Még nem fejeztem be a síelős történeteimet, bár a következőnek nincs sok köze a síeléshez

ZK nagyon lazán vette azt a tényt, hogy nem akarjuk magunkkal vinni síelni. Csupán egy kikötése volt, hozzunk neki Lilian Muffint. (Simán megígértem, mert nem jutott eszembe, hogy Ausztriában nem lehet ilyen kapni. Szerencsére Lilian tetkóval is beérte.)

Szóval első este elmentünk vásárolni ZK-nak. Elég gyorsan kiderült, hogy a Lilian-projekt befullad, így B-tervként egy Tschibo Macit vettünk neki.

Bakka nem volt boldog. Rögtön nyávogni kezdett, hogy neki is kell egy plüssmaci. Mondtam már, hogy utálom a nyávogó gyerekeket?

És a helyzetet Pepe is súlyosbította. Mert Bakkának az is elég rossz lehetett, hogy nem kapott plüssállatot, de, ami még ennél is kellemetlenebb volt, hogy Pepe belekezdett egy elég hosszú prédikációba, arról, hogy Bakkának maga a síelés volt az ajándék. És tanulja meg Bakka, hogy nem kell mindig kérni valamit. És legyen boldog a síeléssel. És nem kell minden boltból drága dolgokat kérni, Mamikától. (15 eurós maciról van szó.) És szedje össze magát. (Ja, bocs, lehet, hogy ezt már én mondtam.)

És Pepe csak mondta és mondta, mint egy rossz pap.

Prédikált és prédikált.

Nem tudtuk leállítani.

Mert csak mondta és mondta.

Közben gyorsan megtárgyaltam ZK apjával, hogy VALAMI Lilian-os dolgot csak kellene ZK-nak vinnünk. Jobb a békesség. Ezért tájékozódó jelleggel bementünk egy játékboltba.

Pepe rögtön abbahagyta a monológját és eltűnt a polcok között.

Majd szólt, hogy melyik 100 eurós autót szeretné megkapni.

Én: De Pepe idáig magyaráztál Bakkának, hogy maga a síelés az ajándék. Hogy nem kell feleslegesen szórni a pénzt. Hogy nem kell mindig ajándékot kapni.

Mire Pepe gondolkodás nélkül rávágta: „Jó, Mamika, de akkor még nem tudtam, hogy ilyen autókat is lehet itt kapni.”

Mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő???