2009. július 14., kedd

A saját udvarom…

Szóval cikizem a fiúkat, hogy nem tudnak neveket megjegyezni, de azért el kell ismernem nekem is vannak gondjaim az életben... Íme az első és második bizonyíték.

Több okból kifolyólag gyógytornászhoz és fizikoterápiára kell járnom.

***

A gyógytornászhoz gyalog kell mennem. Amikor A. említi az utca nevét, mondom, neki, hogy de ismerős ez az utca. Mire a férjem néz rám, mint egy hülyére: „De hisz fél perce van a gimnáziumodtól.” Ahova négy évig jártam. Nem csoda, hogy rémlett az utca neve. De érzem, hogy nem fogok odatalálni. A férjem megértő, és egyik este elvisz autóval, megmutatja az utcát és a házat, ahová majd mennem kell.

Másnap önbizalommal telve keresem a házat. És nem találom. A.-t kellett felhívnom, hogy telefonon navigáljon el a megadott helyre. Megtette.

Ma újra megyek. És újra eltévedtem. MONDJUK MERT NEM OTT VOLT AZ UTCA, AHOL TEGNAPELŐTT.

Ráadásul nem is ott tévedtem el, ahol a korábbi alkalommal.

Kicsit szégyelltem újra felhívni a férjemet. Szerencsére megtaláltam azt a helyet, ahonnan előző alkalommal telefonáltam és verbális memóriám segítségével elnavigáltam magamat a gyógytornászhoz.

És igen, szeretném, ha ez a történet csak vicc lenne, mert nyilván csütörtökön sem fogok odatalálni...

***

Ezzel szemben, a fizikoterápia egy olyan helyen van, ahova csak autóval tudok menni, így a parkolás a stressz-forrás. Mindig időben indulok, hogy ne kelljen izgulnom, hogy nem találok parkolóhelyet a kórházhoz tartozó kerületben.

Bekanyarodok az utcába, ahol általában parkolni szoktam. Nem is parallel, hanem 45-fokban, vagy, hogy kell beállni. Elölről. A legprimitívebb parkolási mód.

Rögtön van egy hely.

Beállok. Nekimegyek oldalról egy fának. Meghúzom az autó bal oldalát. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó jobb oldalát egy vasrúdon. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó bal oldalát egy vasrúdon. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó jobb oldalát egy fán. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Leparkolok. Minden gond nélkül.

És szeretném, ha ez a történet is csak vicc lenne…

De sajnos nem az…

13 megjegyzés:

Pelikán írta...

Szegény, gondolom nem vígasztal, de én is ugyanilyen vagyok, itt az ír esőben a gyerekekkel mindig méföldekre parkolunk mindenki más menő autójától... Ja és a házunkat ahol 2 évig laktunk egyszer nem ismertem meg, nem voltam részeg, csak kicsit elgondolkoztam és továbbmentem...

Névtelen írta...

Húúú de szarul parkolsz:)) én meg nagyon ügyesen.. ennyit arról milyen ügyi vagyok.. cserébe: a férjemmel elinultunk egy innen 25km-rre lévő helyre két külön autóval, már többször is jártam ott.. de lemaradtam mögötte és elvesztettem szemelől.. 45perc mulva hívott föl hogy hol a fenében vagyok már?? Háát egy helyen rosszfelé kanyarodtam.. majd ujra.. mikor a férjem hívott meg kellett álnom, hogy megkérdezzek egy arra biciklizőt, hogy hol a fenében is vagyok tulajdonképp.. aztán pedig én hívogattam minden kereszteződésnél, hogy merre tovább... nagyonhülye vagyok térképészetileg:////

Petra írta...

Ez a rossz tájékozódás valami női dolog lehet, mert én egy nagyobb épületben is képes vagyok eltévedni (nagyon ciki). Ja és a névmemóriám is pocsék. Kollégáim nevét nem tudom akikkel évek óta együtt dolgozom (erre nagyon nem vagyok büszke, bár mentségemre szolgáljon, hogy vagy 30-an vannak...ha nem többen :X)

Daniella írta...

Ja, az épületet ne is mondd. Amikor új épületbe költözött a tanszék, hónapokig nem találtam az irodámat...

Angela írta...

Jaj, de jó ilyeneket olvasni!!! Micsoda megnyugtató érzés! Még, még szeretnék ilyen sztorikat, csajok! Én inkább nem mesélném el a sajátjaimat...

HJuice írta...

Tiszta gáz, de nálunk ÉN navigálok jobban, és a parkolással sincs gondom - lehet, hogy nem is vagyok IGAZI NŐ?! :(((
Egyedül az aluljárókban nem tudok tájékozódni, de azzal mentegetem magam, hogy nem vagyok se vakond, se patkány.
Ám most meginogtam, hogy MI vagyok... (de ez már a privát kis válságom)

a mesélő írta...

A parkolás nekem is a gyengém, ezért el sem indulok kocsival olyan helyre ahol azzal gond lehet - ergo nem nagyon megyek kocsival sehová...
A tájékozódással, utca nevekkel nincs baj, de a térképek kifejezetten zavarnak.

Sziltó írta...

Én tegnap simán a falnak mentem neki. Gyalog.

Cila Zzy írta...

Hihihi:-) Csajok én magától a vezetéstől is be vagyok...
220km-re szülővárosomtól, Bp-en keresztül kell menni. Amikor elindulunk a hosszú útra mitől parázok? Hogy 220km-re hogy fogok megállni?! Ráadásképp én elég óvatos...khmmm... "lassan járj, tovább érsz!"-vezető vagyok... A férjem egyszer kiszállt a főútra érve a stop táblánál, mert elém jött egy traktor... és ugye az É-i Kphegységben eléggé kanyargósak a bekötő utak... nem egyszerű előzni beláthatalan kanyaroknál...tapasztalatlanoknak:-)
Ja! Amikor ideköltöztünk, eltévedtem a házban... (Mentségemre szóljon: más is elszokott...)

Popianyu írta...

Azt nem értem, hogy miért mentél mindig TOVÁBB? :-)

Barbi írta...

Hát én ezért nem tanultam meg vezetni, mert érzem, hogy nem menne, annyira figyelmetlen vagyok a mindennapokban. Ami az utcákat illeti, hála az égnek kis városban lakok. És itt sem ismerek minden utcát! :D

Daniella írta...

Popianyu: öööö, nem tudom...

Makka írta...

Igen, tényleg női dolog a tájékozódásra való képtelenség, a térképolvasás és társai. Nekünk nem megy olyan jól a mentális rotáció (tessen mindenki megnézni, mi az, hosszú lenne itt), mint a pasiknak.

Én már három éve laktam a régi lakhelyemen, amikor vki útbaigazítást kért az 53-as busz végállomását keresvén. Mondtam, ne haragudjon, de fogalmam nincs, hol van. Ott volt az utca sarkán, csak nem azon az oldalon, ahol laktam, hanem a másikon. Hát így ennyi...

Parkolni én is úgy érzem, hogy képtelen vagyok, nem vagyok hajlandó a rükvercesre, csakis orral. Soha nem tolatnék be két kocsi közé.

Az utcanevek emlegetésével ki lehet hozni a sodromból, mert szerintem az utcák nem Vörösmarty vagy Szegedi nevűek, hanem "tudod, ahol az a zöldséges van, ahol mindig lehet pl. mángoldot kapni" vagy ilyesmi.