Azon még csak röhögtem, amikor…

Azon még csak röhögtem, amikor az oviban az egyik műsoros délután alatt a rengeteg szülő nem fért el a csoportszobában, ezért valaki nagyon okosan kitalálta, hogy ne lapjával, hanem élével álljunk, ha értitek mire gondolok. Amikor hozzám meg a férjemhez ért a sor, akkor nevettek, hogy nekünk mindegy: állhatunk így is, úgy is: kövérek vagyunk, széltében-hosszában egy méretűek.

Mondjuk nem esett jól, hogy lekövéreztek, de még röhögtem rajta. Inkább a klausztrofóbiám vett elő, és nem a testképem. Mert annyira sokan voltunk, kis helyen.

Mondjuk így belegondolva, tényleg nem vagyok sovány. De azt sem mondanám, hogy őrülten kövér vagyok. Jó nagyon szeretem a csokit, és a szülés után többletsúlyt még nem tudtam ledolgozni (ZK 7 lesz idén. Miért kérdezitek?), de rendszeresen sportolok (futok), legtöbbször elég egészségesen eszem, úgyhogy, igen, van rajtam plusz súly, nyilván le is tudnék fogyni, de sosem lennék nádszálvékony: ilyen az alkatom. Ja, meg szeretek enni.

De ez a poén, mintha elindított volna valamit.

Pár hétre rá a korcsolyapályán éppen csatoljuk fel férjemmel a korcsolyáinkat (sport!), a gyerekek már a pályán róják a köröket, amikor egy teljesen ismeretlen nagymama megszólít minket. És nemcsak megszólít minket, hanem meg is dicsér: nagyon helyes, hogy együtt sportolunk a gyerekeinkkel.

Mit mondjak? Szerintem is helyes. Ebben egyet is értettünk.

Majd a még mindig teljesen ismeretetlen nagymama hozzátette, hogy most már csak az kellene, hogy hétfő reggelig ne együnk semmit. És akkor minden rendben lenne, mondta, miközben ránk mutatott.

Mivel az beszélgetés szombat reggel történt, enyhe pánikot éreztem a két napi nem evés miatt. Aztán a férjemre pillantottam: Jól értem? Arra céloz a néni, hogy kövérek vagyunk?

Igen, arra célzott.

Nos, ez is valamiféle mérföldkő. Amikor először kövérez le minket nyilvános helyen egy vadidegen nagymama.

Aztán? Hogy mi történt aztán?

Azt történt, hogy a gyerekkel kerékpároztam az Őrségben (mondtam, hogy rendszeresen sportolok!), és egy tavat kerestünk. Amit persze nem találtunk.

Megszólítok egy arra sétáló idősebb párt.

Nem, tó nincs a közelben. Két tó van az Őrségben, de a közelebbi is jó 20 kilométerre.

Rendben, akkor csak biciklizni fogunk.

De az ismeretlen férfi nem állta meg az utolsó szót:

„Mondjuk jót tenni a diétájának, ha elbiciklizne addig!”

Mi van???

Persze csak itt "papíron" nagy a szám, ott a helyszínen a meglepetéstől szólni sem tudtam.
Aztán persze rájöttem, hogy csak egy dolgot tehetek.

Vettem egy szemes bikinit (szemmel verés ellen! értitek!) és elmentem strandolni.
Ide, ide és ide.