Egy bejegyzés, amit arabesznek dedikálok és a nemi szervemről lesz szó benne. És a férjeméről.

És az iwiw-ről kitörlöm a blogra mutató linket, hogy az ismerőseim ne tudják ezt elolvasni. Szerintem Ti sem akarjátok. Szívesen.

Szóval nyugodtan stresszesen nyaralgatunk, amikor észrevettem, hogy-is-mondjam-objektívan, egy kis hupli nőtt a micsodám közvetlen közelébe.

Mivel ilyen dolgokat nem tudok objektívan kezelni, rögtön jelentettem az uramnak, hogy nem ZK lábával van baj és nem néhány füllel a családban, hanem ÉN HALDOKLOM, MERT EGY DAGANAT NŐTT A MICSODÁMRA.

A férjem nem az a fajta, aki pánikol, így nem is pánikolt. Hanem felajánlotta, hogy megvizsgálja a dolgot.

Ha őt kérdeznétek, akkor tagadná, de jó hosszú ideig vizsgálgatta a micsodámat. (Annál is inkább, mert addig még nem jutottam el a nyaralásunk elmesélésében, hogy valahogy külön szobába kerültünk a férjemmel…)

Elég hosszú ideig vizsgálgatta a DAGANATOT, míg megállapította, hogy egy pattanás.

De ez egy olyan pattanás ám, amit szemmel kell tartanunk. ILLETVE A FÉRJEMNEK KELLETT SZEMMEL TARTANI.

Így naponta háromszor adott helyzetjelentést a pattanás állapotáról. Ami aztán három nap alatt felszívódott. A. nagy bánatára…

Hogy én hogy szórakoztam közben?

A férjemet szidtam, mert más orvosi problémáimmal közel sem foglalkozik ennyit, mint ezzel az egyetlen szerencsétlen pattanással, ami szerinte elég érdekes helyre nőtt. Szerintem pedig, nem, egyáltalán nem érdekes, hogy pattanás nőtt a micsodámra: Mert kinek nő pattanás a micsodájára? KINEK? Tettem fel a kérdést A.-nak.

Hát, kedves, Internet, el kell mondanom, hogy a férjemnek. Aki 14 év után bevallotta, hogy neki rendszeresen nő pattanás a micsodájára.

Amiről eddig én MIÉRT nem tudtam???

MIÉRT?

Mindezek után, elmondhatom, különösen szerencsésnek tarthatjuk, hogy sikerült három gyereket összehoznunk…