2011. augusztus 12., péntek

Jó, az én hibám…

Tegnap, amikor Bakkát lefekvéskor megpuszilgattam és betakartam, nehéz lett a szívem. A seb a hátán még mindig látszik. Egy hónap alatt azt gondoltam, begyógyul végre, mert nem tűnt olyan mélynek. Mondjuk hosszú. És fehér a barna hátán…

Pedig minden olyan jól kezdődött, amikor elindultunk biciklivel egy közeli tóhoz.

És jól is folytatódott, mert München környékén nemcsak vannak, hanem nagyon is jók a kerékpár-utak. Igaz, most ZK-n volt a sor, hogy kétpercenként leessen a lánca, de azt már Pepe is meg tudja javítani.

A tóhoz vezető utolsó szakaszon valójában nem bicikliúton mentünk, hanem egy mezőgazdasági úton. De az is remek volt, mert traktor sehol rajta. Csak egy lakóautó érkezett mögénk. És egyre közelebb jött. És közelebb. Amitől Bakka megijedt. És egyre gyorsabban ment. És, gondolom, egyre figyelmetlenebbül. Én közvetlenül mögötte mentem, és éppen akartam szólni, hogy álljunk le, míg elmegy az autó, amikor Bakka hatalmasat esett.

Innen nagyon gyorsan követték egymást az események.

Bakka elterült, mint a béka és bőgött.
Én nem tudtam se lefékezni, se a gyereket kikerülni, így átbicikliztem rajta.
Bakka már nemcsak bőgött, hanem sikítozott is az ijedtségtől.
Akárcsak én. Már együtt bőgtünk. Nem jó érzés, ha átmennek az emberen. És átmenni se jó érzés…

Elég gyorsan kiderült, hogy Bakka annak ellenére, hogy arcra esett, nem történt nagyobb baja. Szinte már meg is nyugodott, amikor rájött, hogy a hátán is sérült.

Újabb üvöltés, amitől viszont a mögöttünk jövő autós ijedt be. Mert nyilván valami nagy baja történt a gyereknek. Ellátott minket, szerintem teljesen feleslegesen, csomó kötszerrel. Bakkát be is kötöztünk, úgy tessék-lássék, aminek annyi haszna volt, hogy megnyugodott.

És folytatattuk az utunkat. Bakka persze rögtön összerakta, hogy az úszás és a seb nem fog összejönni, így a következő fél órát nyavalygással töltötte.

Így kisvártatva már üvöltöztünk az éppen csak megsérült gyerekkel.

Eredmény?

Ment is úszni. Átúszta a tavat. Egyszer. Kétszer.

És végre én is megnyugodtam, amikor ZK mellém sündörgött.

ZK: Mamika!
Én: Igen, édesem?
ZK: Milyen anya vagy te, hogy a saját gyerekeden átmész biciklivel?

Pedig ekkor már Bakka megbocsátott nekem. De tényleg, milyen anya, aki a bicikli-pedáljával sérti fel a gyerek hátát?

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hát ez csúcs! :)
Sajnálom a balesetet, rémisztő lehetett. De akkorát nevettem Zk beszólásán, mint nem mostanában. Köszönöm! Nagyon jó a stílusod.
Tündi

Noemi írta...

Basszus, ez de szar lehetett, marmint a baleset :(
Na mindegy, tuleltetek, mar nevetni is tudsz rajta, nem igaz? ;)

Kata írta...

Én ezen most elbőgtem magam ... jobbulást mindkettőtöknek!

lucia írta...

én nem bőgtem, a közeli rokonok sorsa, hogy áthajtsanak biciklivel a közeli rokonokon (aki nem mosogat, az nemtör poharat). de könnyen megúsztátok, legyen mindig így :)

gneke írta...

Férjem egyik rokona kezdő jogsival ahogy tolatott ki a garázsból az udvarukon elütötte az édesanyját. (nem lett semmi baja). Na, még mi is járhatunk így!
Jobbulást mindkettőtöknek! A Te lelki fájdalmad valószínűleg nagyobb mint Bakka testi fájdalma, nyugodj meg:-)

Névtelen írta...

rettenetes


de sokkal nagyobb baj, ha ezentúl örökre lelkifurdalásos mártírt fogsz játszani

mindenkivel előpfordul, és az ő gyereke is jár hasonlóan, most mintát adsz, hogy kell tönkremenni, vagy élitek tovább tündéri aranyos kedves életeteket

Dóra írta...

Gondolom mit érezhettél.... De azt hiszem a Bakka pancsizása mindent elárul. :)

Mindenkivel megesik az ilyen, csak a többség titkolja. :D

Névtelen írta...

Szia,

nekem is atment apukam a korcsolyaval a kezemen, mikor korizni tanitott, tuleltem :) Azt hiszem, o jobban megijedt.
Mondd meg Bakkanak (meg magadnak), hogy nem is marad semmilyen nyoma!

Udv, egy rendszeres olvasod, Ago.