Orosz katona romantika

Kicsit bizonytalan vagyok, hogy is tagoljam a címet, ezért maradt három szóban...

Szombat este csöppel a gyerekek fekvésideje után értünk haza a születésnapi buliból, ahová családilag voltunk meghívva. Így jár az, aki nem távozik udvariasan a többi vendéggel, hanem éhség címén még vacsorát csikar ki a háziakból. (Köszönjük!) Hétvégén nem vagyok olyan szigorúan názi a fekvési idővel kapcsolatban, de már nagyon nyűgösek voltunk nyűgös voltam, így fürdés nélkül terveztem az ágyba dugni mindenkit.

De Pepe még nem akart lefeküdni. Ő hétköznap fél 8 után már alszik, de a hétvégéket jól bírja. Ilyenkor megengedem neki, hogy fent maradjon, feltéve, ha engem hagy aludni.

Én: Mesét akarsz hallgatni?
Pepe: Nem, verset fogok írni.
Én: ???

De úgy tűnik, ha jön az ihlet, nincs mit tenni.

Először azt hittem, hogy a „jön az út, fut a kút” kezdetű költeményét fogja kidolgozni, de nem…

Mióta Pepe iskolába jár, abban a hitben él, hogy tud írni. Így valóban nekiült, hogy megírja a verset. Lényegében tud írni. Csak nagyon lassan. És sokszor maga sem tudja elolvasni, mit írt, mert a magánhangzókat előszeretettel hagyja ki a szövegből.

Hát mit mondjak?

Sokáig tartott, míg megszületett a mű. Megvártam, bár szerintem jobban tettem volna, ha alszom…

„Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt Oroszország határa.
Katona előtt Oroszország határa.”

És félek, hogy ez még csak az első versszak…