Volt ám a nyári szünetnek első napja is…

Már volt róla szó, nem véletlenül nincs gasztroblogom. De talán arról is volt szó, nem arról van szó, nem tudok főzni. Csak nem szeretek annyira. De persze ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam.

Két elv vezérel a konyhában. 1) Nem szeretek húsokkal variálni. 2) A gyerekek biztos nem ették meg a zöldséget a menzán.

Így a spenót-sóska-cukkini-tök-zöldborsó vonalon szoktam mozogni. A gyerekek hozzászoktak, mit várhatnak tőlem. Persze van rálátásuk a dolgokra, mert nemcsak a menzát eszik, hanem főz rájuk az apjuk, a két nagymamájuk. És szoktak vendéglőben is enni.

Mindezek eredményeképpen nagy volt a meglepetés, amikor a nyári szünet első napján, ami most hétfő volt nálunk, mert, igen, hazudtam egy kicsit, bejelentettem palacsintát fogunk sütni ebédre. A sóskaleves után.

Hogy véletlenül se kelljen semmit se megrágnunk. Nyár van, nem?

Azt hiszem, hogy legjobban úgy tudom visszaadni bejelentés utáni hangulatot, ha ZK-t idézem: „Mamika, nem akarok hinni a fülemnek. Palacsintát mondtál? Tudsz te egyáltalán palacsintát sütni?”

Persze hogy tudok. És már szedtem is elő a szakácskönyvet, teljeséggel figyelmem kívül hagyva a lányom megjegyzését, miszerint a nagymamája szakácskönyv nélkül főzi süti a palacsintát.

Aztán ZK mellém szegődött segíteni. Azt mondja, hogy a nagymamájának is mindig ő segít. És, hogy nagyon jó palacsintasütő-segítő.

Most átugorjuk azt a részt, hogy a tésztát bekeverem, és hogy meggyőzőm a lányomat, hogy keverjünk bele reszelt almát is. Mert úgy nagyon finom lesz. És már is ott tartunk, hogy ZK vállalkozik a tűzhely bekapcsolására.

Én: Várj még! Hol az olaj?
ZK: Olaj? Olajt akarsz önteni a tűzhelyre? A TŰZHELYRE?
Én: A tűzhelyre? Az edényt szeretném beolajozni.

Beleöntöm az első palacsintának való tésztát a céledényben. Minden tökéletesen halad.

ZK: Meg fogod tudni fordítani? Mert tudod, meg kell fordítani! Kati egy fával szokta.
Én: Tényleg! Kell egy célszerszám! Mivel is fordítsuk meg?
ZK: Kati olyan fával szokta.
Én: Nekünk nincs olyan fánk. Mivel fordítsam meg? Mivel is?

Közben Bakka is megjelent a színen, és informált arról a tényről, hogy nem ajánlja, hogy feldobással fordítsam meg, mert az nekem biztos nem fog sikerülni.

Amikor az elsőt nagy nehezen megfordítottam, rögtön bepánikoltam. Honnan fogom tudni, hogy mikor kész? Szerencsére ZK nem vesztette el a fejét. Némi szagolgatás után szólt, úgy véli már kész van. „Szépen csúsztasd a tányérra, Mamika. Nem kell már megfordítani, csak csúsztasd rá.”

Nem kertelek, Internet, egy palacsintát sem tudtam rendesen megfordítani. A gyerekek viszont nagyon kedvesen bíztattak, „ügyes vagy, Mamika tulajdonképpen”. Csak este panaszkodtak az apukájuknak, hogy kevés palacsintát sütöttem. Mind elfogyott. És ők még éhesek voltak.

Elrontottam, de sikerült.