Így múlik el a világ dicsősége…

Kezdődött a gyomorvírussal. Nem, nem is azzal kezdődött. Hanem azzal, hogy szeptemberben az egyik kislány kitalálta a középsőcsoportban, hogy a judo nem is fiús sport. És hogy ő is akarna judózni járni. Erre persze az én lányom is dobta azt a meggyőződését, hogy a judo nem neki való.

De milyen ruhába menjek, judózni, Mamika?, kérdezte ZK.

Hogy milyenben? Hát judó-ruhában. És előkapartam Pepe egyik kinőtt ruháját.

ZK felpróbálta. És nagyon tetszhetett magának, mert azóta judózik.

Aztán pár hete bejelentette, hogy a versenyre is jelentkezett. Pepe kicsit csodálkozott, mert ő egyszer sem mehetett versenyre. Mert nem vitettek el, Mamika. Hát most elviszünk, mondtam. És a két gyerek olyan lelkesen készült a versenyre, hogy rám is átragadt az izgalmuk. Csak Bakka és a férjem forgatta a szemét, mert szombaton reggel fél 8-kor kezdődött mérlegeléssel a verseny. És ők nem akarnak ilyen korán kelni.

Mondjuk ebben egyetértettünk.

Aztán mégis nagyon korán keltünk. Mert Pepe hányt egy nagyot. Az előszobában. És a fürdőszobában.

De nem baj, mégis akar menni a versenyre.

El is vittem volna, de a gyerek nem volt szállítható állapotban. Szegénynek elindult a hasa is.

De nem baj, ZK azért megy a versenyre.

Rendben is lett volna a dolog, ha nem jut eszembe, hogy a judo-felszerelését az óvodában felejtettem.

Sírás és vádaskodás. (Nem, nem én sírtam, nem én vádaskodtam.)

Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy van Pepének még kinőtt judo-ruhája. Pont ZK mérete volt. A lányom fel is próbálta. És hogy mi történt utána? Hogy miért nem ment el mégsem a versenyre?

MERT A NADRÁG TÚL BŐ VOLT.

Nem mondom, hogy nem fontos a megfelelő felszerelés, de hiába idegeskedett a lányom, hogy úgy néz ki a nadrágban, mint egy cirkuszi bohóc, én csak egy hisztis hatévest láttam ezen a szombat hajnalon, bohócot, sajnos, nem…