A konyhában főzök. (Ez még tegnap történt. Nem szoktam reggel főzni. Sőt ma még nem csináltam semmit. A teámon kívül. De vissza a témához…) ZK segít, ami azt jelenti, hogy be nem áll a szája. Mondjam, mit is kell csinálnia. Hogy töltse fel vízzel a vízforralót? Mennyi víz kell bele? Hogy kell bekapcsolni? Kikapcsolni? Hová öntse a vizet?
Közben Pepe érkezik. Mondja a magáét. Hogy beágyazott. Hogy nézzem meg, hogy csinálta. Hogy jöjjek MOST. (Igen, délben voltunk!)
Már két gyerekre figyelek. Miközben hagymát szeletelek. Azt hiszem, várható is az eredmény. Elvágom az ujjam.
A seb semmi különös. Nem is fáj nagyon. De pompásan vérzik. Máris a csap fölé tartom, és eresztem a vért. A másik kezemmel törlöm a vért. A pultról. A padlóról. A mosogatóból. Jól vérzik, nem mondom. MINDEN VÉRES. Tök jó.
Ne értsetek félre. Örülök, hogy a gyerekek nem pánikoltak. Nem kezdtek sírni. Nem ijedtek meg. És ne gondoljátok, hogy elvártam, hogy segítsenek, vagy sebtapaszt hozzanak, vagy megkérdezzék, hogy minden rendben van-e.
Mondjuk annak örültem volna, ha legalább az egyikük félbeszakítja a mondatát. Nem többre csak egy pillanatra.
Mondania sem kellett volna semmit…
Az egyikük. Egy pillanatra. Nem többre.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
7 megjegyzés:
Hasonló jutott nekem is eszembe: annyira nyugodt maradtál, mintha semmi sem történt volna. A rosszabbik feltételezésem: gyakran vágod el az ujjad. Tehát megszokták.
Reagálásunk nálunk a hangos konyhai csörömpölésre:
-Semmi baj, szívem, veszünk másikat!( 59 éves)
-Csak ügyesen, édesanyám!( 22 éves)
-Mindenki életben van?( 15 éves)
-Jajjédesanyámjólvagy??? ( 14 éves LÁNYGYGYEREK)
Látták, mikor csap alá tartottad, hogy a hideg vér a jó vér :)
a legkisebb nekem is folyamatosan beszél. így szerintem ez a poszt inkább erről szól.
Szerintem ez a jobbik eset. Én mikor leestem a lépcsőn (igaz kicsit jajveszékeltem), a beszédképes gyermekem csak annyit szólt a nagymamájának (aki mellesleg az én anyukámí9, hogy: "Na ennek annyi" és még csak öt éves, és neki si folyton jár a szája. Akko már inkább ne szóljanak semmit, és folytassák a dumálást. Gondold e, hogy nézett volna ki a konyhád, ha véres kézzel kell elkapkodnod az ájuldozó csemetéid?!
Sajnos az empátia idővel és éréssel jön a legtöbb gyereknél. És, mire normálisan beérik, már leginkább nem laknak otthon...
gneke: sikítottam és káromkodtam. de akkor úgy tűnik, ez már megszokott...
Megjegyzés küldése