Kajás

Kajás Bakka macskája. Azért nevezte el Kajásnak, mert a cica nagyon szeret enni.

Igen, macskája van Bakkának.

És hogy lehet, hogy A. még nem költözött el itthonról? (Bár ma elment edzésre, és még nem jött haza…) Mert köztudott volt a családban, ha négylábú állat jön, akkor a kétlábú uram megy.

Mert Bakka a kedvence? Mert Bakkának mindent elnéz? Mert Bakka bármikor az ujja köré csavarhatja?

Nem.

Ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat.

A gyerekek nagyon vágytak egy macskára. Főleg Pepe, aki megőrjített a könyörgésével. De végre: itt is van a macska! Ha hívjuk, jön. Ha kérjük, hogy nyávogjon, akkor nyávog. Ha kell dorombol.

És mindenki nagyon boldog.

Főleg én, mert 1) a macska szobatiszta; 2) a gyerek nem nyávognak tovább, hogy kell nekik egy macska.

Mindenki tökéletesen elégedett.

Hogy miért nem lesz mégsem kép a macskáról a blogon?

Hát mert Kajás egyenlő Pepével. Őt nevezték ki a gyerekek macskává. És ő boldogan vállalta a feladatot.

Mert szegény ember vízzel főz…

Önállósodás II.

Ma megint Pepét fogom tömjénezni. Bár nincs egy perce sem, hogy leszúrtuk, mert mellett esett egy hatalmasat a testvére, és ő [Pepe] meg sem moccant, hogy segítsen. Mondjuk ZK úgy üvöltött, hogy sejtettük nagy baj nem lehet.

Eddig jutottam az írásban, amikor majd majdnem félbeszakadt ez a bejegyzés, mert a férjem meztelenül flangál a lakásban.

Én: Meztelenül fogsz szekrényt szerelni? Mert akkor jövök nézni segíteni.
A.: NEM! Csak átöltözöm éppen.

Szóval szombaton délben hazajöttünk. Ettől aztán annyira depressziós lettem, hogy már kora délután inni kezdtem. Aztán A. is csatlakozott, amikor rájött, hogy nyár eleje óta senki sem szerelt polcokat a lányok szekrényébe, így nem tudjuk a ruháikat kipakolni. Egyéb szekrényük még nincs, így a játékaik eleve még dobozban vannak…

Úgyhogy elkezdődött a maratoni szerelés, pakolás, mosás, rendrakás.

Pepe késő délutánig tudta elfoglalni magát. Aztán kért, hogy adjak neki feladatokat.

ADTAM.

Délután 6 és este 10 között a következő dolgokat csinálta:

1. Vacsora saját magának és a két húgának. (Valami tojásétel volt, miután a spagettiről lebeszéltem.)
2. Elmosogatott.
3. Kiporszívózta a nagyszobát és az étkezőt.
4. Szőnyeget rakott le az étkezőbe.
5. Újra elmosogatott.
6. Felporszívózta a lépcsőházat.
7. Vasalt egy órát.
8. Segített az apjának polcot szerelni.

Aztán még segített volna, de én már nem engedtem. Egy kicsit azért tartok a gyerekvédelemi hivataltól.

PS: Ma azzal szórakozott az egyetlen, drága fiacskám, hogy tökéletesítse a víztakarékos mosogatási technikáját. Mit mondjak? Nem várom a kamaszkorát, amit nyilván a számítógép előtt fog tölteni a szobájába zárkózva…

Önállósodás

Pepét igyekszem önállóságra szoktatni, mert nem szeretem azokat a pasikat, akiket még az esküvőjük után is ki kell kísérni a WC-re. És a feneküket is ki kell törölni. Úgyhogy állandó téma nálunk, mit csinálhat egyedül és mit nem.

Íme, ahogy a lista áll 2010. augusztusában:

Amiket önállóan csinálhat, anélkül, hogy egészségtelenül izgulnék:

1. Vásárlás a kisboltban.
2. Egyedül biciklizés a duna-parti bicikliúton.
3. CD/DVD/TV/Wii/laptop bekapcsolása. (Mondjuk ezeknél nem izgulok, csak örülök, hogy meg tudja csinálni, mert nekem már nem mindegyik megy.)
4. IKEA kisasztal összeszerelés. (Ez sokkal könnyebben ment, mint vártam.)
5. Kakaó készítése.
6. Egyedül itthon maradni.

Amit nem akar önállóan csinálni, bár nagyon szeretnénk:

1. Olvasás.
2. Rendrakás.
3. Füzet felcímkézés.

Amit önállóan akar csinálni, de nem engedjük, még:

1. Egyedül menni az iskolába. 4 kilométerre van, így a gyaloglás kiesik. A biciklizést túl veszélyesnek tartjuk. Így aztán jött a roller. KI VOLT AZ HÜLYE, AKI EZT EMLÍTETTE NEKI. Ja, én, bocs. Most ezért azon dolgozik, hogy megengedjük, hogy busszal járjon.

Amit önállóan akar csinálni, de még nem tudja:

1. MAMIKA EGYETLEN SÜTIRECEPTET SEM TUDOK MÉG ELKÉSZÍTENI! (Mit is mondjak, Pepe? HÁT HAJRÁ!)

Egy beszélgetésem a hatéves Ádámkával…

Ádámka [aki Pepe bakugán újságját* nézi teljes odaadással]: Te tudod ezeknek a bagukánoknak a nevét?
Én: Ádámka, őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy hívják őket.
Ádámka: Miért nem tudod?
Én: Mert engem egyáltalán nem érdekelnek a bagukánok.
Ádámka: Akkor téged mi érdekel?
Én: A klasszikus magyar regények.
Ádámka: De a bakugánok is magyarok!

Erre az érvre persze nem tudtam, mit mondani, bár nem győzött meg…

* Most erre az újságra nem térek ki, bár Pepe hetente panaszkodik, miért csak havonta jelenik meg…

Gond van a nevemmel…

Új hivatalos iratok kellenek nekem és több közeli hozzátartozómnak is, így elhatároztam, hogy végre végére járok a névváltoztatási terveimnek.

Igen, mert évek óta tervezgetem, hogy megváltoztatom a nevemet.

Magyarázom.

Tegyük fel, hogy Szabó Daniellának hívnak.

Tegyük fel.

Hozzámegyek Kovács Lajcsihoz feleségül.

Úgy gondolom, hogy íme a lehetőség, hogy a Daniellából Danit csináljak, mert 1) senki sem hív Daniellának, mindenki Daninak; 2) utálom, ha Daniellának hívnak. Mert úgyis felveszem a férjem nevét, de nem Kovácsné Szabó Daniellaként vagy Kovács Lajcsinéként, hanem Kovács Daniellaként. Így egy kosszal elintézem a keresztnevemet is.

Hogy miért vettem fel a férjem nevét? Mert gyerekeket tervezünk és szeretném, ha ugyanúgy hívnának, mint a gyerekeimet.

Rendben. Persze a keresztnév dolgot lusta vagyok elintézni.

De mindegy.

Kovács Daniellának hivnak, kovacsdani@yahoo.com emailcímmel.

A gond csak az, hogy a szakmai életemben mindenki, mi is az álnevem?, Szabó Daniként ismer.

Semmi gond.

Simán tudom kezelni a dolgot. Ha dolgozom, akkor Szabó Dani vagyok, különben pedig Kovács Dani.

Leszámítva az emailcímemet. Azt viszont dolgozzák fel a levélküldők.

És minden jól ment, amíg az egyetemen nem vezették be az elektronikus ügyintézést, ahol a névválasztást nem kívánságműsorként kezelték, hanem csak a személyiben lévő nevet hajlandóak használni.

Persze senki sem tudta, hogy Kovács Daniella az tulajdonképpen Szabó Dani, hacsak nem voltunk előtte email kapcsolatban. És a legtöbb leendő diákommal nem szoktam előzetesen levelezni. (És ez másnak is probléma lehet, mert több ismeretlen nevű egyén jelent meg az intézet levelezőlistáján. Több nőnek vagy több neve, na.)

De semmi gond. Szépen lassan megtanulta mindenki.

Aztán nyár elején felgyorsultak az események, és Bakka meghallotta, hogy valakinek Szabó Daniként mutatkozom be. És teljesen kiborult. Mert „Mamika, téged Kovács Daninak hívnak”. És, hogy nem csak hirtelen elhatározásból hisztizett azt bizonyítja az a tény, hogy amikor legközelebb a füle hallatára Kovács Daniként mutatkoztam be, akkor utólag, nem a helyszínen! mert a gyerekem velem ellentétben nyilvánosan nem aláz, mondta, hogy mennyire örült neki.

Tehát tényleg kell valami megoldás, ha azt akarom, hogy a gyerek is örüljön és nekem se kelljen a publikációs listámat újrakezdenem.

És akkor jött szikra: Kovács Szabó Daninak fogom átneveztetni magamat.

Igaz, hogy a nem álneveim két eléggé ritka vezetéknév, de nem baj. Kötőjel nélkül meglesznek egymással.

És a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt.

VOLNA.

Ha nem jövök rá, hogy az új nevem monogramja így WC-SK lett.

Amit, ítéljetek el kedves olvasóim, de nem tudok felvállalni.

És így a névváltoztatási projekt ismét leállt…

Invito, olló!

Fél órája üvöltözik ZK, hogy hol az olló. Hogy keressem meg. Hogy hozzam oda neki. Hogy „abban a zacskóban van, tudod, Mamika”.

Ez megy hónapok óta. Keressem a gyerekeknek a különböző dolgokat. Ollót. Ceruzát. Kártyát. MINDENT!

És pár napja arról beszélgettünk Pepével, hogy melyik Harry Potter varázslatra lenne IGAZÁN szükségünk.

Elsőként az invito varázslatot választottuk. Amelyik a kezünkbe repíti a keresett tárgyat. (A második a zsugorító varázslat volt, hogy ZK-t össze tudjuk zsugorítani, szükség esetén, hogy ne legyen olyan pokoli nehéz a cipelése. De ez most nem tartozik ide.)

És arról beszélgettünk, milyen jó lenne, mert a gyerekek csak kiabálnák, hogy „invito, olló” és már meg is lenne az olló.

Persze számomra nyilvánvaló, hogy ez a varázslat csak álom, és nem működhet.

Mert bármibe fogadom, hogy a gyerekeim nem „invito, olló”-t kiáltanának, hanem „invito, Mamika, keresd meg az ollót”-t.

És repülnöm kellene.

Szokás szerint.

Miért szoktam kiabálni a gyerekeimmel?

Első rész az ezerből.

Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem. Tegnap mostál hajat, ma nem kell.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Mamika, kérdeztem valamit! Bevizezhetem a hajamat?
Én: NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM.

A mérlegek titkos élete

Tegnap azzal dicsekedtem, hogy nincsenek mentális problémáim, de akik régebben olvasnak, azok tudhatnak egy-két dolgot.

Például a hipochondriám részleteit (is) dokumentáltam. Mivel a férjem letiltott, hogy orvosi dolgoknak az interneten utánanézzek, így nem vagyok képben a hipochondria típusai között, de magamon két típust fedeztem fel. Az első, amikor valamilyen jelentéktelennek tűnő problémából csinálok halálos betegséget (fáj a hajam tehát hajrákom van típus), a második pedig a társas hipochondriám. Amikor a valamelyik közeli hozzátartozóm betegségét utánzom. Amikor a lányom reumás lett, nagyon hamar magamon is észleltem a reuma tüneteit, és előbb is lett meg az én reuma faktor, vagy mi a csoda, eredményem, mint az övé.

És amikor négy éve megműtötték az apukám szívét, akkor fél év sem telt bele, már fent volt rajtam is a 24-órás EKG. Mert ha az apukám szívbeteg, akkor nyilván én is az vagyok. Hiszen ezek a dolgok öröklődnek. És amikor az orvos elemezte az eredményeimet, amik teljesen rendben voltak, csak félvállról vetette oda, hogy az alappulzusom kicsit magas.

De ez semmiség.

Lehet, hogy neki semmiség, de nekem meg ez lett az új hobbim.

Az elmúlt négy évben többet mértem a pulzusomat, mint a 90 éves nagymamám. Akit nem ok nélkül hozok most fel.

És akkor a házi orvosunk rátett még egy lapáttal, amikor elmondta, hogy a nyugalmi pulzusommal semmi gond, de ahogy állok és úgy méri meg, akkor lesz magas.

Hogy mit jelent ez?

Hát azt, hogy szar a kondim.

Remek hír. Nemcsak szívbeteg vagyok, de még sportolnom is kellene.

Sportolás helyett jó statisztikusként inkább mértem. A pulzusomat. Elég gyakran. És mivel ez A.-t pokolian idegesítette (NINCS SEMMI BAJOD! HAGYD MÁR ABBA!) és a vérnyomásmérőnek, amin a pulzusomat mértem van egy furcsa kis hangja, ezért, ha A. körülöttem volt, akkor el kellett bújnom a vérnyomásmérővel és úgy mérni. Hát ez meg már TÉNYLEG beteges.

És nyár elején azt gondoltam, hogy ennek a hülyeségnek véget kell vetni. És elhatároztam, egy életem, egy halálom, a nyáron nem mérem a pulzusomat, se fekve, se ülve, se állva.

És aztán a nyár elején egy rövid időre kórházba került a nagymamám. És kérdezem az anyukámat, hogy pontosan miért is. Mert magas a pulzusa. És akkor elkövetettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mit is értünk pontosan magas pulzuson.

95-öt értettünk.

Na erre aztán tényleg bepánikoltam. Mert nekem a 95 már alacsonynak számít. És most nem magyarázom, hogy mennyire teljesen irracionális volt a pánik, mert azért néhány különbség van a nagymamám és köztem, de csúnyán visszaestem: Megint nem mentem sehová a vérnyomásmérő nélkül, és szorgalmasan mértem a pulzusomat különböző helyzetekben. Ami azért praktikus para, mert magától az izgalomtól, hogy magas lesz a pulzusom, a pulzusom magas lesz.

És amikor Bakka születésnapját is elbújva töltöttem, akkor tudtam, hogy itt a vége.

És azzal ünnepeltem, hogy kidobtam a vérnyomásmérőnket a szemétbe. (Azért nem tudtam megállni, hogy előtte egy utolsó mérését ne csináljak, és az eredmény tankönyvien jó lett.)

A férjem szkeptikus volt, pedig igazából csak azt fogadtam meg, hogy egy évig nem mérek vérnyomást és pulzust. De aztán azt mondta: „Szar volt az a vérnyomásmérő, Pockom, majd veszek egy modernebbet neked, ha szükség lesz rá.”

Mit mondjak?

Egy hónap múlt el, de eddig még nem volt szükség rá. És úgy érzem magam, mint aki 40 éve után szokott le a cigiről. Tökéletesen jó, hogy eggyel kevesebb baromság miatt kell aggódnom.

És persze minden tökéletes lenne, ha az egyik rossz szokást nem váltotta volna fel egy másik. És itt jutunk el a címig, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a bevezetése annak, amit ma akartam írni, így a mérlegek maradnak legközelebbre.

Elöljáróban csak annyit, hogy az egész az öcsém hibája. És a hülye Kaiser’s hülye mérleg-akciójáé. Amin DIREKT nem akartam részt venni…

Csak, hogy tisztán lássunk a sorban állás ügyében…

Én: Tegnap már túl fáradt voltam, hogy a megjegyzésekbe beírjam, hogy nemcsak előretolakodtunk a sorban, hanem napokig gondolkodtam azon, mit is lophatnék el a szállodából.
A.: Mit akartál ellopni?
Én: Hát törölközőket, szappant, csokikat a minibárból*, a jegyzettömböket és a tollakat.
A.: A tollakat nyugodtan elhozhattad volna, azok reklámajándékok.

DE NEM LOPTAM EL SEMMIT.

Mert a férjem visszajáró vendég, és nem akartam rossz fényt vetni rá.

* A csokik fájnak a legjobban, mert a soproni élmény után a gyerekek le voltak tiltva a minibárról, és így én sem ehettem édességet. És már az első napon kiszúrtam, hogy az egyik szobában hiányos a minibár: Az előző vendég távozás előtt még evett-ivott, anélkül, hogy fizetett volna. És mivel első pillanatban nem szóltunk, így napokig tudtunk vitatkozni róla, hogy fizessünk vagy sem az előző vendég helyett. Vajon, hogy döntöttünk?

Ps.: Holnaptól visszatérünk a normál kerékvágásba. Már ha meg tudom találni. BÁR AZ ELŐBB MÉG ITT VOLT.

A férjem képes a változásra!

Ez mondjuk részben jó hír. Másrészt pedig rossz, mert ha ő megtette a magáét, akkor most rajtam a sor… Khm. Khm.

Mindenesetre dokumentáljuk a példákat.

Korábban: Ha valaki ránk szólt egy múzeumban, hogy túl hangosak vagyunk, illetve persze nem mi, hanem a gyerekeink, akkor a férjem elnézést kért a megzavart műélvezőtől és arrébb kullogtunk.

Most: Amikor Possenhofenben a Sissi múzeumban, ami teljesen méltatlanul egy vonatállomás restijében van berendezve, a gyerekek begőzölve vitatkoztak arról, hogy Sissit késsel vagy reszelővel szúrta le az anarchista és az üvegtárlót vertek, hogy bizonyítsák az érvüket, egy német férfi, teljesen jogosan, ránk szólt, hogy halkabban, mert a csöppnyi múzeumban nem hallja az idegenvezetőt. A legnagyobb meglepetésemre mit csinál a férjem? Rászólt a pasasra: Ha nem hall jól, akkor menjen közelebb az idegenvezetőhöz!

Korábban: Ha nincs kiskocsi az Állatkertben, akkor kiskocsi nélkül fogunk boldogulni.

Most: Már a bejutás sem volt egyszerű, mert bár rutinosan előrevásárolt jeggyel próbálkoztunk, nem volt külön sor az előreváltott jegyeseknek (itt most csak magamat szórakoztatom, bocsánat), és amikor a sor elején lévők kedvesen javasolták, hogy álljuk végig a sort mi is, akkor a férjem először is keményen beléjük rúgott (jó lehet, hogy nem), majd áttörte a barikádot. Kiskocsi persze nem volt. Semmi gond, szerzek egyet Pockom, mondja a férjem. És valóban szerzett. Egy ártatlan és gyanútlan anyukába csimpaszkodott bele, és addig nem engedte el, amíg, újra hatalmas sor elé vágva, nem kapta meg a kocsihoz szükség kis chipkártyát…

Korábban: Ha hosszú a sor, akkor nem állunk be. Csinálunk mást!

Most: Csütörtökön rossz időre ébredtünk. Semmi gond, elmegyünk a Deutsches Museumba. Sajnos ez nemcsak nekünk jutott eszünkbe, hanem az összes gyerekes müncheninek is. Így amikor a múzeumhoz libegtünk k. hosszú volt a sor. A 2.0-ás férjem nem fordított vissza minket, hanem előrement „körbeszaglászni”, ami itt azt jelentette, hogy a sor elején próbált barátkozni néhány szimpatikusabb családdal. Az első megszólított apuka azt mondta, hogy fogalma sincs milyen sokáig tart a bejutás, mert ők éppen most furakodtak ide a sor elejére. Ezután keresett egy szimpatikusabb anyukát, hogy egy családi jegyért csókolózzanak egy jót, de szimpatikus anyuka lepattintotta férjemet: Másfél órája áll sorban, nem fog extra jegyet venni senkinek. Így aztán az uram kénytelen volt egy spanyol turista csoport közé vegyülve saját maga megvenni a jegyeket. Teljes várakozási idő: Hét és fél perc.

Hogy csináltunk-e mást is a sorban álláson kívül?

Őszintén szólva igen. Mert a két egymásba nyíló szobánk olyan fifikásan nyílt és csukódott, hogy simán ki tudtuk zárni úgy a gyerekeket, hogy ők nem vették észre. De a jó minőségű orgazmusokat most nem részletezem…

Íme a következő…

mert úgy buktok a kakilós-hányos történetekre.

Nagyon kevés olyan hely van, ami számomra mágikus. Mondjuk, kettő. És az egyik itt van a Dunakanyarban. Az apukám mutatta meg nekem ezt a helyet. Én aztán megmutattam a férjemnek.

Nem járok gyakran oda.

De az egyik hétfő reggelen, amikor a gyerekek dolga nem jött össze úgy, ahogy szerették volna, gondoltam egy nagyot. És hogy megvigasztaljam őket, megmutattam nekik is a helyemet.

Persze sírtak, nyávogtak és hisztiztek, hogy 1) sok a szúnyog; 2) miért nem megyünk autóval oda. (Mert autóval jöttünk. Csak tovább már TÉNYLEG nem lehet autóval jönni.)

És odaértünk. És minden olyan volt, mint ahogy emlékeztem, csak sokkal jobb. Mert már három gyerek is volt velem.

És akkor a gyerekek pucérra vetkőztek. (Ami nem volt teljesen helytelen viselkedés, mert nem Esztergom belvárosáról van szó…)

Aztán Bakka szólt, hogy kakilnia kell.

Így ezt a helyet is megjelöltük.

Majd hazajöttünk.

Vége.

„Az olyan izé volt, Mamika, amikor a csapba’ nem ment le a hányásom”,

mondta Bakka a nyaralás utolsó estéjén. Persze csapot mondott, de mosdóra gondolt.

Mit tehetnék hozzá? Tényleg izé volt, de tökre…

Ott tartottunk, hogy 4 és fél óra után kiszédelegtünk a kalandparkból, és nekiindultunk a nap második programjának. Bakka kérésére Sissi nyári házát terveztük megnézni, azaz Schönbrunnba készültünk. A kémeim jelentették, hogy van egy nagyon klassz gyerekmúzeum a kastélyban, így azt adagoltam be a gyerekeknek. Már csak a férjemmel kellett összevesznem, hogy siessünk, időben odaérjünk.

A. tökéletesen oldotta meg a feladatot. Még arra is hajlandó volt, hogy Bécs határában egy benzinkútnál megkérdezze, melyik körgyűrűn jutunk leghamarabb Schönbrunnba. Mert az uram az a fajta macsó, aki nem kérdez, mert az … nem is tudom pontosan… talán megalázó.

4 óra előtt 10 perccel értünk a pénztárhoz, ahol kedvesen közölték velünk, hogy csak fél négyig lehet a gyerekmúzeumba jegyet venni.

Semmi gond. B-tervként megnézzük Sissi néhány szobáját. Bakka nem igazán veszi jól az ilyen problémákat, pláne, nem azután, hogy belátott a gyerekmúzeumba, ahol izgatott ruhapróba folyt.

De semmi gond, mert Bakka születésnapja miatt jöttünk, így simán leordítom a lányomat, hogy azonnal kezdje élvezni az életet, mert különben nem viszem többet sehová.

Feszült volt a helyzet, mert aztán Pepével is összevesztem, hogy azonnal jöjjön már ki a múzeumból, és, hogy olyan szobákat ne hallgasson az audioguide-on, amikben nem is voltunk. Mert a fiam rákattan Ferenc Józsefre. És Mária Teréziára.

Hogy megnyugodjanak a kedélyek, megbeszéltük, másnap reggel ÚJRA eljövünk Schönbrunnba, hogy megnézzük a gyerekmúzeumot és így kiköszörüljük a csorbát.

A.-t elküldtem, hogy kérdezze meg a pontos nyitás-zárást, mert több cirkuszt nem akarok. A. jött is vissza, hogy 10-5-ig van múzeum. 4-ig lehet bemenni. Nos, itt megint felkaptam a vizet, hogy ha 4-ig lehet bemenni, akkor minket 4 előtt 10 perccel miért zavartak el.

Panaszt teszünk. Illetve az utasításomra A. panaszt tesz. Aki el is ment, majd kisvártatva visszakullogott, hogy a) kinek is tegyen panaszt és b) mit is panaszoljon.

Most csúnyát fogok mondani, mert az történt, hogy ezen sikerült tökéletesen felbcsillagtam az agyamat. Mármint azon, hogy a pipogya férjem MEGINT nem áll ki a családjáért. És NEM küzd. És sunyi módon cserben hagy. Hogy bizonyítsam alávalóságát, magam rohantam el panaszt tenni.

Gondoltam, a pénztárost kapom el. Aki előtt hatalmas sor állt. De annyira ideges lettem, hogy nem restelltem végigállni a sort, illetve ha egészen őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy közben már rég visszafordultam volna, ha előtte nem cseszem le az uramat, hogy nem áll ki a családjáért, de így muszáj volt végigállnom.

A pénztárossal aztán szót szót követett. Elég lassan jutottunk el a végkifejletig, amikor is azt követeltem, adja vissza a pénzemet, mert ő a felelős azért, hogy a lányom születésnapja tönkrement.

Mit mondjak? Nem adta vissza a pénzt. Viszont hívta a főnökét.

Ez az a pont, amit már A.-val nagyon jól begyakoroltunk. Eddig én játszottam a rossz zsarut. De én már persze teljes pánikban voltam, hogy MIT IS FOGOK KÖVETELNI, és ilyenkor jön A., a jó zsaru. Gyorsan megegyeztünk, hogy másnapra ingyen családi jegyet fogunk kérni, hogy a rossz élményt elfelejthessük. Jött a főnök egy nagyon helyes nő személyében, és A.-val kedvesen elbeszélgettek. És az ingyenjegyekre nem volt szükség, mert a bezárt múzeumot kinyitotta nekünk. És a gyerekek nyugodtan nézelődhettek, fényképezhettek és, ami a legfontosabb próbálgathatták a ruhákat.

MERT LÁTJÁTOK, MAMIKA, PAPIKA EZT IS EL TUDTA INTÉZNI NEKTEK. ÉS BECSÜLJÉTEK MEG MAGATOKAT.

És persze azt hiszitek most, hogy itt a történet vége, mert a címről már elfelejtkeztetek. És mert sosem nyaraltatok még velünk. Mert mi nyaralásban nem ismerünk mértéket.

Szóval azt hihetnénk, hogy boldogan távoztunk a gyerekmúzeumból. De nem, mert megint volt egy hisztiző gyerekünk, most éppen Pepe, aki a labirintusokat is meg akarta nézni. Így rohanás a labirintusokhoz, mert 6 órai zárás már vészesen közeledett. Ez labirintus dolog is egy tuti jó hely, persze külön belépővel, de legalább zárt kert, így a fáradtabb felnőttek nyugodtan lerogyhattak egy padra.

És amikor mindenki kijátszotta magát, és azt gondoltam, hogy indulhatunk is hazafelé, akkor ZK kezdett hisztériázni, hogy megígértem neki egy bécsi habos kakaót. És tényleg megígértem. Mondjuk reménykedtem, hogy nem emlékszik rá. De az ilyen dolgokra mindig emlékeznek a gyerekek. Arról már szó sem lehetett, hogy beautózzunk a Belvárosban, de Schönbrunnban is van kávézó tutira. Van is. Egy elég elegáns. Mondjuk szemük sem rebbent a pincéreknek, amikor kalandparkosan, labirintusosan, [értsd koszosan, izzadtan] bevágottunk. És volt habos kakaó. És volt almás lepény. És volt csokis kávé.

És minden tökéletesen jó lett volna, ha a kakaó után Bakka nem kezd öklendezni. És A., az optimista, azt hitte, hogy ez semmi különös. De én láttam, hogy a lányom nem szórakozik.

Semmi gond. Irány a WC. Ami a kávézóhoz hasonlóan meglehetősen puccos.

Na most ez az a rész, ahol minden nyilvános WC használati elvemet feladom. Mert nyilvános WC-t úgy kell használni, hogy SOHA semmihez sem érünk hozzá. (És igen, ki van dolgozva a rendszer, majd egyszer leírom.)

De mi már Bakkával öleljük is a WC-csészét. És nem jön semmi. Így az ablakhoz megyünk levegőért. Ami szarvashiba volt, mert így a hányással nem értünk vissza a WC-re, így az első adag a földre ment. Amibe beleléptünk.

Semmi gond. Míg Bakka hányja ki a habot és kakaót, addig én WC papírral letörlöm a talpunkat. És feltörlöm a WC-t. És amikor Bakka végzett, akkor letörlöm az ülőkét is.

Hu. Ez kemény volt, gondolom.

De semmi gond, van nálam kézfertőtlenítő. Bakka meg mossa ki a száját a csapnál. Bakka viszont szól, hogy még jön.

Semmi baj, hányj nyugodtan a mosdóba, mondom. És a gyerek hányt is. Jó sokat. És már nem habos kakaót. Emlékeztek a virslire, amit az előző bejegyzésben evett? Na az jött ki.

Úgy érzem azonban, hogy az nem az én hibám, hogy a lányom pont abba a mosdóba hányt, aminek a csapjából nem folyt víz.

Semmi vész, a másik csap működik. Onnan simán tudok vizet merni. Nos, tudtam is vizet merni. De valószínű a csap nem véletlenül nem működött. Hanem azért nem, mert a lefolyó SEM működött.

Bízzam a képzeletetekre a felhígított virslis-kakaós hányást? Amit kézzel mertem át a papírszemetesbe? Ami után aztán le kellett pucolni a szemetes tetejét, ami billenős volt, így kreatívnak kellett lennem. Aztán a földről a lecsöppenő maradékokat. Aztán a pultot. Aztán a mosdót. És végül a csapot is. Jó, jó, nem részletezem.

Sajnos spanyolul nem tudok, így angolul és olaszul kértem elnézést azoktól a spanyol hölgyektől, akik voltak olyan szerencsések osztozni velünk az élményben.

A kávézóba már nem mertünk visszamenni. Az épület előtt pihegtünk Bakkával, míg Papika fizetett és szólt, hogy a női mosdóban történt egy kis baleset. A pincér azt mondta, hogy semmi gond. PERSZE, HOGY SEMMI GOND, AMIKOR MÁR MINDENT FELTAKARÍTOTTAM.

Így a történetből már csak a dm-es kézfertőtlenítő liberális használata maradt…

Lővér Kalandpark

Hosszasan írhatnék az élményről. Hogy milyen kedves volt a személyzet. Hogy mennyire profin csinálták meg a pályákat. Hogy mennyire figyelnek a biztonságra. Hogy milyen klassz helyen van.

De most inkább csak a tanulságokat foglalom össze.

Mindhárom gyerek máshogy reagált arra a tényre, hogy befizettük őket arra, hogy mindenféle fákon és akadályokon kússzanak-másszanak.

Legkevesebb probléma a legóvatosabb Bakkával volt. Ő végigcsinálta az összes gyerekpályát, majd a testvére biztatására és a papája segítségével felment a felnőtt csúszópályára. Azt is végigcsinálta, igaz lejönni közben nem lehet. Aztán boldogan leült virslit enni. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert ha úgy alakul, akkor erre a virslire még vissza fogok térni. Bakkát nem lehet biztatni. Illetve, lehet biztatni, de teljesen felesleges: Vagy megcsinál valamit magától, vagy úgy dönt, hogy azt nem. És akkor az nem valami felületes női nem, hanem olyan nem, ami nem is marad, akárki akármit csinál vagy mond.

ZK-val már kicsit több a probléma. Elsősorban az én fejemben, mert az ismert tények miatt, őt féltem a legjobban. Mondjuk a három gyerek közül ő mozog a legjobban, így, ahol Bakka végigment, ő is végigment. Igaz volt olyan pályarész, ahol a karabinert nem tudta becsatolni, hiába csinálta meg a pálya elején a magasságpróbát. Semmi gond, mondom Papikának, ereszd le a gyereket, elérem, elveszem tőled. Papika pár méter magasból leeresztette a gyereket, csak én nem értem el. Semmi gond. Felcsatolta a gyerek csörlőjét a zsinórra (nem, nem tudtam szakszavakat megtanulni) és átlökte a másik fáig. Ott aztán a kicsi szépen lejött. És nagyon megdicsértem, hogy okosan nem csapódott a fának.

Minden kalandos programon Pepével van a legtöbb gond, mert annyira felpörög, hogy kezelhetetlenné válik, itt is ez történt. Pláne miután az összes magasságteszten átment. Mert a szabály az, hogy ha átmegy a magasságteszten, akkor felmehet az adott pályára. Nem izgultam, mert Pepe tök ügyes. Aztán amikor Papika eltűnt az erdőben és kiderült, hogy egy fa alatt ácsorog és próbál segíteni a 6 méter magasban lógó fiának, aki két fa között fennakadt a pályán, megijedtem. De aztán ahogy felnéztem, rögtön láttam, hogy Pepe tudja venni az akadályt, csak rosszul csinálja. Anyai instrukciók után sikerült is neki átvergődnie a következő állomásig. Amin aztán újra elakadt. És itt már biztos voltam benne, hogy nem fog átérni a következő fáig. És a torkomban dobogott a szívem, hogy ilyenkor mit mondjon az ember a gyerekének? MERT KÉPTELEN VAGYOK ÚGY BIZTATNI, HOGY TUDOM, NEM TUDJA MEGCSINÁLNI.

Én: Pepe ez nem fog menni, fordulj vissza!
Pepe: Nem fordulok meg tudom csinálni.

Mit mondjak? Jó sokan néztük, és megcsinálta. Őrülten tapsoltunk neki…

A. onnan tudta, hogy jó a kalandpálya, hogy negyed óra elteltével becseréltem a sétajegyemet és beöltöztem én is. Nekem a sport az az olvasás. Nem igazán értem az adrenalin-körüli hisztit. Kinek és pontosan mit is akarunk bizonyítani azzal, hogy megmásszuk, lefutjuk vagy megcsináljuk? De aztán derengeni kezdett: Hogy úgy érzem élni kezdek, és erős a kezem és a lábam. Hogy kételkedem, hogy meg tudom-e csinálni, aztán összeszedem minden erőmet és ügyességemet és megcsinálnom. És utána tényleg tök jó. Leszámítva azt, hogy mindezt a hármas gyerekpályán éltem át. Amit mindhárom gyerekem megcsinált. Mert a felnőtt pályákra még az egyébként fejben-erős karom tök gyenge. Mert igen, felmentem a legnehezebb felnőtt pályára. És csúfos kudarcot vallottam. Volt olyan rész, amit biztosan tudtam, hogy meg tudok csinálni, és nem sikerült. És volt olyan rész, amit biztosan tudtam, hogy nem tudok megcsinálni, és tényleg nem tudtam megcsinálni.

És volt vészhelyzet is. És most nem arra gondolok, hogy 8 méteren lógok tehetetlenül, mert az előttem lévők egy kötelet rosszul rögzítettetek, hanem arra, amikor ZK kiabálni kezdett, hogy „Mamika, pisilnem kell”. Mit tehettem? Lekiabáltam, hogy „ne haragudj, igen, te ott a piros hátizsákban, igen, te, megteszed, hogy elviszed ZK-t pisilni”.

És elvitte: megfogták egymás kezét és elmentek elintézni.

Később már nem találtam meg a lányt, aki segített, de gondolatban sokszor megköszöntem neki!

A kopogásról, a frizsiderről és a bikinikről

Minden évben többször megyünk Sopronba és majdnem mindig hiszti van a szobáink körül. Ugyanis egyetlen szoba van, ami megfelel az igényeinknek. És az összes többi gyerekes család igényeinek. Mivel mi utolsó pillanatban szoktunk észbe kapni, így arról a szobáról általában lecsúszunk. Idén először azonban nem bántam, hogy külön szobát kaptunk. Pepe és Bakka lehet már külön, és így a saját szobatársammal lehetek együtt. Igaz az alvótársamat, ZK-t is be kellett venni a buliba, de akkor is előrelépésnek tűnt a dolog. Aztán ZK, aki ugye nem szobatársam, de alvótársam, rájött, hogy a testvérei biztonságosan el vannak zárva egy másik szobába, rögtön nem ragaszkodott, hogy egy ágyban szorongjon velem… Khm. Khm.

***

Szóval a külön szoba jól működött egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a gyerekek nem tudnak kulturáltan kopogni. Képesek zörgetni, dörömbölni, ajtót verni és rugdalni, de kopogtatni azt nem. Nyilván nincsenek kiképezve rá. Semmi gond, nem lehet olyan nagy dolog néhány gyereket megtanítani a helyes kopogtatás szabályaira. Első lépésben a halk kopogást koncepcióját magyaráztuk el nekik. Majd gyakoroltunk is. Aztán azt próbáltuk megértetni velük, hogy a kopogás csak jelzésre szolgál, hagyni kell egy kis időt a két kopogás között, hogy a szobában tartózkodók ajtót tudjanak nyitni. Utolsó lépésként aztán azt gyakoroltuk, hogy a két már-halk kopogás közben nem kell üvölteni, hogy „Mamika! Papika! Nyissatok! Ajtót!”. Aztán ZK megmutatta egyszer, hogy tudja alkalmazni a tanultakat. Szép halk kopogtatására ki is nyitottam az ajtót. ZK a levegőben kopogott még tovább egy ideig. Gondolom a biztonság kedvéért. Kis időbe telt, míg megbeszéltük, hogy abbahagyhatja és bejöhet már.

***

A gyerekek felfedezték a szobájukban a minibárt. Csak frigónak hívták, mert elkényeztetett kis köcsögök. ELNÉZÉST. Ez a tény szignifikánsan megemelte a szobaárainkat, mert a szorgalmas kölykeim kötelességüknek érezték a folyamatos fogyasztást. Szerencsére csak napi egyszer töltötték fel itallal a minibárt, bár ezen kicsit kiakadtak a lásd-fent gyerekeim, mert ők reggel, délben és este is végigittak volna mindent. Először a dobozos üdítőhöz nyúltak. Aztán a vizeket abszolválták. Aztán a kólát. Aztán a tonik és gyömbér is gyanús lett, hogy nem alkoholos, és amikor ezt megerősítettem, akkor azt is megitták. „Bár a tonik nagyon rossz volt, Mamika.” Sörhöz, borhoz nem nyúltak, legalábbis én nem tudok róla. Bakka születésnapján aztán arra mentem be a szobába, hogy körben állnak hárman, egy-egy pohár itallal a kezükben. Koccintanak és kiabálnak: „Bakkára még egyszer. Bakkara még egyszer. Bakkára még egyszer.”

***

Jó ötletnek tűnt a lányoknak bikinit, Pepének fürdősortot ajándékozni. Mondjuk akkor még azzal nem számoltam, hogy nagyon rossz időnk lesz, de a gyerekek azért ki akarják majd próbálni az új ruhadarabot. Ennek eredményeképpen három nap alatt több időt töltöttem uszodában, mint az utóbbi tíz évben. Amiből az következhet, hogy a negyedik nap reggel talán azt mondtam, bár erre nem emlékszem pontosan, hogy „ha még egy percet uszodában kell töltenem, felakasztom magam”. Szerencsére kisütött a nap és a gyerekeket rá tudtam beszélni, hogy menjünk el a Lövér Kalandparkba…

És mi lesz ha már kamaszodik?

Mondjuk, akkor nem fog velem már szóba állni, így nem az én gondom lesz Bakka kívánsága, amely szerint ZK-nak ne vegyek ugyanolyan cipőt, mint neki, de neki vegyek ugyanolyan cipőt, mint ZK-nak…