2010. augusztus 4., szerda

Lővér Kalandpark

Hosszasan írhatnék az élményről. Hogy milyen kedves volt a személyzet. Hogy mennyire profin csinálták meg a pályákat. Hogy mennyire figyelnek a biztonságra. Hogy milyen klassz helyen van.

De most inkább csak a tanulságokat foglalom össze.

Mindhárom gyerek máshogy reagált arra a tényre, hogy befizettük őket arra, hogy mindenféle fákon és akadályokon kússzanak-másszanak.

Legkevesebb probléma a legóvatosabb Bakkával volt. Ő végigcsinálta az összes gyerekpályát, majd a testvére biztatására és a papája segítségével felment a felnőtt csúszópályára. Azt is végigcsinálta, igaz lejönni közben nem lehet. Aztán boldogan leült virslit enni. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert ha úgy alakul, akkor erre a virslire még vissza fogok térni. Bakkát nem lehet biztatni. Illetve, lehet biztatni, de teljesen felesleges: Vagy megcsinál valamit magától, vagy úgy dönt, hogy azt nem. És akkor az nem valami felületes női nem, hanem olyan nem, ami nem is marad, akárki akármit csinál vagy mond.

ZK-val már kicsit több a probléma. Elsősorban az én fejemben, mert az ismert tények miatt, őt féltem a legjobban. Mondjuk a három gyerek közül ő mozog a legjobban, így, ahol Bakka végigment, ő is végigment. Igaz volt olyan pályarész, ahol a karabinert nem tudta becsatolni, hiába csinálta meg a pálya elején a magasságpróbát. Semmi gond, mondom Papikának, ereszd le a gyereket, elérem, elveszem tőled. Papika pár méter magasból leeresztette a gyereket, csak én nem értem el. Semmi gond. Felcsatolta a gyerek csörlőjét a zsinórra (nem, nem tudtam szakszavakat megtanulni) és átlökte a másik fáig. Ott aztán a kicsi szépen lejött. És nagyon megdicsértem, hogy okosan nem csapódott a fának.

Minden kalandos programon Pepével van a legtöbb gond, mert annyira felpörög, hogy kezelhetetlenné válik, itt is ez történt. Pláne miután az összes magasságteszten átment. Mert a szabály az, hogy ha átmegy a magasságteszten, akkor felmehet az adott pályára. Nem izgultam, mert Pepe tök ügyes. Aztán amikor Papika eltűnt az erdőben és kiderült, hogy egy fa alatt ácsorog és próbál segíteni a 6 méter magasban lógó fiának, aki két fa között fennakadt a pályán, megijedtem. De aztán ahogy felnéztem, rögtön láttam, hogy Pepe tudja venni az akadályt, csak rosszul csinálja. Anyai instrukciók után sikerült is neki átvergődnie a következő állomásig. Amin aztán újra elakadt. És itt már biztos voltam benne, hogy nem fog átérni a következő fáig. És a torkomban dobogott a szívem, hogy ilyenkor mit mondjon az ember a gyerekének? MERT KÉPTELEN VAGYOK ÚGY BIZTATNI, HOGY TUDOM, NEM TUDJA MEGCSINÁLNI.

Én: Pepe ez nem fog menni, fordulj vissza!
Pepe: Nem fordulok meg tudom csinálni.

Mit mondjak? Jó sokan néztük, és megcsinálta. Őrülten tapsoltunk neki…

A. onnan tudta, hogy jó a kalandpálya, hogy negyed óra elteltével becseréltem a sétajegyemet és beöltöztem én is. Nekem a sport az az olvasás. Nem igazán értem az adrenalin-körüli hisztit. Kinek és pontosan mit is akarunk bizonyítani azzal, hogy megmásszuk, lefutjuk vagy megcsináljuk? De aztán derengeni kezdett: Hogy úgy érzem élni kezdek, és erős a kezem és a lábam. Hogy kételkedem, hogy meg tudom-e csinálni, aztán összeszedem minden erőmet és ügyességemet és megcsinálnom. És utána tényleg tök jó. Leszámítva azt, hogy mindezt a hármas gyerekpályán éltem át. Amit mindhárom gyerekem megcsinált. Mert a felnőtt pályákra még az egyébként fejben-erős karom tök gyenge. Mert igen, felmentem a legnehezebb felnőtt pályára. És csúfos kudarcot vallottam. Volt olyan rész, amit biztosan tudtam, hogy meg tudok csinálni, és nem sikerült. És volt olyan rész, amit biztosan tudtam, hogy nem tudok megcsinálni, és tényleg nem tudtam megcsinálni.

És volt vészhelyzet is. És most nem arra gondolok, hogy 8 méteren lógok tehetetlenül, mert az előttem lévők egy kötelet rosszul rögzítettetek, hanem arra, amikor ZK kiabálni kezdett, hogy „Mamika, pisilnem kell”. Mit tehettem? Lekiabáltam, hogy „ne haragudj, igen, te ott a piros hátizsákban, igen, te, megteszed, hogy elviszed ZK-t pisilni”.

És elvitte: megfogták egymás kezét és elmentek elintézni.

Később már nem találtam meg a lányt, aki segített, de gondolatban sokszor megköszöntem neki!

8 megjegyzés:

noiannája írta...

mamika ex machina.

Reina Nicolasa írta...

"Nekem a sport az az olvasás."

Ezért a zseniális mondatért már érdemes volt elolvasnom!!!

martine írta...

ajjajj... azt hiszem, lesz még hová fejlődnöm :) egyelőre még csak a mozgólépcsőn gyakorolok folyásirányba

Ágnes írta...

Saját kalandpályás élmény: 9 hetes veszélyeztetett terhesen voltam ilyenen. Mondtam, mi a pálya, mondták, nyugodtan, semmi nem fog rántani, stb., legvégső esetben mentenek. Hát mentettek is. Sikerült az egyik pályán rossz kötélre csatolnom a karabínert. Egy ponton túl mozdíthatatlan voltam, a hasizmommal annyira kellett magam tartani, hogy bepánikoltam (hasizomgyakorlat ugye a veszélyeztetett állapot miatt erősen tiltott), a páromnak hiába mondtam, hogy hívjon mentést, csak röhögött zavarában és bíztatott, hogy próbáljak továbbmenni. Csakhogy az fizikai képtelenség volt, közben mindenem fájt már a saját magam tartásától (nem tartott a hordó a rossz csatolás miatt, viszont a hordó miatt nem tudtam beleülni a tartócuccba - én sem tudom a kifejezéseket), a kezem véres volt már a végén. Mivel a párom leblokkolt és használhatatlan volt, én kezdtem el ordibálni, hogy segítség, segítség. A végtelenül aranyos mentősrác vért izzadt velem (ilyen hibát még nem látott, na mondjuk én mindig képes vagyok újat produkálni), de végül levitt. Javasolta, hogy menjek tovább - hát nem mondtam neki semmi csúnyát, mert tényleg nagyon aranyos volt, de azért tudtam volna mondani...

lamadre írta...

"te ott a piros hátizsákban...!" ezt elképzeltem és (bocsánat, de) beszarok a röhögéstől :D

Ízbolygó írta...

ez állati jó lehetett! Én még csak a Csillebérci cuccon voltam, tiszta kék-zöld voltam a végén, de szenzációsan éreztem magam, ahogy suhantam a fák között, mint egy nagyra nőtt mókus!

medolin írta...

Nekem a sátoraljaújhelyi bobpálya a rémálmom, párommal kettesben mentünk, végig ordítottam, és amikor kiszálltam, remegett kezem-lábam. Néhány perce le kellett ülnöm, mert nem tudtam lábraállni. Pedig már boboztam néhányszor, de ez a pálya nem piskóta.
Velem ellentétben a 4 éves kisfiam mosolyogva szállt ki minden alkalommal, és ők fékezés nélkül tették meg az utat végig.
Mostanában valahogy nem vágyom semmi kalandosra...

Daniella írta...

RN:köszönöm! lehet hogy zseniális, de nem túl egészséges...
Ágnes: voltak olyan hangok, hogy minden pályához kell alapból egy segítő.
ízbolygó: komolyan összevesztem a férjemmel, mert szerintem a suhanás a nagyranőtt óvodásoknak való, az igazi pasik inkább másznak...
medolin: ja, igen, csak én panaszkodom, a gyerekek nem...