„Az olyan izé volt, Mamika, amikor a csapba’ nem ment le a hányásom”,

mondta Bakka a nyaralás utolsó estéjén. Persze csapot mondott, de mosdóra gondolt.

Mit tehetnék hozzá? Tényleg izé volt, de tökre…

Ott tartottunk, hogy 4 és fél óra után kiszédelegtünk a kalandparkból, és nekiindultunk a nap második programjának. Bakka kérésére Sissi nyári házát terveztük megnézni, azaz Schönbrunnba készültünk. A kémeim jelentették, hogy van egy nagyon klassz gyerekmúzeum a kastélyban, így azt adagoltam be a gyerekeknek. Már csak a férjemmel kellett összevesznem, hogy siessünk, időben odaérjünk.

A. tökéletesen oldotta meg a feladatot. Még arra is hajlandó volt, hogy Bécs határában egy benzinkútnál megkérdezze, melyik körgyűrűn jutunk leghamarabb Schönbrunnba. Mert az uram az a fajta macsó, aki nem kérdez, mert az … nem is tudom pontosan… talán megalázó.

4 óra előtt 10 perccel értünk a pénztárhoz, ahol kedvesen közölték velünk, hogy csak fél négyig lehet a gyerekmúzeumba jegyet venni.

Semmi gond. B-tervként megnézzük Sissi néhány szobáját. Bakka nem igazán veszi jól az ilyen problémákat, pláne, nem azután, hogy belátott a gyerekmúzeumba, ahol izgatott ruhapróba folyt.

De semmi gond, mert Bakka születésnapja miatt jöttünk, így simán leordítom a lányomat, hogy azonnal kezdje élvezni az életet, mert különben nem viszem többet sehová.

Feszült volt a helyzet, mert aztán Pepével is összevesztem, hogy azonnal jöjjön már ki a múzeumból, és, hogy olyan szobákat ne hallgasson az audioguide-on, amikben nem is voltunk. Mert a fiam rákattan Ferenc Józsefre. És Mária Teréziára.

Hogy megnyugodjanak a kedélyek, megbeszéltük, másnap reggel ÚJRA eljövünk Schönbrunnba, hogy megnézzük a gyerekmúzeumot és így kiköszörüljük a csorbát.

A.-t elküldtem, hogy kérdezze meg a pontos nyitás-zárást, mert több cirkuszt nem akarok. A. jött is vissza, hogy 10-5-ig van múzeum. 4-ig lehet bemenni. Nos, itt megint felkaptam a vizet, hogy ha 4-ig lehet bemenni, akkor minket 4 előtt 10 perccel miért zavartak el.

Panaszt teszünk. Illetve az utasításomra A. panaszt tesz. Aki el is ment, majd kisvártatva visszakullogott, hogy a) kinek is tegyen panaszt és b) mit is panaszoljon.

Most csúnyát fogok mondani, mert az történt, hogy ezen sikerült tökéletesen felbcsillagtam az agyamat. Mármint azon, hogy a pipogya férjem MEGINT nem áll ki a családjáért. És NEM küzd. És sunyi módon cserben hagy. Hogy bizonyítsam alávalóságát, magam rohantam el panaszt tenni.

Gondoltam, a pénztárost kapom el. Aki előtt hatalmas sor állt. De annyira ideges lettem, hogy nem restelltem végigállni a sort, illetve ha egészen őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy közben már rég visszafordultam volna, ha előtte nem cseszem le az uramat, hogy nem áll ki a családjáért, de így muszáj volt végigállnom.

A pénztárossal aztán szót szót követett. Elég lassan jutottunk el a végkifejletig, amikor is azt követeltem, adja vissza a pénzemet, mert ő a felelős azért, hogy a lányom születésnapja tönkrement.

Mit mondjak? Nem adta vissza a pénzt. Viszont hívta a főnökét.

Ez az a pont, amit már A.-val nagyon jól begyakoroltunk. Eddig én játszottam a rossz zsarut. De én már persze teljes pánikban voltam, hogy MIT IS FOGOK KÖVETELNI, és ilyenkor jön A., a jó zsaru. Gyorsan megegyeztünk, hogy másnapra ingyen családi jegyet fogunk kérni, hogy a rossz élményt elfelejthessük. Jött a főnök egy nagyon helyes nő személyében, és A.-val kedvesen elbeszélgettek. És az ingyenjegyekre nem volt szükség, mert a bezárt múzeumot kinyitotta nekünk. És a gyerekek nyugodtan nézelődhettek, fényképezhettek és, ami a legfontosabb próbálgathatták a ruhákat.

MERT LÁTJÁTOK, MAMIKA, PAPIKA EZT IS EL TUDTA INTÉZNI NEKTEK. ÉS BECSÜLJÉTEK MEG MAGATOKAT.

És persze azt hiszitek most, hogy itt a történet vége, mert a címről már elfelejtkeztetek. És mert sosem nyaraltatok még velünk. Mert mi nyaralásban nem ismerünk mértéket.

Szóval azt hihetnénk, hogy boldogan távoztunk a gyerekmúzeumból. De nem, mert megint volt egy hisztiző gyerekünk, most éppen Pepe, aki a labirintusokat is meg akarta nézni. Így rohanás a labirintusokhoz, mert 6 órai zárás már vészesen közeledett. Ez labirintus dolog is egy tuti jó hely, persze külön belépővel, de legalább zárt kert, így a fáradtabb felnőttek nyugodtan lerogyhattak egy padra.

És amikor mindenki kijátszotta magát, és azt gondoltam, hogy indulhatunk is hazafelé, akkor ZK kezdett hisztériázni, hogy megígértem neki egy bécsi habos kakaót. És tényleg megígértem. Mondjuk reménykedtem, hogy nem emlékszik rá. De az ilyen dolgokra mindig emlékeznek a gyerekek. Arról már szó sem lehetett, hogy beautózzunk a Belvárosban, de Schönbrunnban is van kávézó tutira. Van is. Egy elég elegáns. Mondjuk szemük sem rebbent a pincéreknek, amikor kalandparkosan, labirintusosan, [értsd koszosan, izzadtan] bevágottunk. És volt habos kakaó. És volt almás lepény. És volt csokis kávé.

És minden tökéletesen jó lett volna, ha a kakaó után Bakka nem kezd öklendezni. És A., az optimista, azt hitte, hogy ez semmi különös. De én láttam, hogy a lányom nem szórakozik.

Semmi gond. Irány a WC. Ami a kávézóhoz hasonlóan meglehetősen puccos.

Na most ez az a rész, ahol minden nyilvános WC használati elvemet feladom. Mert nyilvános WC-t úgy kell használni, hogy SOHA semmihez sem érünk hozzá. (És igen, ki van dolgozva a rendszer, majd egyszer leírom.)

De mi már Bakkával öleljük is a WC-csészét. És nem jön semmi. Így az ablakhoz megyünk levegőért. Ami szarvashiba volt, mert így a hányással nem értünk vissza a WC-re, így az első adag a földre ment. Amibe beleléptünk.

Semmi gond. Míg Bakka hányja ki a habot és kakaót, addig én WC papírral letörlöm a talpunkat. És feltörlöm a WC-t. És amikor Bakka végzett, akkor letörlöm az ülőkét is.

Hu. Ez kemény volt, gondolom.

De semmi gond, van nálam kézfertőtlenítő. Bakka meg mossa ki a száját a csapnál. Bakka viszont szól, hogy még jön.

Semmi baj, hányj nyugodtan a mosdóba, mondom. És a gyerek hányt is. Jó sokat. És már nem habos kakaót. Emlékeztek a virslire, amit az előző bejegyzésben evett? Na az jött ki.

Úgy érzem azonban, hogy az nem az én hibám, hogy a lányom pont abba a mosdóba hányt, aminek a csapjából nem folyt víz.

Semmi vész, a másik csap működik. Onnan simán tudok vizet merni. Nos, tudtam is vizet merni. De valószínű a csap nem véletlenül nem működött. Hanem azért nem, mert a lefolyó SEM működött.

Bízzam a képzeletetekre a felhígított virslis-kakaós hányást? Amit kézzel mertem át a papírszemetesbe? Ami után aztán le kellett pucolni a szemetes tetejét, ami billenős volt, így kreatívnak kellett lennem. Aztán a földről a lecsöppenő maradékokat. Aztán a pultot. Aztán a mosdót. És végül a csapot is. Jó, jó, nem részletezem.

Sajnos spanyolul nem tudok, így angolul és olaszul kértem elnézést azoktól a spanyol hölgyektől, akik voltak olyan szerencsések osztozni velünk az élményben.

A kávézóba már nem mertünk visszamenni. Az épület előtt pihegtünk Bakkával, míg Papika fizetett és szólt, hogy a női mosdóban történt egy kis baleset. A pincér azt mondta, hogy semmi gond. PERSZE, HOGY SEMMI GOND, AMIKOR MÁR MINDENT FELTAKARÍTOTTAM.

Így a történetből már csak a dm-es kézfertőtlenítő liberális használata maradt…