2011. augusztus 10., szerda

Tökön rúgta, na…

Amikor a lányok megszülettek azt a szabályt hoztam, hogy a mi családunkban lefelé nem lehet verekedni. Pepe nem nyúlhat a lányokhoz egy ujjal sem. Akármi történik is. Nagyon jól működött ez a szabály egészen addig, míg ZK nem adta össze a kettő meg kettőt. Mert nyilvánvaló, hogy ezzel a szabállyal ő járt a legjobban.

És ZK nem lenne ZK, ha nem használta volna ezt a szabályt ki. De úgy rendesen.

De én ellenálltam Pepe könyörgéseinek.

Mert lefelé nem verekszünk. Lányokat nem bántunk.

SOHA. SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SEM.

Aztán kicsit elgondolkoztam ezen, amikor Pepe magzatpózban fetrengett a szállodai szoba szőnyegén. Mert valami csip-csup, tyúkper-ügy miatt (nem is emlékszem már rá), ZK úgy tökön rúgta, hogy egy szem féltett fiacskám csillagokat látott.

És rögtön tudtam, hogy drasztikus lépésre kell elszánom magamat.

Én: Rendben, ZK, ennyi volt. Feloldom a szabályt, hogy lefelé nem szabad verekedni. Elég volt ebből! Nem érdekel, hogy te vagy a legkisebb.

Pepe nem hitt a fülének. Tessék, Mamika? Tényleg, Mamika?

Igen, tényleg. Hiába szocializálódott bele tökéletesen jól ebbe a szabályba a fiam: volt-nincs.

És ZK?

Az egész délutánt végigbőgte: Mamika, féltem az életemet! Kórházban fogok kikötni!

Hát, mit mondjak?

Szar ügy a lelkiismeret-furdalás…

2 megjegyzés:

noiannája írta...

mozgalmas napok jönnek...

kikocs írta...

És miért nem egyáltalán nem verekszünk, se fel, se le? Csak nem értem, nem kritizálok :)
(Én egyébként egyik szabályt sem tudom betartatni, szóval elismerésem, hogy eddig tartott legalább :) )