És lelkiismeret-furdalásom van, mert nincs semmi indokom, amivel ezt a szomorúságot legitimmé tehetném.
Mert az nem számíthat, hogy a nagymamámmal álmodtam.
És az sem, hogy pár órára rá megtaláltam Annánál ezt a filmet. Akkor ott lent 20 éves volt a nagymamám.
És az sem, hogy sznob módon, Az eltűnt idő nyomában-t olvasom.
„(bár ugyan, ha megtette volna, talán nem is veszem észre, legalábbis nem azonnal, a hencegését, mivel az az elképzelésünk, amelyet egy-egy ismerősről tartós módon formáltunk, jó időre süketté vagy vakká tesz bennünket vele szemben; anyám például három esztendőn át nem vette észre egy húga ajkpirosítóját, mintha ez a pirosító mindegy láthatatlanul s egészen feloldódott volna egy folyadékban; míg aztán egyszer egy utolsó csepp vagy valami másféle ok előidézte ez a tüneményt, amelyet túltelítettségnek hívunk; az észre nem vett pirosító teljes egészében kikristályosodott, s e hirtelen színtobzódás látványára anyám ugyanazt mondta, amit Combray-ban is mondtak volna, hogy gyalázat, s majdnem minden kapcsolatot megszűntetett húgával.)”
Mondjuk zárójelben van ez a mondat. (És a helyesírásellenőrző-programom alá is húzta, hogy túl hosszú „ez talán nem is egy mondat”).
Akkor tegyük talán a szomorúságot is zárójelbe ezen a napos hétfő délelőttön…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Most akarom beszerezni ezt a könyvet...
hááát, ideje :)
(bocs szuperapu, de tényleg, legalábbis elolvasni , de több kötetes ám, végeláthatatlanul.., mint az emlékek.., meg az idő!)
Daniella, a szomorúságban mindig van valami szépség is. Nem találod?
Engem most a második kötet első fejezete nagyon megtalált most.
Talán igen, aliz, pláne, ha szomorúságról beszélünk és nem valami kinyílt drámáról...
Megjegyzés küldése