gyorsan telefonáltam az uramnak: DAGANAT NŐTT A GYEREK LÁBÁRA.

„Baker-féle ciszta. Klasszikus. Hú, milyen szép. Gyönyörű. Klasszikus.”, mondta a denevérre emlékeztető ultrahangos orvos. „Nem kell csinálni vele semmit csinálni, csak biztonság kedvéért megmutatni az sebésznek.”

Mit csinál ilyenkor egy normális anyuka?

Hát antropomorfizálja a cisztát. A folyamat során Kálmánkának neveztük el a dudort. Kálmánka általában jól van. Sokat eszik és sokat alszik. Néha játszik. Annyira megszerettük, hogy Bakka már sóhajtozott, milyen kár, hogy neki nincs Kálmánkája. Szóval féltem, mit fog ZK ahhoz szólni, hogy a sebész ki akarja majd vágni Kálmánkát. A legnagyobb csodálkozásunkra azonban nem akarta. Mert még nem elég nagy. És nem okoz semmi panaszt. Most azon nem csodálkozunk, hogy sikerült találnunk egy olyan sebészt, aki nem akar vágni, csak örülünk…