Volt ám a nyári szünetnek első napja is…

Már volt róla szó, nem véletlenül nincs gasztroblogom. De talán arról is volt szó, nem arról van szó, nem tudok főzni. Csak nem szeretek annyira. De persze ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam.

Két elv vezérel a konyhában. 1) Nem szeretek húsokkal variálni. 2) A gyerekek biztos nem ették meg a zöldséget a menzán.

Így a spenót-sóska-cukkini-tök-zöldborsó vonalon szoktam mozogni. A gyerekek hozzászoktak, mit várhatnak tőlem. Persze van rálátásuk a dolgokra, mert nemcsak a menzát eszik, hanem főz rájuk az apjuk, a két nagymamájuk. És szoktak vendéglőben is enni.

Mindezek eredményeképpen nagy volt a meglepetés, amikor a nyári szünet első napján, ami most hétfő volt nálunk, mert, igen, hazudtam egy kicsit, bejelentettem palacsintát fogunk sütni ebédre. A sóskaleves után.

Hogy véletlenül se kelljen semmit se megrágnunk. Nyár van, nem?

Azt hiszem, hogy legjobban úgy tudom visszaadni bejelentés utáni hangulatot, ha ZK-t idézem: „Mamika, nem akarok hinni a fülemnek. Palacsintát mondtál? Tudsz te egyáltalán palacsintát sütni?”

Persze hogy tudok. És már szedtem is elő a szakácskönyvet, teljeséggel figyelmem kívül hagyva a lányom megjegyzését, miszerint a nagymamája szakácskönyv nélkül főzi süti a palacsintát.

Aztán ZK mellém szegődött segíteni. Azt mondja, hogy a nagymamájának is mindig ő segít. És, hogy nagyon jó palacsintasütő-segítő.

Most átugorjuk azt a részt, hogy a tésztát bekeverem, és hogy meggyőzőm a lányomat, hogy keverjünk bele reszelt almát is. Mert úgy nagyon finom lesz. És már is ott tartunk, hogy ZK vállalkozik a tűzhely bekapcsolására.

Én: Várj még! Hol az olaj?
ZK: Olaj? Olajt akarsz önteni a tűzhelyre? A TŰZHELYRE?
Én: A tűzhelyre? Az edényt szeretném beolajozni.

Beleöntöm az első palacsintának való tésztát a céledényben. Minden tökéletesen halad.

ZK: Meg fogod tudni fordítani? Mert tudod, meg kell fordítani! Kati egy fával szokta.
Én: Tényleg! Kell egy célszerszám! Mivel is fordítsuk meg?
ZK: Kati olyan fával szokta.
Én: Nekünk nincs olyan fánk. Mivel fordítsam meg? Mivel is?

Közben Bakka is megjelent a színen, és informált arról a tényről, hogy nem ajánlja, hogy feldobással fordítsam meg, mert az nekem biztos nem fog sikerülni.

Amikor az elsőt nagy nehezen megfordítottam, rögtön bepánikoltam. Honnan fogom tudni, hogy mikor kész? Szerencsére ZK nem vesztette el a fejét. Némi szagolgatás után szólt, úgy véli már kész van. „Szépen csúsztasd a tányérra, Mamika. Nem kell már megfordítani, csak csúsztasd rá.”

Nem kertelek, Internet, egy palacsintát sem tudtam rendesen megfordítani. A gyerekek viszont nagyon kedvesen bíztattak, „ügyes vagy, Mamika tulajdonképpen”. Csak este panaszkodtak az apukájuknak, hogy kevés palacsintát sütöttem. Mind elfogyott. És ők még éhesek voltak.

Elrontottam, de sikerült.

A nyári szünet második napja…

… és annak is az estéje.

Este 10 óra. Most jött A.-tól Münchenből az sms, hogy hosszú biciklizés után visszaért a szállodába. És minden rendben.

Én a hálószobánkba hurcolt kanapén ülök. Lábamnál a matracunkon a három gyerek alszik. Illetve csak kettő. A harmadik a külön ide cipelt saját matracán alszik.

Olyan édesek, azt kívánom, soha ne nőjenek fel. Hogy mindig maradjunk így öten egy család. Hogy bárcsak megállíthatnám az időt. És azt számolgatom, hány jó évem van még hátra a gyerekkorukból.

És tudjátok mit? Örülök ezeknek a gondolatoknak. Kell a változatosság, mert amikor ébren vannak az agyamra mennek. És azt számolgatom, maximum még hány nap, amíg a legkisebb is elköltözik itthonról. Mert a végsőkig szemtelenek, rendetlenek és szófogadatlanok.

Nyilván, ahogy nőni fognak és én öregszem, mindig lesz valami kifogás. De most a rendetlenségük a legbosszantóbb. Míg egy sarkot elpakolok, addig három másikat dúlnak fel. Nem értik, miről beszélek. Ők annyira segítenek. ZK-t kérem, rakjon el három pár cipőt. Nem, nem rakja el, helyette négy másikat előszed. És örömmel tapasztalja, hogy a nővére papucsa is jó már. Tudom az én hibám, miért a cipő-mániásra bízom a cipők elpakolását…

Mert igen, hiába nőnek, az esték még mindig kaotikusak. Pedig milyen ártatlannak tűnnek, mikor alszanak.

The days are long, but the years are short…

Jó nyarat!

„És azt akarod, hogy ezt most el is higgyük?”

„Az én gyerekkoromban a gyerekek csak akkor beszélhettek, ha a felnőttek kérdezték őket.”

„Az én gyerekkoromban a gyerekek nem mehettek be a felnőttek hálószobájába.”

„Az én gyerekkoromban az ajtókon kopognunk kellett és csak akkor mehettünk be, ha beengedtek. KIVÉVE A SZÜLŐI HÁLÓSZOBÁT.”

„Az én gyerekkoromban, ha nem ettük meg az ebédet, akkor ugyanazt kaptunk vacsorára. Csak hidegen. Ha este sem ettük meg, akkor a másnapi reggelink is megvolt már. Hidegen.”

„Az én gyerekkoromban naponta 3 kilométert gyalogoltunk az iskolába. Hóban, fagyban. És csak egy pár cipőnk volt.”

A gyerekeim csak röhögtek rajtam. És azt állították, hogy az anyukám egész máshogy mesélte nekik ezeket a dolgokat…

Biztos van valami ésszerű magyarázata arra, hogy…

1. Miért kapott Pepe angolból négyes. A jegyei: 5, 4, 5, 5. Angolból. Égnem kellene, helyette a tanító nénit hibáztatom. És bár beszélni nem tudtam vele, mert jó érzékkel nem jött el az évzáróra, de szerintem most tényleg nekem van igazam.

2. Miért nem tud egyetlen mesterember sem akkor érkezni, amikorra ígéri. A legtöbb, amit fel tudunk mutatni, hogy a zuhanykabin-szerelő délelőtt 11-re jött. És 11-et is ígért, igaz három héttel korábbra.

3. Miért kellett ZK-nak úgy elesnie, hogy ne tudja befejezni a már befizetett úszótanfolyamát.

4. Miért őrzi az egyetem hétpecsétes titokként, hogy milyen számlaszámra kellene befizetnem a habilitációs eljárás százezer forintos díját. Úgy tűnik, egyetlen ember tudja, aki, bár ma bent volt az irodájában, de nem tudott fogadni, mert hivatalosan betegszabadságon van. Hogy mit csinált? Ebédelt a kollégáival. Gondolom, holnaptól már be se jön… Naiv voltam, hogy azt képzeltem júniusban el tudom ezt a dolgot intézni.

5. Miért akarnak a gyerekek állandóan a szomszédban lógni.

Holnap jövök jobb hírekkel is. Mivel is?

Fogselymezni tanítjuk a gyereket…

1. Megdumáljuk a gyerekkel, hogy úgy gondoljuk, igény lenne rá. Mert állandóan ételmaradék cafatok lógnak ki a fogai közül.
2. Mivel szegény szerencsétlen életképtelen 9 évesről van szó, az apja úgy dönt, megcsinálja neki.
3. Hatalmas ordítás. Életem párja üvölt. Mert az okos és ügyes 9 évesünk megharapta az apja ujját.
4. Felmerül az ötlet, hogy ne halat adjuk a gyereknek, hanem hálót. Tanítsuk meg a fogselyem helyes használatára. Talán nem veszélyes egy 9 évesnek.
5. Szemléltetjük, hogyan kell, majd a gyerek kezébe nyomjuk a fogselymet tartalmazó kis műanyag dobozocskát.
6. A világhódító műszaki ötleteket kidolgozó 9 éves nem tudja a dobozt kinyitni. Jót röhögünk a gyereken. Megmutatjuk, hogy kell kinyitni a dobozt.
7. A gyerek kinyitja. Örül a sikernek. (Mindig mondom, alacsonyra kell tenni a lécet!)
8. Megvitatjuk, mit jelent az az anyai tanács, hogy „hosszút tépjél, de ne túl hosszút”.
9. Újra szemléltetjük mit kell csinálni.
10. Gyerek próbálkozik az utánzással. Nem megy.
11. Gyerek felsérti az ínyét. Vérzik.
12. Mit jelent a véres szál?
13. Elmagyarázzuk.
14. A gyerek úgy dönt, ennyi elég volt a fogselymezésből.
15. Mint aki jól végezte dolgát, elmegy aludni.

Így már csak az maradt hátra, hogy lecsesszük, miért nem mosott fogat…

Néhány tanulság

Visszajött Elhoztam a korrektortól a habilitációs dolgozatom. A következő helyesírással kapcsolatos tanulságokat vontam le.

1. Ha minden szó közé tettem volna vesszőt, és a korrektor a feleslegeseket kihúzza, akkor is kevesebb vessző hibám lett volna, mint úgy, hogy legjobb tudásom szerint raktam a vesszőket.

2. A fentiekből kiindulva az előző mondat nyilván tele van vesszőt érintő hibákkal.

3. Át kell gondolnom a gondolatjel használatát. Azt hiszem, nem volt olyan eset a 170 oldalon, hogy jól használtam volna.

4. Egybeírás, különírás. Általános szabály lehet, hogy amit egybe írok, azt külön kellene, amit viszont külön írok, azt egybe kell. Alszabály: ha gondolatjellel írtam, akkor egy szóban kellett volna írnom.

5. Kettőspont után kisbetűvel folytatjuk. Védekezésként mondanám, hogy ezt tök hülyeségnek találom.

6. Magyarban tizedes vessző van, nem tizedes pont. És magyarban nincs ilyen szám, hogy ,05, hanem 0,05 van.

7. Amit meg sem próbáltam megérteni: A rövid és hosszú gondolatjel közti különbséget.

Az én lányom…

Bakka bánatos volt, mert két zsúrba sem hívták meg a közelmúltban. Jól sült el a vigasztalásom.

Én [mert felettébb empatikus vagyok]: Bakka nem kell ezzel foglalkozni. Örülj annak, hogy XYZ meghívott a bulijára. Úgyis ő Az egyik legjobb barátnőd az oviban.
Bakka: Igen, XYZ a legjobb barátnőm, de a mamájának nem vagyok szimpatikus, így úgy kellett a mamájánál kikönyörögnie, hogy meghívjanak.
Én: Nem mondod.
Bakka: De! Mesélte XYZ, hogy több napot könyörgött a mamájának. És azt is mondta a mamája neki, hogy ezt ne mondja el nekem.

Most sem tudom, mit gondoljak. Egyrészt nem tudom elképzelni, hogy szülő ilyet mondjon a gyerekének. Másrészt, mentálisan nem tudom feldolgozni, hogy az én gyerekem nem szimpatikus valakinek…

De persze az is lehet, arról van szó, hogy a nemrég tanult „szimpatikus” szót akarta Bakka szövegkörnyezetben használni…

Nézzétek a jó oldalát!

Amikor a sógornőm SMS-t ír, hogy miért nem frissítem már a blogomat, akkor tudom, baj van.

De nézzétek a jó oldalát!

Kész van a habilitációs dolgozatom. Már a korrektornál van, mert ugye azt nem várhatja el senki tőlem, pláne ti nem, akik kedvesen olvastok, hogy magam javítsam ki a helyesírási hibáimat mind a 170 oldalon. Megcsináltam az összes kísérő anyagot is. Önéletrajz, előadástervek, magam fényezése. Blablabla.

Így most, hogy a dékán előléptetési stopot rendelt el a karunkon, neki is futok a habilitációs eljárásnak. Aminek a célja, hogy előléptessenek.

Tudok élni, na…