Végre beültünk a kocsiba és elindultunk.
Bakka: Hol az az izé?
Papika: ???
Én: GPS?
Bakka: Igen. Hol a GPS?
Papika: Nem hoztam el.
Bakka: Jajaj. El fogunk tévedni.
Papika: Nem fogunk, tudom az utat.
A következő öt óra rendben is ment, mert csak egyenesen kellett menni az autópályán. Ahogy letértünk, jobbra kanyarodtunk.
Bakka: Miért nem hoztad el a GPS-t, Papika? El fogunk tévedni. Erre kellett kanyarodni?
Papa: Nem fogunk eltévedni!
Fél perc sem telik el.
Bakka: Miért álltunk meg?
Papa: Rossz irányba jöttünk.
Bakka: Jajaj. Mondtam, hogy el fogunk tévedni. Mondtam, hogy hozd el a GPS-t. Tudod merre kell menni.
Papa: Oda fogunk találni, ne izgulj!
Fél perc múlva.
Bakka: Miért álltunk meg megint?
Papa: Megint eltévedtünk.
Bakka: Jajaj. Mondtam, hogy sosem fogunk odatalálni. Jajaj. Hol kell bekanyarodni? Miért nem hoztad el a GPS-t.
Aztán harmadszor is eltévedtünk, de ezt már nem mertük megmondani Bakkának, mert így is folyamatosan óbégatott.
De aztán odataláltunk.
Pedig néha tényleg kellene egy GPS…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
A nagyfiam szintén ilyen sopánkodós, aggodalmaskodós, ijedőzős. Mentségére legyen mondva, én ugyanilyen voltam ennyi idősen...
Megjegyzés küldése