Önállósodás II.

Ma megint Pepét fogom tömjénezni. Bár nincs egy perce sem, hogy leszúrtuk, mert mellett esett egy hatalmasat a testvére, és ő [Pepe] meg sem moccant, hogy segítsen. Mondjuk ZK úgy üvöltött, hogy sejtettük nagy baj nem lehet.

Eddig jutottam az írásban, amikor majd majdnem félbeszakadt ez a bejegyzés, mert a férjem meztelenül flangál a lakásban.

Én: Meztelenül fogsz szekrényt szerelni? Mert akkor jövök nézni segíteni.
A.: NEM! Csak átöltözöm éppen.

Szóval szombaton délben hazajöttünk. Ettől aztán annyira depressziós lettem, hogy már kora délután inni kezdtem. Aztán A. is csatlakozott, amikor rájött, hogy nyár eleje óta senki sem szerelt polcokat a lányok szekrényébe, így nem tudjuk a ruháikat kipakolni. Egyéb szekrényük még nincs, így a játékaik eleve még dobozban vannak…

Úgyhogy elkezdődött a maratoni szerelés, pakolás, mosás, rendrakás.

Pepe késő délutánig tudta elfoglalni magát. Aztán kért, hogy adjak neki feladatokat.

ADTAM.

Délután 6 és este 10 között a következő dolgokat csinálta:

1. Vacsora saját magának és a két húgának. (Valami tojásétel volt, miután a spagettiről lebeszéltem.)
2. Elmosogatott.
3. Kiporszívózta a nagyszobát és az étkezőt.
4. Szőnyeget rakott le az étkezőbe.
5. Újra elmosogatott.
6. Felporszívózta a lépcsőházat.
7. Vasalt egy órát.
8. Segített az apjának polcot szerelni.

Aztán még segített volna, de én már nem engedtem. Egy kicsit azért tartok a gyerekvédelemi hivataltól.

PS: Ma azzal szórakozott az egyetlen, drága fiacskám, hogy tökéletesítse a víztakarékos mosogatási technikáját. Mit mondjak? Nem várom a kamaszkorát, amit nyilván a számítógép előtt fog tölteni a szobájába zárkózva…